Regélő Pesti Divatlap, 1844. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1844-05-30 / 43. szám
677 — Istenért tán nem .. . ? szóljon! — Értesülni fog ön mindenről, csak hallgasson ki. — Nemde, gróf, ha egy gyenge hölgy, keble’vágyjait vinné áldozatul lovagjának, ön vádolni nem tudná? Ha feledné az üledék’ jogszabályait, ha lemondana az ész’ okairól, ha túl tenné magát a’ becsültetés igényein , ’s mindezt a’ férfiért tenné , kit egyedül szeret, kinek gondolata legszebb szabálya éltének, ’s kiért tán mindent áldozni kész volna, mondja ön, el tudna illy hölgyet taszítani ? — Nem értem önt Judith! Annyira érzésből beszél, ha nem tudnám felfogni tegnapi szép ifjuval boldogságát, azt hinném ön magáról szól. — Szóljon nemes gróf, eltaszitaná a’hölgyet ? — Akt vél ön Judith? Nem taszítanám el. — ’S tudna-e lemondani a’ vágyról, melly úgy is teljesűtetlen marad, ha át látná a’lehetetlenséget, melly közte, ’s vélt boldogsága közt létezik-------? — Igen Judith, én tudnám azt tenni. — Én a’ grófot szeretem! — Arra számítok is önnél. — De e’szerelem nem a’mindennapi. Nem a’lenge, melly csak szavak’ virágain édeleg, mik nem a’ szívben fogamszanak. Oh önnek erről nem lehet képzete !. . Szerelmem pokla lelkemnek. Ez okozza hogy mindent gyűlöljek, ki utamba állhatna, vagy követeléseit ellenembe fölemelhetné. Tehetett-e arról, ha mióta előbb látom önt, egyedül önnek áldozám gondolatimat. Önért égtek fel vágyaim, ’s ön nem vévé azt észre. Hidegen fordult nővéremhez, ’s nem sejté, hogy keblem önért megszakad. — Istenért, Judith, ön vétkezik. — Csak szavaimnak engedek szabad utat szivéhez ; s ön nem lehet jégkeblű visszautalni azokat. Oh Aurél, a hölgy szerelme nagyobb , mint ön gondolná. Ollyan, mint tenger, mellynek tükre sima, csendet hazudó; de de örvénye az, az éltekkel daczolhat.—Hallgasson ön ki, hisz azt mondá mindent megteend , mit illy hölgy kivánand . .. Tekintsen ön körül. Kérdje meg szivétől tudja e’ boldogitni nejét? ’s neje szereti-e önt? Mondom gróf, ne engedje magát szive által megcsalatni. — Oh az mind nincs úgy, mint ön, óhajtaná. Ön szeret, hiszen, remél , de neje —? Nála már másként áll minden, mit várhat öntől fél százados élet korával. — Ne higgjen a’ gróf, Ilka önt nem szereti, nem szeretheti, mint én. Őt a’gróf boldogitni nem tudja, engem, egy pillantása mennybe ragad. — Félre, asszony, ezer élű gyilkaiddal! El innen rósz szellem, mig vissza küldenélek honnan jővel! Ordított a’ gróf, ellökve magától a’ szerelmes hölgyet, s szenvedélyében önkénytelen olvadott a’ bosszús férfi keblére. — Had jég keblű férfi! Szerelemmel kínállak, ’s te megvetéssel fogadod. Ám jól van! vedd hát kezemből a’ mérget, melly elölje boldogságodat, aztán őrültté tegyen.— Azt hiszed nőd, a’ szelíd angyal egyedül oltáradon árasztja szét idvezitő hatalmát? Csalatkozol, jámbor férfi, ő az éjét boldogabb ifjú karjai közt szendergi. — Alávaló, szólj nyíltan, vagy ki tépem nyelvedet! — Gróf Aurél, szólt Judith, leverő szégyene kissé csillapulván , bocsásson meg ha ennyire túl ragadt ön iránti figyelmem. Megvallom önnek, egyedül hosszú tétető ezt velem. Mert vegyék el a’ hölgytől mindenét, csak szerelmét hagyják meg. . . Ön láthatá az ifjat, kit keblem válaszra, ’s kiről imént is olly elragadván emlékezém. Én őt szerettem. . Önt inkább becsülöm, mint elhallgathatnám mennyire mind ketten csalatva vagyunk. — Menjen ön a’kerti lúgosba. Ilkát hűtlen szeretőm’ karjai közt találandja . . . Többé nem szólhatott, mert a’ gróf leirhatlan indulat vihartól űzetve, veté magára köpenyét, ’s tőrét jobbjába szorítva , remegő léptekkel sietett a’ kert felé. Én követém lépteit. Mintha holtak’ emlékét ünnepelné a’ természet, csendes volt minden. A’ hold fehér fellegek közt bujdokolt, ’s ha néha leleplező teli arczát, szánó részvéttel látszott merengeni a’ csalogány keserves panaszain, mellyek a’ jázmin gályái közül zokogtak fel. A’gróf, mint setét rém, vonult el a’ kert’ ösvényein. Mint árnya kísérem , mig a’ lúgos’ közelében szorongó kebellel álla meg. Oh e’ perez isszonyteljes volt! — egy ifjú mellett sirt grófnőm. A’ gróf keblét kínos sóhaj rendité meg. Azt hivém fájdalmában lelke válik meg testétől. . Karát magosra emelé. — Kettős sikoltás hangzott fel, ’s a’ szerelmes pár össze omlott. A’ gróf ordítva futkosta be a’ kertnek minden részeit. Grófnőmet karjaimba ölelém, ’s hogy megmentsem a’ cselédség botrányaitól, tétovámban a’ kertnek erdőre vezető ajtajához vittem, melly alkalmasint az ifjú be jövetele óta nyitva állott meg. Öntudatlanságában hagyám oda, az ifjúhoz siettem, hogy segítsek a’gyűlöngő cselédeknek hová hamarébb eltemetni a’testet, melly grófunk’ dühének esék áldozatául. Meg jön az is. A’ grófnőt hiába kéresem a’ helyen, hová letevem. —Őt már nem lesém meg sehol. Azt hittem a’ nő cselédek kastélyba vivék, azért inkább őrjöngő grófom után jártam. Engedje nekem ez éj többi részét elhallgatni. Ez éj volt az , melly e’ kastélyt gyászba öltözteté. Ez éj óta halt ki innen öröm , boldogság, ’s mi helyében maradt. Kinos őrültség , ’s végtelen bánat.“ (Vége következik.) 678