Reggeli Újság, 2004. június (1. évfolyam, 72-97. szám)

2004-06-25 / 93. szám

2004. június 25 Régi A nád simogat, akár az asszony A műút jobb oldalán, a domboldalon, a fák üde hűvösében sorjáznak az éradonyi pincék. Ha balra tekintünk, már a falu tárul elénk, ahová az alig 400 méternyi köves út vezet. Korán reggel indultam a településre, tudva azt, hogy riportalanyom nem várja meg, míg hasára süt a nap, idejében elkezdi a munkát. Igyekezetem ellenére mégis késve érkeztem, mert Perecsenyi Dániellel és társával, Hagymási Gáborral már a faluvégen találkoztam. Asszonyvásárra karikáztak, ahol egy tetőfedést vállaltak fel. Dani bácsinak ez idáig csak a hírét ismertem mint az Érmellék — talán legutolsó­­ nádverőjéét. Kis­sé hajlott hátú idős bácsika, aki ál­landóan mosolyog, kiapadhatatlan humoráról pedig végleg meggyő­zött a beszélgetésünk alatt. A 77 éves „szaki” már azzal is levett a lábamról, hogy vállalta az oda­­vissza 15 km-es biciklizést Ér­­adonytól Asszonyvásárig. De őszintén szólva azt már nehezen képzeltem el róla, hogy a tetőt is megmássza. Asszonyvásárra való érkezésünket követően a munka­adó, Szodorai Irénke engedélye­zett egy kis beszélgetésnyi időt a ház mögötti szőlőlugas árnyéká­ban. Még egy pohár bor is került az asztalra, miközben Perecsenyi Dániel fűzte a szót. A nádtetőkészítést a hatvanas évek legelején kezdte el tanulgatni szülőfalujában K. Szodorai La­jostól, aki akkortájt a legjobb isme­rője volt a nádmunkának. A kolho­­zosítás végeláthatatlan munkát je­lentett, istállók, csűrök tucatjainak a jét készítették. Érmihályfalvától kezdve Biharon, Váradessiben, sőt még Tenkén is dolgozott Dani bá­csi, az állami gazdaságok farmjai­nak építésén. Akkoriban menő szakmának számított az egyáltalán nem könnyű nádverés. „Télen, amikor nem lehetett a szakmában dolgozni, a természet akkor is biztosította a mindennapi kenyeret” - kapcsolódott a beszél­getésbe a hatvanas éveiben járó Hagymási Gábor. Ilyenkor „nád­vágni” jártak a lápra, nagy volt a kereslet az alapanyag iránt. Az idő tájt még az érmelléki házak zöme náddal volt fedve. De ahogy tel­­tek-múltak az évek, a szakma vi­rágzása is alábbhagyott, a nádasok­­ ápolásával halálra ítéltek egy népszokást, egy hagyományos építkezési formát. A nádasok ma már csak foltokban találhatóak meg a vidéken. Ugyanakkor a nagyfokú urbanizáció, az egyre modernebb építkezési technológi­ák megpecsételték a szakma sor­sát. „Pedig a nádtető a legegészsé­gesebb a világon - okított Dani bá­tyám -, mert télen meleget, nyáron pedig hűvöst tart a lakásban.” A szalonna és a sonka, nem beszélve a füstölt kolbászról, sokkal jobban tárolható a nádtetős padláson, mint bárhol. „Annak van igazi íze! - fűzte hozzá Hagymási az évszáza­dos tapasztalatot. Aztán még a tetőfedés csínjáról­­bínjáról beszélgettünk. Megtud­tam, hogy a nádalandó tetőt előbb 70 centiméteres távolságra belé­­celik, az fogja majd tartani a nádat. Ehhez a munkához legalább három személyre van szükség, kettő a föl­dön, illetve a padláson segédkezik, míg a szaki, aki jelen esetben Dani bácsi, a tetőn szorgoskodik. Négy­öt réteg nád kerül a tetőre, amit ré­tegenként a közel méteres hosszú