Regélő Pesti Divatlap, 1844. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)

1844-05-30 / 43. szám

6­77 — Istenért tán nem .. . ? szóljon! — Értesülni fog ön mindenről, csak hallgasson ki. — Nemde, gróf, ha egy gyenge hölgy, keble’vágy­­jait vinné áldozatul lovagjának, ön vádolni nem tudná? Ha feledné az üledék’ jogszabályait, ha lemondana az ész’ okairól, ha túl tenné magát a’ becsültetés igény­ein , ’s mindezt a’ férfiért tenné , kit egyedül szeret, kinek gondolata legszebb szabálya éltének, ’s kiért tán mindent áldozni kész volna, mondja ön, el tudna illy höl­gyet taszítani ? — Nem értem önt Judith! Annyira érzésből beszél, ha nem tudnám felfogni tegnapi szép ifjuval­ boldogsá­gát, azt hinném ön magáról szól. — Szóljon nemes gróf, eltaszitaná a’hölgyet ? — Ak­t vél ön Judith? Nem taszítanám el. — ’S tudna-e lemondani a’ vágyról, melly úgy is teljesű­tetlen marad, ha át látná a’lehetetlenséget, melly közte, ’s vélt boldogsága közt létezik-------? — Igen Judith, én tudnám azt tenni. — Én a’ grófot szeretem! — Arra számítok is önnél. — De e’szerelem nem a’mindennapi. Nem a’lenge, melly csak szavak’ virágain édeleg, mik nem a’ szívben fogamszanak. Oh önnek erről nem lehet képzete !. . Szerelmem pokla lelkemnek. Ez okozza hogy mindent gyűlöljek, ki utamba állhatna, vagy követeléseit elle­nembe fölemelhetné. Tehetett-e arról, ha mióta előbb látom önt, egyedül önnek áldozám gondolatimat. Önért égtek fel vágyaim, ’s ön nem vévé azt észre. Hidegen fordult nővéremhez, ’s nem sejté, hogy keblem önért megszakad. — Istenért, Judith, ön vétkezik. — Csak szavaimnak engedek szabad utat szivéhez ; s ön nem lehet jégkeblű visszautalni azokat. Oh Aurél, a­ hölgy szerelme nagyobb , mint ön gondolná. Ollyan, mint tenger, mellynek tükre sima, csendet hazudó; de de örvénye az, az éltekkel daczolhat.—Hallgasson ön ki, hisz azt mondá mindent megteend , mit illy hölgy kivánand . .. Tekintsen ön körül. Kérdje meg szivétől tudja e’ boldogitni nejét? ’s neje szereti-e önt? Mondom gróf, ne engedje magát szive által megcsalatni. — Oh az mind nincs úgy, mint ön, óhajtaná. Ön szeret, hiszen, remél , de neje —? Nála már másként áll minden, mit várhat öntől fél százados élet korával. — Ne higgjen a’ gróf, Ilka önt nem szereti, nem szeretheti, mint én. Őt a’gróf boldogitni nem tudja, engem, egy pillantása mennybe ragad. — Félre, asszony, ezer élű gyilkaiddal! El innen rósz szellem, m­ig vissza küldenélek honnan jővel! Or­dított a’ gróf, ellökve magától a’ szerelmes hölgyet, s szenvedélyében önkénytelen olvadott a’ bosszús férfi keblére. — Had jég keblű férfi! Szerelemmel kínállak, ’s te megvetéssel fogadod. Ám jól van! vedd hát kezemből a’ mérget, melly elölje boldogságodat, aztán őrültté te­gyen.— Azt hiszed nőd, a’ szelíd angyal egyedül oltá­­radon árasztja szét idvezitő hatalmát? Csalatkozol, jám­bor férfi, ő az éjét boldogabb ifjú karjai közt szendergi. — Alávaló, szólj nyíltan, vagy ki tépem nyelvedet! — Gróf Aurél, szólt Judith, leverő szégyene kissé csillapulván , bocsásson meg ha ennyire túl ragadt ön iránti figyelmem. Megvallom önnek, egyedül hosszú té­tető ezt velem. Mert vegyék el a’ hölgytől mindenét, csak szerelmét hagyják meg. . . Ön láthatá az ifjat, kit keblem válaszra, ’s kiről imént is olly elragadván em­­lékezém. Én őt szerettem. . Önt inkább becsülöm, mint elhallgathatnám mennyire mind ketten csalatva vagyunk. — Menjen ön a’kerti lúgosba. Ilkát hűtlen szeretőm’ karjai közt találandja . . . Többé nem szólhatott, mert a’ gróf leirhatlan in­dulat vihartól űzetve, veté magára köpenyét, ’s tőrét jobbjába szorítva , remegő léptekkel sietett a’ kert felé. Én követém­ lépteit. Mintha holtak’ emlékét ünnepelné a’ természet, csendes volt minden. A’ hold fehér fellegek közt bujdo­­kolt, ’s ha néha leleplező teli arczát, szánó részvéttel látszott merengeni a’ csalogány keserves panaszain, mellyek a’ jázmin gályái közül zokogtak fel. A’gróf, mint setét rém, vonult el a’ kert’ ösvényein. Mint árnya kí­sérem , mig a’ lúgos’ közelében szorongó kebellel álla meg. Oh e’ perez isszonyteljes volt! — egy ifjú mellett sirt grófnőm. A’ gróf keblét kínos sóhaj rendité meg. Azt hivém fájdalmában lelke válik meg testétől. . Karát magosra emelé. — Kettős sikoltás hangzott fel, ’s a’ szerelmes pár össze omlott. A’ gróf ordítva futkosta be a’ kertnek minden ré­szeit. Grófnőmet karjaimba ölelém­, ’s hogy megmentsem a’ cselédség botrányaitól, tétovámban a’ kertnek erdőre vezető ajtajához vittem, melly alkalmasint az ifjú be jövetele óta nyitva állott meg. Öntudatlanságában ha­­gyám oda, az ifjúhoz siettem, hogy segítsek a’gyűlön­­gő cselédeknek h­ová hamarébb eltemetni a’testet, melly grófunk’ dühének esék áldozatául. Meg jön az is. A’ grófnőt hiába kéresem­ a’ helyen, hová letevem. —Őt már nem lesém­ meg sehol. Azt hittem a’ nő cselédek kastélyba vivék, azért inkább őrjöngő grófom után jártam. Engedje nekem ez éj többi részét elhallgatni. Ez éj volt az , melly e’ kastélyt gyászba öltözteté. Ez éj óta halt ki innen öröm , boldogság, ’s mi helyébe­n maradt. Kinos őrültség , ’s végtelen bánat.“ (Vége következik.) 6­78

Next