Reggeli Délvilág, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-02 / 128. szám

Ezredvégi versenyek Balogh Tibor pszichológiaprofesszor napjaink csapdáiról . A nyolcvanas években vált ismét népszerűvé az az elmélet, mely szerint az ember vetélkedő vagy együttműködő hajlama ge­netikailag meghatározható. Nem tanult, és nem szociális úton megszerezhető valami, hanem egy adottság. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei, de az a szerencsés társadalom, ahol felismerik azt, hogy egy-egy em­ber mire rendeltetett. Bizonyos módosításokra lehet törekedni, de együttműködőből vetélkedő­vé — és fordítva — senki sem tehető. Arra kellene törekedni, hogy a társadalmon belül szak­mák szerint kanonizálják az ille­tő egyéneket. Például: ha látha­tó az, hogy a fiatal extrém mó­don vetélkedő, akkor zárjuk ki bizonyos pályák választási lehe­tősége alól. Ne legyen bíró, po­litikus. A vetélkedő hajlamúak egyneműen látják a világot. Akármilyen szituációba kerül­nek, nem hajlandók a másikat másként látni, csak a saját szem­szögükből. Az együttműködők ezzel szemben pontosan fel tud­ják mérni a velük szemben part­nerként álló ember tulajdonsága­it, és aszerint bánni vele. Az élet­képesebb társadalmi állapot az együttműködés lenne, ennek el­lenére a vetélkedésre hívják fel a figyelmet. Általában a vetél­kedő hajlamú emberek tesznek szert politikai státusokra. — Hazánkban hogyan műkö­dik a vetélkedés, a rivalizálás? — A legújabb szlogen így hangzik: mindenki legyen vállal­kozó, merjünk új üzletbe fogni! Ez a felfogás a világon sehol sem vált be. Mindig voltak és lesz­nek olyanok, akik inkább az együttműködésre, a békés és har­monikus tevékenységekre alkal­masak, és azt jól is csinálják. Eleve elhibázottnak tartom azt a társadalmi stratégiát, amely azt hirdeti, mindenkiből rivalizáló embert kell faragni. A vetélke­désre természetesen szükség van, de nem szabad úgy beállítani egy társadalmat, hogy pusztán ilyen emberekből álljon. Dőreség azt elhitetni, hogy az együttműkö­désből könnyedén vetélkedő vál­hat. A vetélkedés azonban nem minden közegben jelenti ugyan­azt. Lehet vetélkedni pusztán szakmailag, ennek komoly sze­repe van. A gond akkor keletke­zik, amikor ezek a mérkőzések nem maradnak meg szakmai szinten, hanem politikai hovatar­tozást, a családi élet visszássá­gait kihasználva igyekszik egyik ember a másikat lehetetlenné tenni. — A Kádár-rendszer idején is ugyanezek a formái éltek a ve­télkedésnek, vagy az efféle ver­senyszellem a kapitalizálódás ve­lejárója Magyarországon? — A Kádár-rendszerben ne­velődtek ki az úgynevezett „jó emberek”. Ez azt jelenti, hogy nem baj, ha az illető nem ért ah­hoz, amivel foglalkozik, amúgy jó családapa, rendes ember, eset­leg párttag is. Tehát minden jel­zője jó, csak alkalmatlan a fel­adatára. Ez a felfogás ma is él, és az emberek ehhez alkalmaz­kodva igyekeznek jónak feltün­folyamatosan versenyben vagyunk. Nap mint nap megmérkőzünk idővel és léttel, mun­kával vagy éppen embertársainkkal. Ez persze kezdetektől fogva így van, de az utóbbi néhány évben a versenyhelyzet kiélező­dött. A fizikai vetélkedőket kiszorítva betört mindennapjainkba a szellemi harc, bizonyíta­nunk kell minden közegben. Gondolhatnánk, ez nem rossz dolog, hiszen az ember fejlődik, tanul az új kihívásoktól, ám a ’90-es évek szorítói, pályái már nem alkal­masak a tisztességes csatározásokra. Az újmódi versenyekről, azok lelki vetüle­­teiről beszélgettem Balogh Tibor tanszékveze­tő főiskolai tanárral­ tenni magukat. Minden este elvi­szik a gyereket sétálni, és ha akadnak otthon problémák, azt leplezik. Pedig ezek a vonások a munka szempontjából teljesen lényegtelenek. Ennek ellenére szakmai szinten is a