Reggeli Délvilág, 1991. december (2. évfolyam, 19-42. szám)

1991-12-02 / 19. szám

Kérdezzék meg Szirbik Imrét is! Szégyellem magam, hogy névtelenül írok, de félek. Fé­lek, hogy az új urak szemében szálka leszek, ha kimondom, óriásit csalódtam! Ami miatt írok, az az utóbbi hetek szen­tesi sajtója. Itt mindenki nyilat­kozik, csak az újságíró azt nem kérdezi meg, akit az emberek itt Szentesen a város első em­berének tartanak ma is, és zömmel csak neki hisznek. Itt mindenki 40 év történelmét akarja magyarázni, de azt nem tudhatjuk, miért nem akart polgármester lenni az, akit az emberek akartak, és ma is visz­­szavárnak. Idős emberektől tu­dom, hogy az elmúlt 70 év leg­nagyszerűbb, tudásban és em­berségben is legjobb vezetője volt itt, és ma sincs még negyvenéves. Mi van SZIR­BIK IMRÉVEL, így, csupa nagy betűvel? Miért nem kér­dezik őt? Talán azért, mert ma az ő tisztasága, tudása, ember­sége finoman szólva az új ura­kéval össze se mérhető, és ki­derül, bizony az új vezetők a nyomába se érnek? Ezért nem merik leírni a véleményét? Ma olvasom az újságban, a polgármester nem tud, vagy nem akar nyilatkozni az elmúlt évről. Ez az ő szegénységi bizo­nyítványa. Mi szentesiek meg szégyellhetjük, hogy ilyen em­ber ül a nyakunkon. Volt olyan vezetőnk, akinek tv-beli sze­replése után büszkék voltunk arra, hogy szentesiek vagyunk. És akkor megkérdeznek egy olyan embert az elmúlt évről, aki tavaly minden választáson megbukott. Itt tartunk? Én tavaly a változásra sza­vaztam, de ami ebből itt, Szen­tesen lett, az kiábrándít, s azt mondom, ez nem kell!! Úgy hallottam, Szirbiket külföldre hívják. Ne engedjük! Maradjon itt a tudás és az em­berség, maradjon reményünk még arra, hogy visszatér a vá­rosházára! És alkot újra. Én már csak neki hiszek! Nem tu­dom, hogy levelemnek mi lesz a sorsa, de le kellett írnom a véleményem. Világéletemben megvetettem a névtelen levele­ket, de ma nem olyan időket élünk, hogy egy ilyen véle­ményt a kisember a retorzió félelme nélkül alá merjen írni. Egy szentesi polgár Harcaink Figyelemmel kísérem az Önök jogos harcát a létükért, és bízom benne, hogy győzni fognak. Sajnos ma még, akik újat akarnak, azoknak a létü­kért harcolniuk kell. Sok vállalatnál, így a vasúton se történt meg a rendszervál­tás. Régi MSZMP-s vezetők továbbra is beosztásukban ma­radtak, továbbra is ők rendel­keznek, ők döntik el, kivel dol­goznak. Változás annyi, régen elvtársiaknak, ma uraknak szó­lítjuk őket. Ezért a vasutasdol­gozók jogosan félnek, és in­kább a régi szakszervezet tagjai maradnak, nehogy elbocsássák őket. Félelmük nem is alapta­lan, mert azt a szakszervezetet, amelyik a nyugati szakszerve­zetek mintájára próbálja tag­sága érdekeit képviselni a Vas­úti Dolgozók Szabad Szakszer­vezete (VDSZSZ) ilyen­­, azt igyekeznek lehetetlenné tenni. A VDSZSZ jogos sztrájkfelhí­vása után, megdöbbentő távi­rat érkezett, íme a távirat: „Valamennyi szolgálati hely­nek Székhelyeiken. A Gyl4-430/991 (Vezérigazga­tói Hivatal) számú rendelke­zést változatlan tartalommal kiadom: Az A. 5. sz. levelezési utasítás 27.