Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)
1842-05-26 / 42. szám
331 te. a’ báró olly szánakozó tekintetet függesztett Gusztávra, millyennel a’ nem javulható beteget szokták nézni. Irma’ szép szemei hűl a nem helyesles hideg érzete sugárzott ki. Jótékonyan hatott mind a’ háromra , hogy egy szolga ekét uzsonára bekérte.— A’ báró Irmának karját ajánlotta, mit az elfogadott. Gusztáv gondborulttan követé őket. ii. Gusztáv pongyola öltönyében egy asztal mellett ült. Keze ecsetet vezetett, és a’ lelki sugallata után irányzott vonások egy képet alkottak. Csak néhány vonás még, és az elefánt csonton egy angyali arcz mosolygott. Gyönyörteljesen nézte a’ képet, mellynek életet adott, ’s mellynek minden vonala olly élettal vala. A’ sors lerombolhatlan fallal zárt el az eredetitül — gondolá magában—legyen tehát másolata enyém. De betölti-e ez keblem üregét, elűzi-e az életemen tomboló lelki vihart? Oh! nem— ’s indulatosan veté magát karszékébe — nem; felettem gyász szellem űzi kényuraságát;— de életfonalam közé nem magam szőttem-e véres szálakat, s boldogságomnak nem én magam ástam-e sírt? És e sirbul fel támadás nincs!— ördög súgta a' gondolatot hogy van — ’s itt halvány arczát halál sápadtság futábe, mint mindig ha e gondolat villant meg lelkében — nem, honomat nincs ár, miért elhagynám, ’s a tengertúli virányok’lég szabad lehellete sem önt belém nyugalmat. Véres künyüket sirok én itt is, ott is nélküle; maradjon tehát mégis egy vigasztalóm, s ez legyen nemzetem, legyen hazám. Ábrándjaiból kopogás riasztá fel, ’s hirtelen rejté a’ képet fiókjába. A belépő a’ báró volt, kit Gusztáv pamlagára vezetett. ..Egy engemet igen érdeklő ügyben járulok önhöz — kezdé a báró— mire egyedül csak az bátorít, hogy önt mint derék ifjút ismerem. Engedjen meg ha nyílt leszek, mert mi szivemen az számon.“ — , őszinteséget őszinteséggel fogok viszonozni, ha lehet ’s szükséges— felelt Gusztáv nyugodtan. „Hallgasson meg tehát engem : igen rövid leszek. Melly kincs’ birtokától függ éltem’ üdve, azt ön, ha nem is mondom, tudja, kinek köze hat reánk boldogitólag, mindketten érezzük. Én az édesgésnél meg nem állapodom, hanem álmaimat valósitni is akarom, mit ön legszilárdabb akarata mellett sem tehet többé, mit ha tehetne, szavamat adom soha e’ tárgyban önnel nem szólónék , hanem férfiúhoz illőleg lépnék a’ verseny-térre. Irmát ön nem képes boldogitni— Gusztáv’arczára itt érzelem vihar vonult—ne veszélyeztesse tehát az ő, és ön nyugalmát — és egy harmadik boldogságáért, ki önt mint barátját tiszteli, ne lépjen többé közébe.“ Gusztáv legérzékenyebb oldala volt érintve. Mint szentséget őrzé titkos szivében Irma iránti vonzalmát, ’s hitte hogy kívüle ki sem tudja ezt; és midőn azt igy elárulva látná, minden keserv, mit már végette szenvedett, végtelenségében elülé még azon egy boldogsárgának magvát is, melly a mástól sem birhatás szülte megnyugtatás’ csiráját rejté. —• , Ön tehát Irmát nőül veendi kertté tompa hangon. „Szilárd akaratom—felelt a’báró. — Még egyet—folytató hirtelen — Önnek a’ külföldre való utazási vágyát ismerem ’s ön Amerika’levegőjét óhajtja beszivni. Létesítse e’ szándékát, ott a