Pesti Divatlap, 1844. október-december (14-25. szám)
1844-10-27 / 17. szám
Szöszár utaztatások. — Tréfás elmélkedés. — Az emberek két részre osztatnak : édes-szájuakra és savanyu-képüekre ; azon kis csapatot t. i., mellynek egyénei sem édesek sem savanyuak , egészen kihagyván a számadásból, bölcs példája szerint ama messzelátóknak, kik midőn vérmes reményekkel fellegváraikat építik, nem látják, vagy könnyű innal keresztül ugorják mindazt, mi rendszerekbe nem illik, ha mindjárt még erősebb kapcsokkal volnának is a dolog lényegéhez csatolva,mint fájához az éretlen dió, avvagy épen hivő jegyes piros reményeihez a fellegeiből aláhullott házastárs csalatkozása. Ezen két részre osztott emberiség : az édes-szájnak és savanyú-képnek emberisége t. i., szünetlen egyenetlenkedésben van egymással, a mivel legkézzelfoghatóbblag bebizonyítják Ádám és Éva paradicsom-származású szüleinktőli eredetüket. .. Elől mindig az édesszájú jár, utána következik a savanyukép. Az édesszájunak gyakran vet a sors útjába aranyalmát, tarka czifraságokat és mézes madzagot, mire a másik felekezet részéről tüszint a savanyu kép mutatkozik; —az édesszájút a jó szerencse istennője csemegeasztalához ülteti s tömögeti a gyomorterhelésig; a savanyuképü a szék megött áll szolga képében s nyeli a fulasztó kortyokat; — az édesszájú szüntelen mosolyog, mint telt arczu holdvilág a menny kék mezejéről; a savanyu képű nem nézheti e mosolyt könyek nélkül ; az egyik hahotázva rázza áldó sorsa barátságos kezét; a másik sírva mozog eldögönyző fátuma háta megött; az édesszájú négy lótól vontatott határból hajtogatja magát lefelé; a savanyuképü gyalog ballagjában sopánkodik fölfelé; az édesszájú a földi pályán nyargalva halad előre; a savanyúképű fontolva csúszik hátra ; amaz előtt olly sikolt az út, hogy észre sem veszi, mi könnyen jutott el a czélhoz; emennek pályája olly sikamlós, hogy mindenkor két lépést botlik hátra, miközben egyet akarna tenni előre ; — az édesszájú, ha hajnalban legkedvesebb gyűrűjét csupa csintalanságból a Dunába veti, délre gyönyörű kecsegét kap ajándékban asztalára, mellynek szájából eldobott kincse csillámlik elébe ; a savanyuképü számára, ha történetesen kalapos lett volna, szintelly sok ember születnék fej nélkül, mint mennyi most a világra jó agy nélkül; az édesszájú ha szivarra gyújt, illatos füstöt nyeldes; a savanyuképü ha pipázni kezd, szeme szája megtelik füsttel; — az édesszájú gyakran rágalmazza embertársát bókok közt; a savanyuképü kész néha védelmére kikelni meredt derékkal; — az édesszájú gyakran nézi embertársa szerencséjét savanyuképpel; a savanyuképűnek néha megédesül szája íze mások boldogságán; — az író átnyújtja czikkét az olvasónak édesszájjal; az olvasó gyakran fordul el az átfutott czikktől savanyuképpel. -------Vannak azonban körülmények, melyekben mind a két fél nagyon megegyezik egymással, igy például: midőn a sorsistennő ingerkedő kacsája valamelly étvágygerjesztő konczot dob közéjök, s utána mohón kapkodván, fejét a két fél összekocczantja, a helyett hogy önmaguk ügyetlenségét vádolnák, egymásra szúrják tekintetöket, s mind az édesszájú, mind a savanyuképű mérgesen harapja be njakát és hosszú képet csinál. És ha már most azt kérdi a szerelmetes olvasónő, miért beszélek az édesszájról és savanyuképről, midőn elmélkedésem fenséges czéljául a szószármaztatást tűztem ki, akkor kényszerítve vagyok megmondani, miszerint bölcs belátásától a száj, kép és szó közti szoros viszonyok átlátását méltán várom. A száj gyakran meggondolatlanul kiejti a szót, s belőle pirulás származik a kép számára; ez egy viszony. A száj gyakran kimondja a szót édesen, s azt a kép meghazudtolja nagyon savanyan, amiből a hallóra csalódás, a szólóra szégyen bélyege származik; ez másik viszony. A száj akkor jó, ha velő van felette, a szó, ha velő van benne, a kép , ha velő van mögötte; ez a harmadik viszony. A száj ha rá lehel a tükörre, ez elhomályosul, és így homályosul el némelly szónak, p. o. a megszólásnak leheletére sokszor ártatlan ember hűn őrzött becsülete, és igy homá