Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-07-10 / 15. szám
embert emberré tehet, melly kiemeli itt az állatiság, ocsmány légköréből, s felkeni homlokát az emberi méltóság szent olajával. A melly család tehát a jó nevelés áldásaiban részesité gyermekét, azt okkal és joggal jónak nevezhetni, s megérdemli hogy minél gyakrabban annak neveztessék. De van ezen szójárásnak egy gyűlöletes s már az előbbinél sokkal terjedettebb értelme és használata, melly válaszfalat emel ember és ember közé, s ezen falat a vakeset ingadozó alapjára , a születésre épiti; ez némi változatokat ide nem értve, igy hangzik: régi nemes család ivadéka, nem a pórtághoz tartozó. Már minő különbséget tehet a nemesi származás az ember lényegén: igen bajos megfejteni — legalább nekünk ; meglehet hogy fogalmi körünket meghaladja. Kisértsük meg elemezni. A vérben nem hiszszük hogy keresnétek különbséget, — noha a hajdani Velencze híres aristocratiája azt hitte, hogy a nobili vére kék. Vagy tán becsületesebb, okosabb, műveltebb, tudományosabb , hír- és becsületre vágyóbbaz? Börtöneink, iskoláink, irodalmunk, harczmezőink hallgassatok ! ne ,pirítsátok meg őket. Vagy őseikre mutatnak talán a gyarló unokák, s ezekérdemeivel akarják saját meztelenségöket takarni? S mi kétes ezen ősi érdem , ezen ősi dicsőség! Vagy nem tudjuk-e hogy a hatalom nem egyszer a honárulót, aljas hízelgőt, sőt a keritet is megajándékozó kegyének — érdemének (! ?) — nyilatkozatával, a nemesi oklevéllel. Ezen esileg kevély unokának tehát, be kellene először bizonyítania, hogy ősei kebelében becsületes ember szíve dobogott, — mert ha a történet istennőjét meg nem hallgatjuk, Cilleyt és Hunyadyt, Kontot és Vajdafit ugyanazon érdemkoszorúval kell diszesítenünk. De ha megengedjük is, hogy a legérdemesebbnek lutott polgártársai között a kitüntetés koszorúja, minő joggal tulajdoníthatja ezen érdemeket magának a maradék? A példaszó szerint ugyan: holló nem szül galambot, de ez csak oktalan állatról mondható és igaz, — embert emberré egyedül nevelés terén. A nemes fának magváról, fanyar gyümölcsöt termendő csemete emelkedik, s jóvá csak oltás által tehető — s ez áll az emberről is. Az előítélet igen buja növény, magvát a legkisebb szellő elkapja, s a parlag földben, mint gyom, csakhamar elhatalmasodik. A gyöngéd nőnemben — mellynek az értelmi műveltség magasabb fokára emelkedni, nem hivatása, s melly leginkább a szívben él, hat és uralkodik — az előítélet leghamarabb megfoganszik, s a hiúságban éltető elemére talál. Ragyogni vágy a gyönge ember s ezért minden foszlányt magára aggat, minden álcsillámot maga körébe von, melly által a fényt s érdemeit terjeszthetni véli. Csoda-e tehát, ha a születési aristocratia néha a legártatlanabb, legjobb szivü, legnemesebb teremtmény szivében is éltető elemre talál? Van szerencsém egy hölgyet ismerni , kit női erények példányképéül tisztelek, s ki hinné ? alig van személyről szó , azonnal a jó házat, jó családot emlegeti. Mennyire sérti ezen