Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-09-19 / 38. szám
741 vadászatáról haza tért. Az országúton borult a leány a gőgös kisasszony elébe, megragadá a méltóságos kezeket, csókok és könyekkel öntvén, esdekelt atyja szabadon bocsáttatásáért. Isten tudja, ha a váratlan jelenet okozta ijedés volt é, vagy, mit a grófnő példátlan gőge s ingerlékeny véralkata miatt inkább hiszek, egy parasztleány érintéses csókjátóli irtózás: elég az hozzá, a kisasszony a várhoz tántorga s még az napon meghalt. — S orvos nem volt jelen? — Igen — válaszolá a korcsmáros — Blumauer úr, nemes születésű egyén tüstént hivaték, s azonnal kinyilatkoztatá, hogy minden segély hasztalan. — Hát az orvos nemes születésű? — Meghiszem azt, a méltóságos uraság körében semmi polgári lény nem létezhetik, még a szobaleányok is, bár szegények, mind nemes születésüek. E pillanatban gyász harangzene csengett felénk a várból a csendes tavaszi jégen keresztül s félbeszakitá beszédünket. — Az elhunyt épen most a gyászterembe tétetik ki,—jelenté a korcsmáros — s ezután az ősi sírboltba fog vitetni. — Lehet-e a szertartást mindenkinek látni ? — Magunk formának legalább nem lenne tanácsos csak a várudvarba is belépni. — jön a kérdezett felelete. — Nyomoré osztályzat! királyokat,herczegeket láttam már diszágyaikon , majd meglátom én, vájjon egy nyomoré gróflány hült tetemeit nem lesz-e szabad megnéznem ! Ezt mondva hirtelen felöltözködöm; a korcsmáros megmutatá az utat, s nem sokára a kastélykapunál voltam. Számos gyászhintó állt ott nemesi czimerekkel; gyászba öltözött urak és nők, cselédektől körülvéve szálltak ki s lépdeltek az előudvar felé. Nem messze a kaputól egy fekete alak járdáit fel s alá, fátyolozott alabardot tartva. Ez a fekete ficzkó — gondolom magamban — hihetőleg gátolni fog átkozott rudjával. — Elszánva léptem az elő— udvarba. Úgy volt, az előttem menő nemességet háborusan bocsátá be a fekete sárkány , de személyemben azonnal reáismert a jogtalan tolakodóra, s gyorsan, mint feszessége engedé, jött felém. — Tehát az emberi méltósággal a pénzis elvesztette volna itt értékét? — gondolom, s pénzt nyomtam a közelítő markába, s ő távozék, mintha semmit sem látna, így jutottam az úgynevezett gyászterembe. Boltozott, elég tágas terem volt ez, gyászszőnyeggel egészen bevonva. A vastagon függönyözött ablakokon legkisebb világ sem hatott be, ellenben számtalan fehér viasz gyertya lobogott. Virányok s csillámló fény-tenger közepett aluvék Berta. Ah de hol vegyek szavakat illy angyal leírására? hol képeket a teremtés illy remekének lefestésére? Néhány hervadt virágot láttam már, de illy égi szépséget soha sem. Csodásan megragadva, önkénytelen kulcsolom össze kezeimet, s egy köny lopódzék szemeimbe. — Igazuk van — mondám elfojtva, első rohamos fájdalmamban — hogy mindenfelé nyolcz napi gyászt hirdetnek, s mi kevés ez! hiszen évtizedek enyésznek el, míg a földre ismét illy angyal száll. Síri csönd foglalá el a gyászboltot; semmi hang, semmi lesz a számos gyülekezetben. Mindnyájan könyörgeni látszottak ez égiszülött koporsójánál. Gyönge susogással nyílt most föl az szőnyegajtó, mély gyászban lépett ki egy koros nő , vezetve éhtes, szinte gyászba öltözött ur által. Ezüst himzetü kereszt ragyogott ennek mellén. Sokáig s könyvtlen mulattak amannak szemei a halotton : a halvány arezon nyilván olvasható volt az anyai keservnek, az udvariság kimért kény- 112 *