Pesti Divatlap, 1847. január-június (1-26. szám)
1847-02-14 / 7. szám
kivel nincs közelebbi viszonyban, érintkezésben. Továbbá, a színművész — ha ugyan valódilag megérdemli e dicső nevet — annyira el van foglalva a maga művészetével, hogy neki a tömérdek bajjal s idővesztegetéssel járó színiigazgatásra legkisebb ideje sincs ; ha pedig a színész nem művész, és mégis igazgató akar lenni: — akkor jobb lett volna neki vakon születnie. — Mindezek következtében — a mennyiben több alapos okot hoztam fel, — hiszem, és meg vagyok győződve a felöl, miszerint Ráday gróf azalatt, mig az országgyűlésen Pesttől távol lesz, meghagyván az ügyvivői, rendezői és titkári hivatalokat, mindenesetre fog helyetteséül aligazgatót kinevezni, valamint a felől is meg vagyok győződve, hogy olly értelmes férfiú, mint Ráday gróf, ezt már hamarább is átgondolta, mint én, s az én gyönge felszólalásom nélkül is hihetőleg létesítette volna. II. Pályaművek jutalmazása. — Ez igen fontos dolog a nemzeti színházra nézve. — Miután a magyar akadémia megszüntette a drámai pályáztatást, előállt a nemzeti színház, s igen kecsegtető jutalmakat tüze ki a legjobb népszínműre, vígjáték- és drámára. Az első 50, a második 60, a harmadik 100 arany díjért pályázott. S mi lett belőle? — A vígjátéki pályamű, Obernyik pályaműve meglehetősen tetszett, jól fogadtatott, de beszámítva a 60 aranyat, nem sok jövedelem lehetett belőle. A pályanyertes népszínmű megbukott, s anyagilag is több veszteség, mint haszon volt belőle. A dráma eléggé jól ütött ki, de e mellett is, beszámítva a 100 aranyat, veszteség volt. Hogy ezen események után az, ki a színházi pályáztatást indítványozó, kissé megvakarta a fejét, a vak is könnyen átláthatja. És hogy most már a nemzeti színház igazgatóságának nem igen nagy kedve lehet a futtatást ismételnie, — az legalább előttem igen világos. — Mit kell hát tenni arra nézve, hogy jutalmazás által, netalán rejtekben lappangó talentumokat hozzunk napfényre, vagy a már jelesen ismert színműtrókat még inkább buzdítsuk , lelkesítsük ? — Bizony nem azt ám, amit némelly hírlapi tanácsadók erre nézve már minden practicus számítás nélkül indítványoztak, — hanem csak egyszerűen azt, hogy a megbírált , megválogatott színműveket adni kell egymásután. S mikor majd a színházi évnek vége lesz, tehát a húsvéti ünnepek alatt, az igazgatóság által összehívatik egy, sem színészek, sem drámaírókból, hanem egészen másféle műbirákból álló részrehajlatlan választmány, melly az egész éven át előadott színművek sorát átülnézvén, szigorú ítéletet hoz afelett: várjon az év folytában mellyik víg, s mellyik komoly darab sikerült a többi közt legjobban, az az, mellyik felelt meg leginkább a művészet, és viszonyosan a közönség kivonatának? — S a mellyik víg és komoly színmű e tekintetben leginkább kielégítőnek találtalik: az 50— 50 arannyal jutalmaztatik , ami bizony a rendes díjazáson felül körülményeinkhez képest igen szép, s mindenek közt legigazságosabb jutalom. — A népszínműveket egészen kihagynám itt a játékból. Miért ? Mert ezeket magasabb szempontból a nélkül sem igen lehet megítélni, mert ezeknek sikerét nem annyira a mű belbecse, 13*