Regélő Pesti Divatlap, 1843. január-június (2. évfolyam, 1-52. szám)
1843-05-28 / 43. szám
.Ne csüggedj el, jó húgom, még ’ van egy félévünk, ’s az emberek ’s e’ város tán nem olly romlottak. Ez alatt kürtök harsanának meg ’s Felek felül sergek érkeztek, a’ várost egy közelgő havasalföldi kóborló oláh sereg ellen ótalmazni. A’ leányok fölrezzenének, ’s bajokat valamennyire feledve, nézték a’ városban letelepedő harczfiakat. A’ sereg megszálló, ’s a’ hold a’ sötéttel egyesülve győzelmet vivának a’ nap fölött, melly szégyenpírral szállt a’ hegyek mögé, midőn a’ testvérleányok a’ kertbe visszatérőnek. A’ nagyobbik lantot vön és kezde énekelni. Búsak valónak az érzések, mik átjárák bájhatalmú énekét; a’ világ’ romlottságát siratá. Énekére a’ hold megállott, ’s megindult arczairól kények hullának a’ földre, mit harmatoknak vélt a’ föld’ fia; a’ csillagok szenvedélyes lánggal lobogónak, ’s a' Szamos’ hullámai csendesen hömpölygének, nem zavarva a’csendet. Alig végzék el éneköket, midőn a’ kert’ ösvényén férfias léptek hallatszanak ’s két deli levente állt a’ leányok előtt. „Szép hölgyek! — szólt az egyik — ne rettenjetek meg, mi, kik rólatok távollétünkben olly sok jót és szépet hallánk, már rég látni kívántuk arczotokat, és hallani énekteket, ’s midőn itt elmenénk, hangitok büverövel vonának ide, ’s ez szolgáljon mentségünkre a’ „háboritásért.44 — ,És kik vagytok ti?” — kérdé a’ nagyobbik. „Mi vezérei vagyunk a’ most érkezett seregnek, Kolozsvárról, szülötte földünkről, már egy éve, hogy elmenénk. — — — De kérlek, énekeljetek, mi nem háborítunk. Tőlünk ne féljetek, mert jelszavunk ,hon, szerelem, becsület. A’ leányok egy tekintetet vesének az ifjakra, de az nem vala olly, mint halandóké; behata keblök’ rejtekébe, ’s föltárva voltak előtte az ifjak’minden érzései. A’ leányok’ ajkain mosoly vonult el, ’s helyet mutatva nekik egy gyeppadon, énekelni kezdének. Az éj mindinkább haladt. A’ hold megint könyezett, a’ csillagok megint égtek , ’s a’ Szamos hullámai lassan hömpölyögtek, és az ifjak? ők késben elmerülve ki voltak kapva lényök’ szűk köréből, ’s midőn az ének elvégzödött, óhajtva kiáltának föl: „ó miért vagyunk halandók? miért nem emelhetjük föl szerelmeinket hozzátok ?” A’ leányok fölállának , arczaikon mondhatlan báj ömlött el, szemeik’ sugáriban túlvilági kép tükrözé magát. — „Nem úgy, ifjak! Kolozsvárt veszély fenyegeti, vívjatok értté. Nem messze innen, egy barlang van, neve: Böli vára; menjetek oda, ott kérjétek a csáb’ istennőjét,’ s az megnyit előttetek egy tündértermet. Kisértetek fognak titeket követni útaitokon, de vívjátok le azokat, és hozzátok el a’ két bűvös kardot, mellyeknek hatalmok nagy. Aztán menjetek harczra, és vagy győzzetek vagy haljatok meg, és ha akkor még élni fog irántunk, szerelmetek, szerelmünk iránt lehet reménylenetek, akár e’földön, akár fen, túl a’ csillaghazán.44 így szólónak ők, a’ testvérek felelni akartak, de a’ leányok már nem valónak ott, ’s szemcsillagaik helyett az