­ pontjában foglalt ellenőrzési jogkörükben el­járva egyes MÁV-szervek meg­állapították, hogy a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszerve­zete a vonalpostai rendszert nem rendeltetésének megfele­lően használja, mivel nem az utasítás 1.3 pontjában foglaltak szerint eljárva levelezést nem az egyes államvasúti szervek­kel, hanem a dolgozókkal foly­tat. Emellett a küldemény tar­talma alapján sem felel meg a vonalpostán továbbítható kül­demények fogalmának, mivel az nem az érdekképviseleti szerveket megillető jogosítvá­nyok munkáltatóval szembeni érvényesítésével függnek ösz­­sze. Mindezek együttes figyelem­­bevételével — tekintetbe véve a vonalpostai hálózat fokozott leterheltségét is — 1991. no­vember 13. napjával a VDSZSZ azon jogosultságát felfüggesztjük, postai külde­ményeik továbbításánál vasúti vonalposta rendszert igénybe vehessenek. A végleges dön­tésre a későbbiek során fog sor kerülni. Felhívom valamennyi szolgálati vezető figyelmét a rendelkezés maradéktalan be­tartására, betartatására, vala­mint ennek fokozott ellenőrzé­sére. Fentiekért a szolgálati ve­zetőket személyesen teszem felelőssé. Szeged Igazgatóság, Tasi Gábor igazgató-helyet­tes.” A távirat nem tartalmazza, hogy az illetékes MÁV-szervek a VDSZSZ levelezéseit eltün­tették, annak tartalmát a dol­gozókkal nem ismertették. Tudni kell még azt is, hogy a vasúton a VDSZSZ-n kívül 7 érdekvédelmi szervezet műkö­dik, természetesen a távirat csak a VDSZSZ-re vonatko­zik. Tisztelettel: Filep Miklós Szatymaz, Hámán K. u. 32. Szeged 1g. VDSZSZ Gazd. Vez. ( Díjkiosztás a Parlamentben) November első napjaiban a Lakitelek Alapítvány szervezé­sében zajlott le a középiskolá­sok részére tartott ’56-os meg­emlékező vetélkedő, melyből a tv is közvetített részleteket. Ugyanezen alapítvány kurató­riuma november 6-án, szerda délelőtt 11 órára hívta össze a „Felsőházba” a parasztélet írói­nak népes táborát, akik meg­küldték pályaműveiket. Össze­sen 305 dolgozat érkezett. 305, nehéz sorsot megélt személy­ről, családról szólt bevezetőjé­ben Lezsák Sándor, a kurató­rium elnöke. A szerzők közt találjuk nemcsak a hazai meg­­hurcoltakat és hadifoglyokat, hanem a szomszédos államok juhászai, parasztjai is tollat fogva regéltek életükről, legye­nek azok Erdély, Felvidék, vagy a Vajdaság lakói. Szeme­ «_DÉLVILÁG postabontás lyes élmények alapján számol­hatok be a rendezvényről. Már a vonaton is találkoztam odatartó ismerősökkel, régi is­kolatárssal, elbeszélgetve gyor­sabban telt az idő. Régi napok­ról, életutakról, emberi sorsok­ról. Megható volt látni, amint fejkendős idős asszonyok, posztónadrágos, csizmás, cser­zett arcú, küzdelmekben edzett székelyek, gyergyóiak és gyi­­mesiek vegyültek el a hazaiak­kal. Örömmel néztük is egy, várakozó gyimesi tanár kollé­gával őket: végre a nép jöhetett el a „Felsőházba”! Mondtam is neki, ha mindezt Petőfi megér­hette volna! Nyugtázhatná: Be­került a nép a költészetbe, las­san uralkodhat a politikában is! Gyűlik a tömeg a hatos kapu­nál, már szépen lassan megin­dul a békés „honfoglalás”. Bent csillogás, ragyogás, sző­­nyeges lépcsők sora, s már bent is találjuk magunkat a patinás kongresszusi teremben. Emel­vényen a zsűri tagjai, szemben e megilletődött ünneplő tö­meg. Elhangzik a bevezető ’56- os történelmi visszatekintés, majd a köszöntő után Horváth Sándor, Szabó Gyula és Bics­kei Tibor művészi tolmácsolá­sában hosszas idézetek 1-1 si­keres pályaműből. Közben felcsattan a taps, megérkezik dr. Szabad György, a „Ház gazdája.” Ha­marosan szót is kap, meleg sza­vakkal üdvözli a megjelenteket s helyesbít is mindjárt: „Ennek a háznak nem én vagyok a gaz­dája, hanem a nép!” S kívánja, hogy ez így is maradjon még nagyon sokáig! Megígéri, vala­mennyi művet az Országház gyűjteményében őrzik meg, megtisztelve és megbecsülve az életutakat bemutató művek, sorsokat tükröző fáradt kezű szerzőket. Az utolsó 40-50 év sajnos