Reggeli Újság, 2004. június (1. évfolyam, 72-97. szám)
2004-06-25 / 93. szám
2004. június 25 Régi A nád simogat, akár az asszony A műút jobb oldalán, a domboldalon, a fák üde hűvösében sorjáznak az éradonyi pincék. Ha balra tekintünk, már a falu tárul elénk, ahová az alig 400 méternyi köves út vezet. Korán reggel indultam a településre, tudva azt, hogy riportalanyom nem várja meg, míg hasára süt a nap, idejében elkezdi a munkát. Igyekezetem ellenére mégis késve érkeztem, mert Perecsenyi Dániellel és társával, Hagymási Gáborral már a faluvégen találkoztam. Asszonyvásárra karikáztak, ahol egy tetőfedést vállaltak fel. Dani bácsinak ez idáig csak a hírét ismertem mint az Érmellék — talán legutolsó nádverőjéét. Kissé hajlott hátú idős bácsika, aki állandóan mosolyog, kiapadhatatlan humoráról pedig végleg meggyőzött a beszélgetésünk alatt. A 77 éves „szaki” már azzal is levett a lábamról, hogy vállalta az odavissza 15 km-es biciklizést Éradonytól Asszonyvásárig. De őszintén szólva azt már nehezen képzeltem el róla, hogy a tetőt is megmássza. Asszonyvásárra való érkezésünket követően a munkaadó, Szodorai Irénke engedélyezett egy kis beszélgetésnyi időt a ház mögötti szőlőlugas árnyékában. Még egy pohár bor is került az asztalra, miközben Perecsenyi Dániel fűzte a szót. A nádtetőkészítést a hatvanas évek legelején kezdte el tanulgatni szülőfalujában K. Szodorai Lajostól, aki akkortájt a legjobb ismerője volt a nádmunkának. A kolhozosítás végeláthatatlan munkát jelentett, istállók, csűrök tucatjainak a jét készítették. Érmihályfalvától kezdve Biharon, Váradessiben, sőt még Tenkén is dolgozott Dani bácsi, az állami gazdaságok farmjainak építésén. Akkoriban menő szakmának számított az egyáltalán nem könnyű nádverés. „Télen, amikor nem lehetett a szakmában dolgozni, a természet akkor is biztosította a mindennapi kenyeret” - kapcsolódott a beszélgetésbe a hatvanas éveiben járó Hagymási Gábor. Ilyenkor „nádvágni” jártak a lápra, nagy volt a kereslet az alapanyag iránt. Az idő tájt még az érmelléki házak zöme náddal volt fedve. De ahogy teltek-múltak az évek, a szakma virágzása is alábbhagyott, a nádasok ápolásával halálra ítéltek egy népszokást, egy hagyományos építkezési formát. A nádasok ma már csak foltokban találhatóak meg a vidéken. Ugyanakkor a nagyfokú urbanizáció, az egyre modernebb építkezési technológiák megpecsételték a szakma sorsát. „Pedig a nádtető a legegészségesebb a világon - okított Dani bátyám -, mert télen meleget, nyáron pedig hűvöst tart a lakásban.” A szalonna és a sonka, nem beszélve a füstölt kolbászról, sokkal jobban tárolható a nádtetős padláson, mint bárhol. „Annak van igazi íze! - fűzte hozzá Hagymási az évszázados tapasztalatot. Aztán még a tetőfedés csínjárólbínjáról beszélgettünk. Megtudtam, hogy a nádalandó tetőt előbb 70 centiméteres távolságra belécelik, az fogja majd tartani a nádat. Ehhez a munkához legalább három személyre van szükség, kettő a földön, illetve a padláson segédkezik, míg a szaki, aki jelen esetben Dani bácsi, a tetőn szorgoskodik. Négyöt réteg nád kerül a tetőre, amit rétegenként a közel méteres hosszú nádvarróval erősítenek a lécekhez. A varrat készítéséhez legmegfelelőbb a rozsdamentesített drót, ami bírja az idő viszontagságait. Miután a rétegek felkerülnek, a mester nádverővel ízlésesen felveri a nádvégeket, mígnem egy egységes tető tárul elénk. Aztán a gerinc következik. Ennek a munkálatnak a megkezdése előtt egy nappal nedvesítik a nádat, hogy a sodrásnál ne töredezzen el. Mikor ezzel megvannak, már csak a gerinc hosszanti beborítása van hátra, amit jó erősen levarrnak. A nád minősége is fontos, az egyenes szálú, minél vékonyabb és megfelelő hosszúságú nádszál az ideális. A jó nádtető legalább 40 centiméter vastagságú kell hogy legyen. Dani bácsi szerint egy ilyen tető egy emberöltőre készül, ki kell bírnia legalább ötven esztendőt. A falu vonzásában Beszélgetésünket hallva, a háziasszony is letelepedett mellénk. Tőle megtudtam, hogy gyermekkora óta ismeri Dani bácsit, ugyanis ő is adonyi születésű. De mint annyi fiatalt az elmúlt évtizedekben, őt is bekebelezte a város, a jobb megélhetés reménye. így került el Margittára, ahol egy tömbházlakásban élt. De a gyermekkori emlékek, a nagymama lincselt padozatú szobájának illata, a nádtető kéményén kelepelő gólyák, a muskátlis kiskertek örökre rabul ejtették. A városi évek alatt még inkább élt benne a vidék nyugalma iránti vágy. Mígnem döntésre jutott, és megtakarított pénzén megvásárolta ezt a kis tornácos asszonyvásári parasztházat. A meglehetősen lerobbant épületet fokozatosan felújíttatta, most már csak a tetőfedés van még hátra. A búboskemence is megmaradt a