nádvarróval erősítenek a lécekhez. A varrat készítéséhez legmegfele­lőbb a rozsdamentesített drót, ami bírja az idő viszontagságait. Mi­után a rétegek felkerülnek, a mes­ter nádverővel ízlésesen felveri a nádvégeket, mígnem egy egységes tető tárul elénk. Aztán a gerinc kö­vetkezik. Ennek a munkálatnak a megkezdése előtt egy nappal ned­vesítik a nádat, hogy a sodrásnál ne töredezzen el. Mikor ezzel megvannak, már csak a gerinc hosszanti beborítása van hátra, amit jó erősen levarrnak. A nád minősége is fontos, az egyenes szálú, minél vékonyabb és megfe­lelő hosszúságú nádszál az ideális. A jó nádtető legalább 40 centimé­ter vastagságú kell hogy legyen. Dani bácsi szerint egy ilyen tető egy emberöltőre készül, ki kell bír­nia legalább ötven esztendőt. A falu vonzásában Beszélgetésünket hallva, a házi­asszony is letelepedett mellénk. Tőle megtudtam, hogy gyermek­kora óta ismeri Dani bácsit, ugyanis ő is adonyi születésű. De mint annyi fiatalt az elmúlt évtize­dekben, őt is bekebelezte a város, a jobb megélhetés reménye. így ke­rült el Margittára, ahol egy tömb­­házlakásban élt. De a gyermekkori emlékek, a nagymama lincselt pa­dozatú szobájának illata, a nádtető kéményén kelepelő gólyák, a mus­kátlis kiskertek örökre rabul ejtet­ték. A városi évek alatt még in­kább élt benne a vidék nyugalma iránti vágy. Mígnem döntésre ju­tott, és megtakarított pénzén meg­vásárolta ezt a kis tornácos asszonyvásári parasztházat. A meglehetősen lerobbant épületet fokozatosan felújíttatta, most már csak a tetőfedés van még hátra. A búboskemence is megmaradt a kö­zépső szobában, amit rendszeresen használ is kalácssütésre, befőtt dunsztolásra. Sokan ismerősei kö­zül értetlenséggel fogadták, amiért otthagyta a várost egy nádfedeles vidéki létért. De Irénkének erről más a véleménye, ő itt találta meg azt a nyugalmat amit gyermekko­ra óta keresett. Ő azt nem érti, mi­ért idegenkednek egyesek a falusi élettől. Hisz itt is meg lehet való­sítani azt a kényelmet, amit váro­son. Saját kutat fúratott, a konyhá­ba bevezettette a vizet, fürdőszo­bája van. És békessége, mert egy szeletnyi múltban éli a jelent. Az elmélet valósággá válik A kissé hosszúra nyúlt szünetet, bármennyire is kedvesen fogadott vendéglátóm, éreztem, illő volna befejezni. Dani bácsi szedelőzkö­­dött, Hagymási Gábor a kévéket ellenőrizte, szortálta, közben egy helybéli segítség a létrát készítette elő. Kíváncsisággal vegyes szo­rongás fogott el arra gondolva, hogy a tetőn az aggastyán korú mesternek kell dolgoznia. De, mint aki évtizedeket fiatalodott, úgy pörgött, forgott szorgoskodott a nyolcvan év felé araszoló Dani bá­csi. Meg se rezdült, amikor a lent­­ről feléje dobott nádkévéket csak úgy röptében elkapta, majd határo­zott mozdulattal a megfelelő hely­re rendezte. Elképedésemet észre­­vehették, mert Hagymási megje­gyezte, hogy csak láttam volna az öreget fiatalabb korában, ahogyan a tetőfedés végeztével a gerincen tótágast állt. Búcsúzóul még rákérdeztem, hogy miért választotta ezt a nehéz szakmát, ami fizikai erőt, szépér­zéket és talán még némi tehetséget is igényel. Az öreg kaján mosoly kíséretében válaszolt: „Tudja, a nád simogat, akár