Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-05-28 / 22. szám
422 és az isten érdeme ellen megáldotta; korbácsoljátok a fő urat, ki telke elvételével ijesztgeti jobbágyát; vagy ti, szájhüsei a hazának, alkossatok törvényt. Törvényt? hisz az pókhálóhoz van hasonlítva! Hova sülyed , hova sülyedt a magyar ember erkölcsössége, ki most már szabadon vétkezik, azon vigasztalással, hogy ő csókolózott az alispánnal! hova sülyed, hova sülyedt a bírói tekintély, mellyet mindig megrázkódtat a vesztes fél azon dörgő szózata „majd eljön a restauratio!“ Átok az a magyar emberen, miképp semmi más életmódra nem hiszi magát alkalmasnak, mint csak hivatalviselésre. Felfogása szerint — hiszen elég bolond felfogás — kereskedés zsidónak, mesterség paraszt- s németnek való ; nemes ember született törvényhozó , született tisztviselő. És nevessünk ! alig van néhány hold földecskéje, egy két szilvafája az ősi udvarban, felnőtt, mint az ökörfark-kóró , tetőtől talpig nemes ember, anélkül, hogy tanult, anélkül, hogy dolgozni megtanult volna. Kezéig a lisztujítás , hivatalért sóvárog, csúszik, mászik, tányért nyal, hízeleg, és miért ? hogyha hivatalt nyerhetne, — hiszen nincs esze ? az nem tenne semmit, mert hiszen nem is akar ő olly hivatalt, hova ész kell; elég neki ollyan, hol csak baltát kell forgatni, mert azt tudja , mert azt megtanulta , midőn a szomszéd uraság tilosában a vadászokkal néha néha összeütköztek. De hát mi akar lenni? Pandúr-strázsamester; majd t.n. n. v. táblabíró urambátyám ajánlja, és ö méltsága kinevezendi. Hát aztán t. n. n. v. táblabíró urambátyámnak olly nagy befolyása van ö méltságára? Hogyne, hiszen minden megyei gyűlés előtt, alatt, s után annak asztalához töröli fejérvári bicskáját. — Amarra szép birtok szállott a gondos és munkás apáról, de a pompa, tivornya, divat hamar nyakára hágtak a nyolczszáz holdnak, és e hivatalra vágyik, nem mivel erőt érez kebelében , nem mivel a közjó fekszik szivén, nem mivel honfiúi kötelesség hivatalt viselni, hivatalra vágyik, hogy a csőd elöl néhány évre megszökhessék, hivatalra vágyik, hogy lépcsőnként oda juthasson, hol kevés munka után zsíros falatok maradékai fagyjanak a két utczára szóló torzonborz szakállra. Szakállra? no bizony még a volna furcsa! hol zsíros falat rezeg a tányéron, — mint zsidónak a bányaváros — tilos a nagy szakállnak. „Bizony, bizony mondom néktek, ne kívánjatok uralkodni, mert jobb a kevés igazsággal, hogy nem mint a nagy gazdagság csalárdsággal.“ ezt mondja az úr az ő népének. A magyar ember mohó. Nem kell gondolni , mintha a mohóság alatt azon tulajdont érteném , miszerint a magyar ember semmi udvariságot nem tud, s a miteleibe tesznek , felhabsolja. Oh nem ! A magyar ember szépen, tisztességesen eszik annyit, amennyi csak belefér, és hogy minél többet ihassék, vannak kaptafái, áldomás, toaszt. A mohóságon értem, mikép a magyar ember mindent hévvel ölel ; mindennek aláírja magát, anélkül, hogy a feltételeket nézné; aztán ha aláírt, hogy vájjon ki foghatja-e fizetni az összeget? az nem az ő gondja; s a feltételeket ki fogja teljesíteni ? azon aggódjék az aláírató. Ezen néhány sor leginkább jellemzi bizonyos párt nagy többségét. És miért? Kit a közvélemény vezéri állásra tolt fel, az többnyire zsarnok; magánvéleményét, mint felsőbb rendeleteket osztja ki népe közt, melly aztán megszokja , és megszokta a vak engedelmességet. Az egyesületeknek nagy barátja a magyar ember, kivált ha azok az ő szellemében vannak alkotva, azaz lakomán kezdődnek , és eszem iszomon végződnek. Mert hiszen ki is kívánná magyar embertől, hogy a száraz tanácskozásokat el nem ázva, s ébren figyelje végig ? Ha felét szitteli, felét főzeti, gondolja , azzal ele