Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-09-26 / 39. szám
oka egy nő, ki pokol-, rém- és gonosz szellemként zsarnokol a termékeny s hajdan olly virágzó vidéken. E nő gyermekkorától óta szilaj furia volt; de mióta a párisiak rokonai közül néhányat lenyakaztak, lehetlen vele megférni. Utálata mindenki iránt,ki nemnemes, dühvel határos; minden polgárban és parasztban bakót lát, ki fejét kívánja. Csak a jó isten, vagy inkább az ördög mielőbb elvenné; mert ha kormánya sokáigy tart még, úgy esztelen pazarlása által minden alattvalóját koldussá teszi. Tudja a sátán, e nő már egyszer meg is halt, s csak a temetés hiányzott; de mi haszna, részpénz nem vész el; és ekkor jön egy káborgó ficzkó, egy szemfényvesztő, s bűvös gyújtóüvegével öt közrémületre ismét föléleszti. Gondolhatni, milly érzelmeket költe bennem ez együgyü előadás. Most kocsisunk a völgybe bocsátkozott. Csakhamar szemembe tűnt, mennyire elköltözék a hajdani bőség e mezőkről. Gyéren s soványan hajladoztak a gabonakalászok a tavaszi szellőtől ide s tova lebegtetve; némelly szántóföld egészen elhagyva, gyümölcsözés nélkül feküdt; a hajdan számos gyümölcsfák tetemesen meggyérültek. — Hej! — folytatá a beszédes kocsis, — a boldogult gróf éltében máskép volt itt a dolog. Az is kemény, gőgös ur volt, de nem igyekezett mégis annyira romlást hozni uradalmára, mint ördögleánya. Az, ki magát a gróf idejében tűrhetőleg bírta, most tönkre jutott és elhalt; többen kiköltöztettek. A grófi kastély ép ekkor tűnt fel a vidék hátrészén, kevélyen és pompásan, kevéssé megbámulva. Sokat beszélt még kocsisom a táj lakosainak ínséges nyomoráról. Hirtelen az átelleni dombon, mellyen az itt keresztülvitt, négyfogatu kocsi tűnt fel, sebesvágtatva nyargalva a völgybe alá. — No, lássa az úr a szilaj ördögöt! — mondá a kocsis — s mi már ez, illy nyak— törő után? én is értek a sebes hajtáshoz, mint akárki más; de ez annyi, mint istent kísérteni. Igen, — folytatá — ez ki nem töri nyakát, nem is dől fel, mert más keresztyénnel ennek már ezerszer meg kellett volna történni!... E közben a grófi-kocsi mindig közeledett. Én felette különösen érzem magam e Bertávali harmadik találkozásra. Egy kis hídon kelle most a grófi-kocsinak átmennie, melly meredek partú folyamon vezetett keresztül. A híd szélén az első lovak hirtelen fölágaskodván, jobbra kanyarodtak. Hasztalan ragadá vissza a kocsis az elszilajodott lovakat. A kocsi kitért az útból , szörnyű erővel ütődött a híd egyik falához, s iszonyú ropogással öszszetörve, a mélységbe zuhant. — No, ha még most sem elég neki! — monda nyugodtan a kocsis, h úgy magának a sátán őfelségének kell együtt ülni vele a kocsiban! — Én pedig leugorván, siettem a veszély helyére. Szerencsére a cselédek közül senki sem volt megsértve. Berta mély ájulásban feküdt, feje keményen meg volt sebzve. Oh!ö még most is a legkecsesebb nő volt, kit valaha láttam; a sylphi lány teljes szépségre fejlett. Tudtam azonnal a veszélyt, mellyben az ájult volt. Csak tüsténti vérnyitás segithető. Parancsomra a kedves teher egy közel parasztházba viteték. Midőn gerelyemmel az alabástrom karerét megnyitám, fölüdült ájultából a grófnő. Karát, mellyből bíbor-forrás bugyogott, elszörnyedve rántá vissza s segély után kiálta. Könyörgve kényszeritém az őrültet, maradjon nyugton, ha életét szereti. Magán kivül, hogy parasztházban lehelt és egy ismeretlentől, kiben finom tapintata azonnal megismerő a polgári születésűt, gyógyítatik, alacsony szidalmakra fakadt ellenem, s sürgetőleg kívánta nemes születésű háziorvosát. Egy ismétt ájulás véget 115 *