Pesti Divatlap, 1848. január-június (1-28. szám)
1848-01-16 / 3. szám
A vén Dunát dinnye alá Föl senki nem szántatta, A jobbágyát, kinek nem volt, Meg sohasem vágatta. Szénával ki sem rakatta Meg a gönczölszekeret, Akkor is csak a hóbortos Vágatott magán eret. Az ember jelenének fájdalmaiban csupán a múltnak néhány kalácsos napjára emlékszik vissza , mert a szenvedésnek barázdáiba gyepes a 11 a remény, hogy legyen min legelni az embernek , midőn a csalódásból ébredetten kénytelen fölkiáltani: isten úgy’se, lóvá lettem! Egy év....! foglalatja háromszázhatvanat napnak ! milly bosszú csak egy napod is annak, ki még fogashalon sem szívesen rágódik át egy pénteken, holott a nyomor embereinek a negyvennapos böjt egy rövidke napnak tetszik, és a negyvenedik naptól előre is irtózik, mert a negyvenedik napnál tovább szegény családját még az üdvösség rovására sem koplaltathatja, holott akár még negyven napot könnyebben kaphatna, mint egy nyers csontot, száraz kenyeréhez. Az úr kövér falatjait ebének dobálja le asztaláról, pedig nem egy nyomorult van, ki húsvét napján saját magát úgy csalja meg, hogy kettévágott kenyér szeletjét egymásra illeszti, s hogy mégis könyebben csúszkáljon alá a száraz falat, az egyik darabra ráfogja: ez a szalonna, — a másikra : ez a kenyér! Ezek a szomorú napok, mellyekröl a naptári jövendölő bölcsen elhallgatott, tudta ő előre, hogy a mennykö le fog ütni, csak azt nem tudta a jámbor, hová? mert ha ezt tudná, — jövendöléseit aligha négy garasért árulgatná. Egy év....! annyi ezernek születését, annyi ezernek halálos óráját foglalod magadban ! — Emberek születnek benned, — gyakran valóságos emberfalók, csakhogy a keresztvízben Pista- vagy Ferkó nevet kaptak; hány marakodó lát benned napvilágot? S a megmart embert néha csak azért nem meri megenni, mert maga nem tudná megsütni! •— Egy év....! hánynak hozád el halálos óráját? hány árvának ragadod el kenyérkeresőjét? hány árva lesz , ki hogy sótalan kenyerét lenyelhesse , kénytelen lesz sós könyüit kenyere falatjára sírni. Év...! kopaszon, néha hótakartan, de a természet pusztulásakor leped meg, és hagyod el a földet, s a reményben megörült ember még vár is valamit a kóbor évtől, melly minden kezdetében uj halottat és pusztulást látogat meg.... és bucsuzásakor uj halottat és pusztulást hagy itt a földön. Ev.....! mi vagy te? az előítéletes bolondoknak létrája, rajtad mászkál föl a születési gőg, hogy büszkélkedve kiálthassa le, hány és hány kedves gyümölcs pottyant le már a százados családfáról; pedig kár volt némelly gyümölcsöt ágaihoz nem kötözni, hogy a családfán emésztette volna fel a keblében rágódó féreg! — A létrának fogszáma ismét egygyel szaporodott , s ezen létrán fog reánk ereszkedni az örök boszu, melly irtóztalan fogja megverni a gőgös ostobaságot. Hajdan az évek meghozák uram bátyámnak a parancsoló tekin- 67 5*