bő élmény­anyagot nyúj­tott a háborút átvészelt, földin­­dulásos üldözötteknek, meg­­hurcoltaknak, kiéhezett hadi­foglyoknak stb. A 91 díjazott szerzőből 51-en vették át a jutalmat a Parla­mentben, a hatodik helyezet­tek és a többi 214 „vigaszdíjas” délután a Madách Kamara Színházban. A megyéből is többen ott vehették át díjaikat, például Rácz Sándor makói ta­nár kollégám, vagy Kiss Já­­nosné mártélyi asszony. Kiosz­tottak 3 első, 3 második, 5 har­madik, 10 negyedik, 30 ötödik és 40 hatodik díjat. Az ünnep­ség dél elmúltával a Himnusz éneklésével fejeződött be. Dél­után ismét találkozás a színház­nál. Az alkotók ott átvehették például Tollas Tibor költő „Hazafelé” című versesköte­tét, valamint fél négytől szín­házi előadáson találkozhattak az Aranytó című kétrészes já­tékban a drága idős színészpár­ral: Tolnay Klárival és Mensá­­ros Lászlóval, valamint a kis Haumann Mátéval, a gyermek­­szereplővel. Igazán tiszta szívvel köszön­tötte a vidék népe az ünnepelt szereplőket, magam is ott lát­tam először „testközelből” e két aranyos színészt. Ez is bizo­nyítja a vidék hátrányosságát ma is. A darab — „elsősorban a szeretetről, a megértésről, a mély és igazi emberi kapcsola­tokról, az Életről szólt” — idé­zem a szórólapról. A szelíd derű és csípős irónia művészi tolmácsolói voltak a főszerep­lők elsősorban. Köszönet a nagyszerű szer­vező munkáért a lelkes vendég­látóknak. Míg el nem felejtem, ugyancsak élmény volt hall­gatni Csurka István író érté­kelő, mérlegelő, buzdító sza­vait. Ő olyan, mint a reggeli ív­ben is látjuk: lelkes, szuggesz­­tív és nem keresi a papírt mon­­dókájához. Azzal bocsátották el a részt­vevőket, hogy „A tollat ne te­gyék le, írják életük további visszaemlékezéseit, vessék pa­pírra a Ma dolgait, s a Jövő reményeit. Hisz alakuló vilá­gunk még sok száz meglepeté­sét lehet megőrizni a jövő szá­mára!” Úgy érzem, a „föld né­pét” meleg emberi szavakkal és megbecsüléssel fogadták, s több élménnyel is jutalmazták a kiadott díjakon felül is. Szép volt. Száraz Nagy György Mindszent Legyen VILÁGKIÁLLÍ­TÁS 1996-ban, vagy ne legyen? Ez a kérdés már elég régóta napirenden van, a Parlament­ben is késhegyre menő viták alakultak ki pro és kontra a kormányzati és az ellenzéki frakció között. Igen szükséges lenne ez az EXPO, mert ez a felemelkedést jelentené 1996- tól hosszabb távon, és ezzel egyet kellene érteni. A vita a rendelkezési finanszírozás hiá­nya, a nem elegendő pénz for­rásának oka miatt van. Jelenleg ma Magyarorszá­gon 2—2,5 millió ember van, akiknek vagyoni helyzete és havi jövedelme garantált le­hetne az EXPO támogatására, akiknek a támogatás nem okozna gondot, mivel havi jö­vedelmük egy kis töredékét kellene beinvesztálni részvény vagy kötvény formájában, mely összeg többszörösen meg­térülne. Egymillió embernek a közreműködése elegendő lenne és azok, akik akarják és nagyon akarják az EXPÓT — azok áldozzanak is — és akik hajlandók lennének évente 20 ezer forint értékben 4 éven ke­resztül EXPO-részvényt vagy kötvényt venni (1992, 1993, 1994,1995) akkor ez azt jelenti, hogy évente 20 milliárd forint, és négy év távlatában 80 milli­árd forint állna rendelkezésre, és ez elegendő garancia is le­hetne az EXPO megrendezé­sére. Ettől a rétegtől ez lenne a minimumelvárás, és nem az or­szág szegény lakosságát újabb adókkal terhelni. Ez már nem megy. Az EXPO-részvény vagy kötvény forgalmazására egy vagy több bankot, akik orszá­gos hálózattal bírnak­­ meg­bízni. Szükséges ellenőrző­ bi­zottság