Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-09-12 / 37. szám
ÉLETNÉZETEK. (Vége.) Az ember állat és szellem egyszersmind. Ész és érzelem a két tényező erő, mellyen misége nyugoszik. Mint szellemi s ésszel biró lény, nem a világnak polgára ő, mellynek salakos érdeke soha öszsze nem forrhat öröklő lelke égi tárgyaival, — de mint állat, az érzelmek és ösztönök földi rabja, nem állhat ellen vágyai hatalmának, mikor alsóbb természetének törvénye kényszeríti; s innét van, hogy mi soha nem szűnő küzdelemben élünk min magunkkal, shogy mint Pascal mondja,Pens de Pascal chap. El) ezen kettős természetünk benső harcza már azt növelte, miként némellyek le akarván mondani szenvedélyeikről, istenek, mások pedig nem akarván figyelni az okosság parancsára , barmok kívántak lenni. Megtagadni akarni pedig min magunkat, mind- két esetben bolondság. Mert kettős természetünk lényege, az ész és érzelem, kölscsönösen segítik , támogatják egymást, és ha az élet sokoldalú fordulatiban tenni és hatni kell, kábaság ezek közül bármellyikről is lemondani, miután csakugyan igaz, mit Rousseau mond, hogy : ha ész teszi az embert emberré, úgy az érzelem vezeti. Mert bizonyos, hogy mi érzelmeink hatalmának engedünk mindenben, s sokszor még ollyasmikben is, miket az értelem tilalmaz, de szivünk forrón vágy. Öszhangzásba hozni észt és érzelmet, ez a főbölcseség, ez az emberi életnek végczélja. Csak igy és ekkor vagyunk mi érzelmeinkben boldogok , csak igy értelmünk által emberek. Ámde ez nehéz és nagy mesterség. Mert az érzelem nem érti az okosság nyelvét, s az ész nem hallgat a szív vágyaira. S mert az embertermészet nem kevésbbé egyéb egy első megszokásnál, mint a szokás egy második természetnél. Lerázni pedig szokásunk rabnyügét, annyi, mint megtagadni minmagunkat. Mert ime, ezen nép, ezen ember.