Regélő Pesti Divatlap, 1842. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)

1842-08-07 / 63. szám

63 C ©«©©•£•© ©©0-00000005 CMegjelenik minden héten két- © Cszer egy divat képpel. Előfi-­f­ezethetni minden k. postahiva-© Citálnál. Külföldre csak a’ bé-© Öcsi k. föpostánál. Kolosvárott© C t. Méhes urnál. © REGÉLŐ. f 00000000000000 0 CÁra félévre, helyben 5 ft. pos-? C tán 6 ft. pengő pénzben. Kiadód Chivatal, Leopold - utcza az© Capáczák’ során levő 189 sz.© CRottenbiller - ház , második© C emeletében. © C­ & QyQQfi&QQGtGiQf ^ PESTI DIVATLAP. KIADJA MÁSODIK Augustus’ 7. 18­42. FÉLÉV. Egy őrült’ kézirata. Igenis ! — egy őrülté! szivemet mint rezzentette volna össze e’ szó néhány év előtt! Mint riasztotta volna föl a’ borzal­mat, melly ollykor engem megszállt; ker­getve a’pezsgő ’s hullámzó vért ereimben, mig bőrömön a’ félelem’ hideg harmata nagy csöppekben gyöngyökt és térdeim ret­tegéssel összekoczogtak! És most szere­tem azt. Szép egy szó. Mutasd nekem a’ rablót, kinek boszos tekintete valaha rettegtetett igy, mint egy őrült’ hunyori­­tása, — kinek kötele ’s baltája valaha csak felényire is olly biztos volt, mint egy őrült’ markolása. Ha! ha! nagy dolog őrültnek lenni! szemléltetni vad oroszlán gyanánt vas rácsokon áll — fogat csikorgatni ’s bömbölni a’ hosszú csöndes éjszakán ál­tal egy izmos láncz­ vidám csörgésére ’s hengerközni ’s hánykolódni a’ szalmán el­ragadtatva illy szép zenétől. Éljen a' bo­londház ! Ó, ritka egy hely az! Emlékezem napokra, hol borzadtam őrültnek lenni; hol álmaimból fölriadtam ’s térdemre hulltam ’s imádkoztam, hogy nemzetségem’ átkától ment maradjak, hol vigalom’ ’s boldogságjeleneteiröl elrohan­tam, rejtközendő magános helyen, és a’ súlyos órákat, kémlelve az agyvelömet emésztgetö láznak elömentét, kihúztam. Tudtam hogy már véremmel ’s csontaim’ velejével vegyítve őrültség; hogy egy nemzedék elhunyt a’ nélkül, hogy benne a’ vész’jelentkezett volna, ’s hogy én va­gyok az első, kiben újra fölélend. Tud­tam hogy kell úgy történnie, hogy igy volt mindig, ’s igy lesz örökké; ’s ha sö­tét zugolyában valami tömött szobának guggoltam, ’s látám az embereket suttogni, ’s tán mutogatni, ’s szemeiket felém for­dítani , tudám: az átkozott őrültről be­szélgetnek, és újra ellopództam, álmodoz­ni egy magányban. Évekig tettem azt; hosszú, hosszú évek voltak azok. Az éjek hosszak, itt, néha nagyon hosszak; de miksem a’ nyu­galmas én éjekhez ’s borzasztó álmokhoz, miket akkor, akkor virasztottam ’s álmod­tam. Elhülök , ha rájok gondolok. Nagy, sötét alakok zsibogtak hamis ’s gúnyos arczokkal szobám’ szegletében, és hajol­tak éjjel ágyam fölé, csábítgatva engem őrültséghez. Halkkal sugdosták nekem, hogy a’ régi háznak, mellyben atyám’aty­ja meghalt, talaja saját vérével szenyez­­ve, mellyet önkezével dühöngő őrültsé­gében ontott. Füleimbe dugtam ujjaimat, de fejembe kiáltották, mig a’ szoba meg­rendült, hogy ő előtte a’ veszettség egy nemzedékben szunyadott, de hogy nagy­­atyja évekig volt kezeivel földhöz lánczol­­va, nehogy magát darabokba tépje. Tud-

Next