középső szobában, amit rendszeresen használ is kalácssütésre, befőtt dunsztolásra. Sokan ismerősei közül értetlenséggel fogadták, amiért otthagyta a várost egy nádfedeles vidéki létért. De Irénkének erről más a véleménye, ő itt találta meg azt a nyugalmat amit gyermekkora óta keresett. Ő azt nem érti, miért idegenkednek egyesek a falusi élettől. Hisz itt is meg lehet valósítani azt a kényelmet, amit városon. Saját kutat fúratott, a konyhába bevezettette a vizet, fürdőszobája van. És békessége, mert egy szeletnyi múltban éli a jelent. Az elmélet valósággá válik A kissé hosszúra nyúlt szünetet, bármennyire is kedvesen fogadott vendéglátóm, éreztem, illő volna befejezni. Dani bácsi szedelőzködött, Hagymási Gábor a kévéket ellenőrizte, szortálta, közben egy helybéli segítség a létrát készítette elő. Kíváncsisággal vegyes szorongás fogott el arra gondolva, hogy a tetőn az aggastyán korú mesternek kell dolgoznia. De, mint aki évtizedeket fiatalodott, úgy pörgött, forgott szorgoskodott a nyolcvan év felé araszoló Dani bácsi. Meg se rezdült, amikor a lentről feléje dobott nádkévéket csak úgy röptében elkapta, majd határozott mozdulattal a megfelelő helyre rendezte. Elképedésemet észrevehették, mert Hagymási megjegyezte, hogy csak láttam volna az öreget fiatalabb korában, ahogyan a tetőfedés végeztével a gerincen tótágast állt. Búcsúzóul még rákérdeztem, hogy miért választotta ezt a nehéz szakmát, ami fizikai erőt, szépérzéket és talán még némi tehetséget is igényel. Az öreg kaján mosoly kíséretében válaszolt: „Tudja, a nád simogat, akár az asszony. Míg szél ringatja a nádrengeteget, suttogása olyan, mint a szerelmes fehérnép szava, rabul ejt. Persze, azért vigyázni kell vele, mert ha nem tudjuk hol kell essen a fogás, könnyen megvágja az embert. Az asszonnyal is aki nem tud bánni, annak könnyen megsebzik a szívét.” D. Mészáros Elek A tetőn még inkább megfiatalodik a mester Ez is Perecsenyi munkája Hagymási Gábor megragadja a kévét Őrültek és gyilkosok... (folytatás az 1. oldalról) - A legfontosabb, hogy megbízzanak bennünk a betegek - mondja az igazgatónő -, enélkül nem tudnánk dolgozni, és eredményeket elérni velük. Itt a cél a gyógyítás, a társadalomba való visszaépülés. És higgye el, nagyon hálásak. Sokszor egy-egy szál virágot hoznak a kertből, vagy csak egy szép formájú falevelet. Ezzel próbálják megköszönni a munkánkat. Van pszichológusunk, aki elbeszélget a betegekkel, s büszkén mondhatom, a legmodernebb röntgenfelszereléssel, fogászattal is rendelkezünk. Próbálunk a lehetőségekhez mérten mindent megtenni, hogy otthon érezzék itt magukat, mert így a gyógyulási folyamat is lerövidül. - Szoktak-e a betegek dührohamot kapni? - kérdezem. - Természetesen előfordul, hogy egyikük-másikuk agresszívvé válik, tömni-zúzni akar. Ilyenkor jön a kényszerzubbony, a gumiszoba és az injekciós kezelés. Mikor lecsillapszik, visszamehet a szobájába. Mindenféle ember van itt, a paranoiástól kezdve a pszichopatáig. Van háromszoros gyilkosunk is, de különösebb gondot nem okoz. Az intézeten egy másik orvosnő vezet végig. Padlócsempe mindenütt, tisztaság, a fürdők is ragyognak, minden emelet más színű csempével van kirakva. Az ebédlőkben tévé, páran nézik is. Mindenki tisztelettudóan köszön, csendben ülnek a betegek, s nagy részükön nem is látszik, hogy valami gond lenne az elméjével. Bármelyik kocsmában sokkal több őrült arcot lehet látni, mint itt. Fiatal fogorvosa van a pszichiátriának. Szépen berendezett rendelőben találjuk, bár két napja szabadságon kéne lennie. Kérdésemre, hogy meg lehet-e szokni egy ilyen helyet, mosolyogva válaszol: - Szeretek itt dolgozni, a betegek olyan hálásak, ha segítek. Sokkal nagyobb szükségük van rám, mint egy egészséges embernek. Mindig megköszönik a munkámat, és ez nagyon jó érzés. Örülök, hogy köztük lehetek. Meglepetten hallgatom a fogorvost, majd megyünk tovább. Az udvaron több pizsamás férfival találkozunk, egyikük kezében kasza. „Mára elég volt, túl meleg van a munkához” - mondja. Különálló egyszintes házikóban működik a tanácsadó központ. Az új épületben minden olyan megnyugtató. A hatalmas filodendron, a zöld padlócsempe, a fehérre meszelt fal. A fiatal pszichológusnő láttán nem csodálkozom, hogy jól érzik itt magukat a betegek. Mosolyog, hangja megnyugtató. Éppen egy beteg készül kimenni a rendelőből, megköszöni a beszélgetést. Egy másik egy csokor mezei virággal a kezében bebocsátásra vár. Azt hiszem, eleget láttam. Az egész intézet nyugalmat sugároz, s az első benyomás a kolduló őrülttel már rég feledésbe merült. Elköszönök, a kertben ülő betegek közül több integet. Úgy látszik, én sem tettem rájuk rossz benyomást. Carmen Ghilea igazgatónő