magánéleti szféra dominál. Tudomásul kell venni, hogy a szakmai felkészü­lés alapján ítéljük meg egymás munkáját. Úgy, ahogyan azt Nyugaton is teszik. Csak ez le­het az egészséges vetélkedés alapja. — Az újmódi versenyek ho­gyan hatnak az egyén életére, lelkivilágára? — Hazánk társadalma erőtel­jesen neurotizált. Az alkoholis­ták és a drogosok mellett a neu­rotikusok száma is egyre nő. Ez elsősorban nem veleszületett adottság, hanem a körülmények, a szituációk felelősek az egész­ségtelen lelki állapotért. Az em­berek szerepváltásra vannak kényszerítve. Aki együttműködő volna, tartós vetélkedésre ítélik, ráadásul azt sem érti pontosan, miért vetélkedik. Ki így, ki úgy gondolja a versenyzés szabálya­it, nincs semmiféle átlátható és elfogadott mérce. A leginkább neurotizáló tényező azonban a bizonytalanság. Az ember nem talál kapaszkodót, nem érzi, ho­vá, milyen rendbe sorolja ma­gát. Az egység nem adatik meg. Naponta alakulnak ki új elvek arról, hogyan kellene élni, visel­kedni. A folyton változó normák miatt képtelenség tartósan beren­dezkedni. — Ezért szorongunk, ideges­kedünk! — Léteznek az emberben olyan szorongások, amelyek tárgyra irányulnak. Egyesek félnek a magasságtól, a víztől, vagy bármilyen konkrét dolog­tól. Ezeket könnyű kompenzál­ni azáltal, hogy kikerülik az ef­fajta helyzeteket. Vannak azon­ban tárgy nélküli szorongások is, az ember aggódik, ideges, de valójában nem tudja, miért. Csak azt érzi, bármikor lehe­tetlenné válhat. Nem tervezhe­tő a társadalom, és ez nagyon nagy baj. Eszeveszett kapko­dás, keresés jellemzi a hétköz­napokat, még a rövid távú ter­vek is bizonytalanok. Mindez fe­lelőssé tehető a kábítószerezé­sért, az alkoholizmusért. Saját vi­lágot teremtünk magunknak e szerek segítségével, s legalább ott biztonságban vagyunk, mert ismerjük, ezért azonban komoly árat kell fizetni. Zelk Zoltán gyö­nyörű két sorban fogalmazta meg a kirekesztettséget, a ma­gányt: Szélfútta levél a világ / De hol az ág, de ki az ág?” — Van lehetőség a kilábalás­ra? Lát-e erre utaló apró jele­ket? — Nézze, ez egyértelműen gazdasági probléma. Ilyen mé­retű munkanélküliséget és ezt a gazdasági helyzetet nem lehet egy vállrándítással elintézni, megoldani. Tartok tőle, hogy az emberek teherbíró képessége vé­­gefelé jár. Pesszimista vagyok, nem hiszem, hogy a javulás gon­dolatával akár csak kacérkodni is lehetne. TANDI BARBARA ,,Szélfútta levél a világ, De hol az ág, de ki az ág?” (Zelk Zoltán) ­ Sipos István­ gy érzem, az életünkben a legfon­tosabb dolog a fejlődés, mindig jobbá kell válni lelkileg és testileg egy­aránt. Ez harmóniát teremthet, ami szin­tén nélkülözhetetlen eleme a minden­napoknak. S most jön a verseny, szá­momra a sportverseny, mely optimális eszköz arra, hogy ezt a fejlődést időről időre lemérhessük. Azért fogalmaztam úgy, hogy optimális, mert önmagunk­hoz és másokhoz képest is regisztrál­hatjuk a változást. Persze ez leginkább a mérhető sportágakra vonatkozik, pél­dául a futásra, amit én is űzök. Az egyik olimpiai jelmondat: „Citus, altius, fortius!” is ezt fejezi ki. Szerintem egy futóverseny olyan, mint egy tükör, mely elébem állítja és torzítás nélkül meg­mutatja, milyen vagyok lelkileg, testi­leg. Mindenki győztes lehet. Kudarc nincs, csak tapasztalat, mely független az ellenféltől, a hibát először magunk­ban kell keresni. A sportot, ami nekem a versenyt is jelenti, egyébként is arra találták ki, hogy az ember boldog le­gyen, szeretethidat alkosson közöttünk. IMRE PÉTER 1995. június 2., péntek A Dóczy István Kőbányai Sört Forgalmazó Kft. re­gionális igazgatója mondja: — Szá­momra a siker mindig verseny, egy meg­határozott cél elérése. Akkor érzem ma­gam sikeresnek, ha nemes versenyben érem