Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-10-10 / 41. szám
következtében, miket ollykor a börtönőrhöz intéznem sikerült, de a mikből ő szót sem érte, börtönajtóm fölnyilt, s föl valók szabadítva, hogy a több foglyokkal együtt, hetenként egyszer szabadba léphessek, s a szörruhát, melly eddig tagjaimat bilincselé, letehessem. Hosszú utánjárás következtében papír, toll s egy lámpa is lön rendelve számomra. Most vasárnaponként, a nyugalom óráiban, mise után, a zöld udvartérre szabadon kiléphetek s segélytársaimmal mutatkozhatom, s ez nékem igen jól esik. Jó emberek ezek a szerencsétlenek. Elregélik nékem ollykor kalandjaikat; előadásuk remegésbe hozna,ha nem volnék meggyőződve, miként mindez puszta dicsekvés, hogy kalandjukat annál nagyobbszerü alakban állítsák elő. Majd tolvajnyelvekben adnak oktatást. Utálatos egy nyelv ez, melly undok kinövetként csüng a közönséges nyelvtörzsekön , némellykor azonban sajátságos eréllyel s borzalmas festőiséggel bír, így például: „özvegygyel összekelni“ annyit jelent, mint „fölakasztatni,“ mintha a kötél özvegyévé válnék azoknak, kik előbb rajta függöttek. Ha az ember e nyelvet hallgatni kénytelen, olly benyomást érez, mintha egy köteg rongyról szenyt és port rázogatnának előtte. Mind e mellett is egyedül ezen emberek azok, kik rajtam szánakoznak. A tömlöczőrök- szárnokokról mit sem akarok tudni. Ezek fecsegnek, kaczagnak köröttem, s jelenlétemben úgy beszélnek felőlem, mintha csak valami életnélküli dolog volnék. VI. Miután írószereket birok — igy szólok magamban — miért ne használnám azokat? De mit írjak? Mit írjak e négy meztelen kopár fal közé rekesztett börtönben, hol szemeim számára nincs tájkor, szivemnek nem virul tavasz, s lábaimtól megvan tagadva a szabadság? Mit írjak e némaságban , hol egyedüli elszóródásom s foglalkozásom, napokon keresztül nem egyéb, mint népszerüleg követni a fénypontot, mellyet börtönajtóm nyiladéka lövel a barna falakra, és hol, mint mondám, egyedül s szakadatlanul egyetlen iszonyú eszmével foglalkozom, a bűntény és kíspad, a gyilkosság és halál sötét eszméjével ? De mi mondandóm is lehetne még, miután számadásom a világgal bevégezem ? És mit is találhatnék még e puszta, elsorvadt agyvelőben, mi a följegyzést megérdemlené ? — És mégis — miért ne írnék ? Bár köröttem síri csend uralgjon , leszárazta bár életem virágait az ősz szele: nem forr-e bensőmben zugó förgeteg? nem viharzik-e erőszakos csata? nem színpada e keblem egy borzasztóan véres tragoediának? A rögeszme, melly lelkemben honol, nem lép-e órán- s pillanatonként újabb és újabb, annál véresebb, annál iszonyúbb alakban elém, minél inkább közelit utósó órám ? Miért ne kisérteném meg, hogy kínzó helyzetem elhagyottsága s sajátos volta felöl, legalább önmagamat értesítsem? Valóban tartalomdiis anyag! (Folytati.) (Hugó Victor után.) Ha úgy szeretne......... Nyárelő 11-én. Ha úgy szeretne, mint én szeretem : Övé leendne egész életem ; Övé lelkemben minden gondolat, Mi ott fogadszik ihlett perez alatt. Ha úgy szeretne, mint én szeretem : Övé leendne minden érzetem ; Övé e szívben minden dobbanás.... Csak ő hallván meg azt és senki más. Ha úgy szeretne, mint én szeretem : Odaadnám néki tán lélekzetem ; Átnyújtanék én minden örömet..... Ne érje et a bú csak engemet. Ha úgy szeretne, mint én szeretem : Mennyország volna egész életem; S halálom tán csak édes pihenés, S majd egyik mennyből másba költözés. fiházy.