Regélő Pesti Divatlap, 1842. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)

1842-10-20 / 84. szám

fának láthatók, ’s bizonyosságon , hogy a’ falut már régen el kelle érniük , ha az igaz ösvényen járnak , de szomorú felfedezését nem meré nejével közleni, gyakori vadászataiból ismervén a’ tájat, egy most száraz erdei patak’ medre alkalmat adott neki magát éjszakáké, ’s bizton reméllé, fél óra múlva a’ faluban lenni. De neje’ képzelnie már fel vala háborodva, ’s veszély’ rémeivel népesíté a’ sötét erdőt, mit életében félelmes, borzasztót hallott, olvasott, mint gyorsan múló ’s visszatérő tünemények vonultak el az ijesztés’ és iszony’ színpadává vált erdőn, férjét kímélni akarván, kis ideig elhallgató lelke’ aggodalmait, ’s férje a’ lehetőségig vidám beszélgetéssel igyekezék elfoglalni neje’ figyelmét, de a' gyöngéd női lélekbe sajtolt aggálynak kikelje törni, ’s annál erősben, minél tovább vala elfojtva. „Gyilkosok, édes Józsim kiáltá hirtelen, rémültében férjét a’ másik oldalra taszítva, de ez hidegvérét szerencsésen megtartva hamar felfedező, mikép neje’ ruhája egy bokorba akadt, ’s ez okozá ijedését. Tovább mentek tehát, de haladásuk a’ félelem’ folytonos kínpada volt a’ szegény nőre nézve. „Édes Józsim, itt áll valaki előttünk, ember, nézd az istenért, nézd a sugárak remegve. „Alig nézhetek három lépésnyire a’ sötétben, angyalom, hogy láthatnál embert , csak a’ félelem tükrözi élejbéd.“ »De én láttam valamit, bizonyosan láttam.“ „’S ha ember lenne, csak örülhetnénk, ő segítene rajtunk, elkísérne a’ már bizonyosan közel faluba, de én mit sem látok.“ Azonban alig monda e’ szavait Szinyéry, neki is úgy rémlék, mintha emberi alak’ bizonytalan vázlatát látná elöttök mozgani, ’s pedig igen csekély távolságban, de szólni, mielőtt bizonyos jön felőle, nem akart. „Most bizonyosan látom — súga ismét neje — nézd ott a’ fa alatt.“ Szinyéry is csakugyan egy férfit láta már tisztán, ki, mivel a’ szél erősen és felőle fújt, a’ közelgők’ suttogása’ és lépései’ neszét észre nem vevő. „Földi, ki jár itt?“ kiáltás, az alak lassan visszafordult, ’s egy két lépést tön feléjek, Szinyéry puskáját félig leemelő válláról ’s mindenre készen állott, az idegent öltözete ’s villogó baltája kondásnak mutaták, mit szavaival is bizonyíta. „Én az uraság’ kondása vagyok, de a’ tens ur hol jár itt ?“ „Eltévedtünk , bevezetnél-e M... be, ’s messze van-e még — meghálálom fáradságodat.“ „Szívesen, egy félóra sincs, csak tessék utánam jőni, a’ nyáj addig maga is elmarad.“ ’S valóban rüfögés a’ sertések’ ’s halk, mindig erősödő menydörgés a’ zivatar’ közellétét jelenték, ’s már az eddig száraz mederben is zúgni kezde el a’ távolabb hegyekről omló esővíz. A’ hölgy’ ijedése eloszlék, ’s fáradása’da -iczára is siettető az uj kalauz után lep-etett, annál is inkább, mivel az eső vastag cseppekben kezde hullani, mi ugyan a’ lombok’ sűrűsége miatt még alkalmatlan nem vala. „Itt méltóztassék vigyázni, gödrön megyünk keresztül,’ szála visszatekintve a’ kondás; e’ pillanatban hosszú villám hasítá át az erdő’ mély sötétét, ’s Szinyéry Drakula Ivosztán’ vérengző vad vonásaira ismert kalauzában , hirtelen arczát akará eltakarni, nehogy megismertessék vérengző ellensége által, nem annyira élete, mint nejéért rettegve, de késő vala, mert a’ szenvedelmeit, — kivált illy meglepetésnél — rejteni nem tudó kanász reá ordíta.