Pesti Divatlap, 1847. január-június (1-26. szám)
1847-05-30 / 22. szám
A REMETE HAGYOMÁNYA. Mintegy két éve lehet, midőn megtanultam, hogy az életben több a fájdalom mint az öröm. Megtanított rá a világ. — Oh a világ igen keserű iskola. Akkor még fiatal voltam, most már nem vagyok az. Hála istennek, megvénültem; úgy hiszem, hogy annak, ki többé semmit nem fél, semmit nem remél, nem hisz és nem szeret; kinek semmi nem fáj, semmi nem gyönyör, joga van elmondani, hogy megvénült. Nem az a legvénebb, ki legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, ki legközelebb van a sírhoz. Mennyi elveszteni való reményem volt még akkor! A reménység szép * * természettünemény, szép mint a szivárvány, és el nem érhető, mint az. Napsugár teremti a szivárványt, meleg szív a reményt. Ragyogó semmi mind a kettő. Gyermeköröm. Különös lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, úgy keresi, kutatja a fájdalmakat, mintha szeretne belőlök magának szerezni, mintha szégyenlené azt, hogy boldog, s büszkélkedni akarna azon sivatag érzésben, mellynek neve világfájdalom. S ez nem érdekessé lenni vágyás, ez természetes túlömlése minden érzőbb ifjúi kebelnek. — Még ekkor nincsen semmi joga azon sötét arczhoz, mellyet visel, semmi joga az embert gyűlölni , s lelke borújában keresni a magányt, melly olly sivár legyen, mint gondolatjai; semmi oka kitagadni magát a világból; oh, mikorra a keresett fájdalom napjai megjönek, mikor a keserű ital, mit a szenvedések pohara nyújt, a lelket átjárja, nem mutatja többé az arca a szív fellegeit, nem ad hangot szenvedéseinek, hanem megtanul örömet hazudni, mert tudja, hogy bánatáért még ki is nevetik. Most a legvigabb fiú vagyok azok közt, kik kalapjaikat valaha félreviselték; ott vagyok, hol legtöbb zajjal jár a világ. Csókot, ölelést, szép 43