Regélő Pesti Divatlap, 1842. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)
1842-07-10 / 55. szám
a’ fájdalmakat, ’s a’ seb, mellya’ keblen döfödik, olly hamar behegedhet ?A’vagy azt hiszed: halni született az eskü ajtómon, ’s csak feledni zsarolám ki ajkadból esküdet? Haha! —szétfejtéd szívednek minden redöit, ki szívtál abból minden nedvet, melly nékie éltet ’s örömet ád, ’s a’ boldogságot, mit belőle kihörbölél, elrejted hajlékodba. — És most hozzá jösz — kérsz tőle feledést és bocsánatot! — Azt hiszed, meg adja azt? Hiszen ő megholt, nem hallja kérelmedet! És a’prófétára! örülj, hogy megholt, különben bosszúja irtózatos lenne!!“ — ,„Hah kalifa!“ kiáltja magán kívül GiafTar4“ te szörny vagy! Lábaiddal tapodod, egy testvér és barát’ boldogságát, kik érted mindenüket áldozák. Gúnyolod a’ természet’ örök szent törvényeit, elfeledve, hogy magad is annak egy lehellete vagy megfertőztetted a’ nagy próféta’ trónját, kétségbeesést osztogatva, hol üdvöt kellene árasztanod! — Nem! nem! te nem vagy ember! — Hiéna vagy, melly ha nem vájhat föl holt tetemeket, saját testét emészti meg!! Ha ha ha! a’ nagy kalifa, Harun al Rashid!!“4 „Tovább, tovább’ mond megvető gunynyal a’ kalifa, „szeretem látni az embert, melly önző, ’s miként saját élveit vadászva, nem gondol más’ kínaival!“ — Itt dühe föléled, ’s ordító vészként ragadja a’ hangot ajtóból. „Nyomorétt lesked’ daczára sem bírod zabolázni aljas ösztönidőt, és engem vádolni mersz!.. Teremts hát újjá minden csepp vért ereimben, alkoss ujj érzelmeket szívemnek; ’s irtsd ki agyamnak minden eszméletét, akkor jöj azután, talán megadhatom kérelmedet; de mind addig, allahra, csak olajat fogsz tűzre önteni, ’s vigyázz; mert jöhetnek perczek, hol az megemészthet lángjaival!!“ E’ szavak után magára hagyó, a’ bőszé, ’s kétségbeesés’ érzetével küzdő Giaffart. — Térjünk most a’ nagyvezér’háremébe. Az elülrajzolt teremnek csaknem mását pillantjuk meg, ’s azt hinnék: valami bűvös erő ugyan azt varásztá ide Abbassahval egyetemben; és nem csalatkozunk, mert valóban a’ legbüvösb erő, „a’ szerelem“ alkotó ezt, a’ legszerettebb hölgy’ számára. Ugyan ollyan viráglugasban korév étén találjuk Abbassaht, de nem a’ ragyogó szépségű hölgyet többé, valóban nem; a’ szenvedő nőt, ha szabad igy neveznünk. — Szenvedni, mélyen kellett szenvedni e’ kebelnek, hogy az arczok’ legszebbike ennyire megváltozzék; — azon arcz, mellyet előbb gyönge Zephirek’ lehellétételében fedél alá fuvallott rózsavegyületű liliomhalomnak képzelheténk, most alabastrom domborként tűnik élőnkbe, mellyre a’ művész, csak a’ szenvedélyek’ dúló hatalmát lehellé. — Híjába, a’ szerelem ollyan mint a’ tűz, melly a’ belé vetett érczet először melegíti, később vörösre pirítja, mig nem egészen megfejérítve lassanként olvasztja föl!... — Bal kezére támaszkodva, szemei a’ terem’ virággal hintett ében padlatján tévedeznek; belőlük ollykor egyes cseppek gondolkozva rejlenek el, ’s harmatként remegve pihennek a’ sirtadó rózsák’ kebelén; mialatt felettük a’ szív’ mélyéből fakadt fohászok gyászénekként tűnnek elő. E’ helyzetben találja őt a’ belépő’ Graffar. — Néhány perczig fájdalom dúlta arczczal, ’s kint lövellő szemekkel tekint, az őt észre nem vevő, gondolatiban sülyedtre; mialatt ajkait azon csudálatos mosoly játsza körül, melly többnyire előjele az omlandó könyzápornak. — Most föl veti szemeit Abbassah, mellyek’ fényében fájdalom halászta szív’ gyöngye forr.• Egy tekintet Giaffárra elbeszéli keblének a’ kényúrral történteket,’s a’ hang: „Abbassah !“, mellybe egész szive olvadt Giaffarnak, záporként ontja a’ könnyeket mindkét tőjük’