el azt a célt, amit én magam tűztem ki saját magam elé, vagy ha teljesíteni tu­dom azokat az elvárásokat, amelyeket fel­jebbvalóim kívánnak meg. Szerintem a verseny az eredményes élet mozgatóru­gója, nélküle csak vegetál az ember. Min­den egyes sikerélmény után megelégedett­ség, megnyugvás, boldogság tölt el, s ez arra inspirál, hogy újabb célokat tűzzek ki magam elé, vagy újabb kihívásoknak igye­kezzek megfelelni. Évek óta a Kőbányai Sört Értékesítő Kft. szegedi vezetője vol­tam, január elseje óta hat régióra bontotta föl az országot a dél-afrikai tulajdonos, így most megnőtt a hatásköröm, tehát Csongrád és Bács-Kiskun megye teljes egészében, Pest megye pedig részben az én felügyeletem alá tartozik. Ezeknek a költséggazdálkodását, személyi állományát és marketingmunkáját jól végezni — szá­momra igazi kihívás és siker. — megyeri — Farkas Tímea M­iss Hungary szépségverseny ’94-es győztese így fogalmaz:— A verseny számomra mindig játék, nem akarom, és nem is tudom igazából ko­molyan venni. Talán azért, mert a szép­ségversenyen is csak játékból indultam el. De feltétlenül jó dolog a megméret­tetés, megtudhatom, hogy milyen is va­gyok igazából, kik jobbak és rosszab­bak nálam. Igazából azonban sohasem tudok felszabadulni teljesen, mindig tar­tok valamitől, talán attól, hogy saját ma­gamnak kell szembesülnöm hibáimmal, gyengéimmel, és nem attól, hogy a köz­vélemény mit szól ehhez. És az egész életem megmérettetések, versenyek so­rozata, melyeken bizonyítani akarok időről időre. Szeptemberben vár rám egy új ki­hívás, mely ha nem is verseny, mégis befolyásolja majd az életemet. De er­ről inkább majd később... — kéri — Rácz Tibor V­erseny? Régi szép idők, mikor komo­lyan sportoltam, s mikor még szent­nek tartottuk egy-egy megmérettetés tisz­taságát, mert csak úgy tudtunk lejátszani minden meccset Erre a becsületességre ma is nagy szükség lenne. Nemcsak a sport­ban. Szakmánkban, a színházban minden­nap megéljük a gáncsoskodást, az emberi kap­csolatok durva széttépését. S ebben egy kissé a sajtó is ludas. Helyesebben a kriti­ka, amely nem mindig azt tartja szem előtt hol tudna előremutató, építő szándékkal segíteni. S ez nem jelentené az esetleges hiányosságok elhallgatását. Mert ma nem a tehetségen múlik elsősorban egy pro­dukció sikere, hisz minden, minden a pénztől függ. Ha vannak kivételek, az csak a lelkiismeretességen múlik: nemrég mu­tattuk be a Bál a Savoyban című művet. Makláry László ismert karnagy szerint az előadás háromheti próbával, kettős szerep­osztással jobb, mint a pesti Operett Szín­ház előadása. Ezért merek én itt maradni Szegeden. Érzem a szülőváros ragaszko­dását, így hát én várok, nem adom fel! — lívia — ­ Kővári Árpád­ lnöke a Tisza Volán SC-nek a 94/95- ös szezonban a Pick Szeged gárdájá­val edzőként a dobogó harmadik fokán végzett. A Tisza-parti metropolisz egyik legismertebb személyisége, véleményére mindig odafigyelnek, a sportpályán kívül is. — Az élet verseny, a verseny kihívás, akárcsak az élet, s ez minden emberre ér­vényes. De ezt csak tapasztalatokkal teli évek után értjük meg. Az életre tehát fel kell készülni, s a legjobb tudás szerint kell leélni, tisztességesen, emberségesen, erősen, kitartóan, okosan és még hosszan sorolhatnám, de egy szóval úgy lehet meg­fogalmazni, hogy pozitívan. Véleményem szerint a verseny, a sport­verseny arra a legjobb eszköz, hogy a fia­tal generációt megtanítsa mindarra, ami ké­sőbb az élet küzdelmeihez, sokszor kímé­letlen harcaihoz szükséges. Aki így meg­edződik, az felkészültebben várja a meg­próbáltatásokat, tudja, hogy nem kap sem­mit készen, s sokszor csak magára számít­hat. A verseny tehát maga az élet, mely a „farkasok dala”. — Imre — 7

Next