az asszony. Míg szél ringatja a nádrengeteget, sut­togása olyan, mint a szerelmes fe­hérnép szava, rabul ejt. Persze, azért vigyázni kell vele, mert ha nem tudjuk hol kell essen a fogás, könnyen megvágja az embert. Az asszonnyal is aki nem tud bánni, annak könnyen megsebzik a szí­vét.” D. Mészáros Elek A tetőn még inkább megfiatalodik a mester Ez is Perecsenyi munkája Hagymási Gábor megragadja a kévét Őrültek és gyilkosok... (folytatás az 1. oldalról) - A legfontosabb, hogy megbíz­zanak bennünk a betegek - mondja az igazgatónő -, enélkül nem tud­nánk dolgozni, és eredményeket elérni velük. Itt a cél a gyógyítás, a társadalomba való visszaépülés. És higgye el, nagyon hálásak. Sok­szor egy-egy szál virágot hoznak a kertből, vagy csak egy szép for­májú falevelet. Ezzel próbálják megköszönni a munkánkat. Van pszichológusunk, aki elbeszélget a betegekkel, s büszkén mondha­tom, a legmodernebb röntgenfel­szereléssel, fogászattal is rendel­kezünk. Próbálunk a lehetőségek­hez mérten mindent megtenni, hogy otthon érezzék itt magukat, mert így a gyógyulási folyamat is lerövidül. - Szoktak-e a betegek dühroha­mot kapni? - kérdezem. - Természetesen előfordul, hogy egyikük-másikuk agresszív­vé válik, tömni-zúzni akar. Ilyenkor jön a kényszerzubbony, a gumi­szoba és az injekciós kezelés. Mi­kor lecsillapszik, visszamehet a szobájába. Mindenféle ember van itt, a paranoiástól kezdve a pszi­chopatáig. Van háromszoros gyil­kosunk is, de különösebb gondot nem okoz. Az intézeten egy másik orvosnő vezet végig. Padlócsempe minde­nütt, tisztaság, a fürdők is ragyog­nak, minden emelet más színű csempével van kirakva. Az ebéd­lőkben tévé, páran nézik is. Min­denki tisztelettudóan köszön, csendben ülnek a betegek, s nagy részükön nem is látszik, hogy va­lami gond lenne az elméjével. Bár­melyik kocsmában sokkal több őrült arcot lehet látni, mint itt. Fiatal fogorvosa van a pszichiát­riának. Szépen berendezett rende­lőben találjuk, bár két napja sza­badságon kéne lennie. Kérdésem­re, hogy meg lehet-e szokni egy ilyen helyet, mosolyogva válaszol: - Szeretek itt dolgozni, a betegek olyan hálásak, ha segítek. Sokkal nagyobb szükségük van rám, mint egy egészséges embernek. Mindig megköszönik a munkámat, és ez nagyon jó érzés. Örülök, hogy köztük lehetek.­­ Meglepetten hallgatom a fog­orvost, majd megyünk tovább. Az udvaron több pizsamás férfival ta­lálkozunk, egyikük kezében kasza. „Mára elég volt, túl meleg van a munkához” - mondja. Különálló egyszintes házikóban működik a tanácsadó központ. Az új épületben minden olyan meg­nyugtató. A hatalmas filodendron, a zöld padlócsempe, a fehérre me­szelt fal. A fiatal pszichológusnő láttán nem csodálkozom, hogy jól érzik itt magukat a betegek. Moso­lyog, hangja megnyugtató. Éppen egy beteg készül kimenni a rende­lőből, megköszöni a beszélgetést. Egy másik egy csokor mezei vi­rággal a kezében bebocsátásra vár. Azt hiszem, eleget láttam. Az egész intézet nyugalmat sugároz, s az első benyomás a kolduló őrült­tel már rég feledésbe merült. Elkö­szönök, a kertben ülő betegek kö­zül több integet. Úgy látszik, én sem tettem rájuk rossz benyomást. Carmen Ghilea igazgatónő

Next