létrehozása. A Pénz­ügyminisztérium teljesen ki­zárva, mert a befolyt összegnek lába kel, akkor nem lesz EXPO! Sikertelenség esetén a bank a befizetett összegnek a legmagasabb kamatvonzatait is garantálni köteles. Tisztelt Palotás János Úr! Ha induláskor ebben az irányban indultak volna el, elkerülhető lett volna a sok vita, a népsza­vazás kiírására fordított sok energia és költségkihatás. Biz­tosíték lenne a vállalkozók szé­les tábora, a tehetősebb felső réteg. Az lenne a legnagyobb őrült, aki ezt a lehetőséget el­­szalasztaná. Talán még nem késő. Jó és gyors szervezéssel még elérhető a cél. Ha ezen rétegnél nem találna gazdára az évenként 1 millió 20 ezer forin­tos költség, akkor ez egyben az EXPO elutasítását jelenti, és ez nagyon szomorú lenne. Szeretném továbbá tudomá­sára hozni, hogy ebben az or­szágban már 4 millió embernek a létfenntartása elviselhetet­len. Dr. Kupa Mihály pénzügy­­miniszter úr a stafétabot átvé­tele után, mint világklasszis ök­löző, már az első menetben kiütéssel padlóra küldte a kö­zéposztályt. Mindjobban érvé­nyesült Kölcsey Ferenc Him­nuszának első két sora: Isten áldd meg a magyart, (jó kedv­vel, bőséggel: A nyugdíjasok nagy része már azt várja, hogy a kormány törvényben kötelezze őket, hogy az úttesten csak pi­ros jelzéskor mehetnek át, így legalább megoldódik a nyugdíj­kérdés is.). Ez a 4 millió ember azt érzi, hogy a demokrácia, a magyar demokrácia a nyomort hozta osztályrészül. Fő kor­mánytisztviselők jól gondolják meg, és számoljanak ezzel a társasággal is. Szű­cs Róbert Szeged (ExPO-részvény segíthet?) Mórahalom Mórahalmi képeslap (Fotó: Pintér) Jelentkezőket -­­ a környezetkultúráért „Amiképp az emberi jogok az emberi méltóságból fakad­nak, úgy a többi élőlény és Föld jogai a természet méltóságából fakadnak.” (Jürgen Holtman) E mottó szellemében is zár­hattuk volna a Visegrádon megrendezett WWF/UK Okta­tási Tagozata és a TVE által támogatott háromnapos Kör­nyezeti Nevelési Konferenciát. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy az ország különböző he­lyeiről elfogadott 90 pályázat közül harmadrésze Csongrád megyében dolgozó pedagógu­sok munkájának gyümölcse. Az oktatás minden területéről jelen voltak, az óvodától a fel­sőoktatásig. A WWF/UK Project segítsé­gével egy olyan oktatóanyag készül, amely széles területen hatékonyabbá teszi a könyezeti nevelést. . A környezeti nevelés ered­ményességének kulcsa a peda­gógus. A mi környezetkultú­ránk, érzelmi viszonyultsá­­gunk, személyes hatásunk ér­vényesül a pedagógiában. Igé­nyességünk modell értékű. Nem könnyű hiteles példát nyújtani korunk és régiónk környezeti válságjelenségei kö­rében. Minden tantárgyat felölelő tanórai és tanórán kívüli értel­mes és érzelmi nevelés szüksé­geltetik, amellyel végrehajthat­juk az emberi természet és szemlélet átalakítását. Most le­hetőség nyílt arra, hogy az alsó tagozatos oktatócsomagot Csongrád megyében dolgozó pedagógusok valósítsák meg, illetve dolgozzák ki. Várjuk minden olyan alsó ta­gozatban dolgozó kolléga je­lentkezését, akik fogékonyak az ökológiai gondokra, és vál­toztatni kívánnak a hat-tízéves gyermek tanórán kívüli tevé­kenységében (napközi, szak­körök, tábor stb.), valamint, akiknek kész, vagy komplex környezeti nevelési program­juk van, s akik felelősséget éreznek a környezetkultúra ja­vítása érdekében egy egészsé­gesebb emberi lét megvalósítá­sáért. Cím: Béziné Gyapjas Magdolna tanítónő Szeged, Gáspár Z. u. 9/A Rovatszerkesztő: KOVÁCS PIROSKA

Next