Rendszerváltó archívum, 2017. december (2. évfolyam, 4. szám)
PORTRÉ - Tollas Tibor "igazolása" a Beszélőből
Rendszerváltó Archívum 2017/4 www.retorki.hu Az ’56-os forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vettem részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívtuk össze költő és író rabtársainkat. A lap végül is külföldön 1956. december 1-jén, bécsi szerkesztésben jelent meg Nemzetőr címmel. Azóta megszakítás nélkül vagyok a lap szerkesztője és kiadója. 1958-ban megnősültem. Magyar feleségem etnológus, 1963-tól a müncheni Néprajzi Múzeum munkatársa. Három gyermekem közül Tamás és Csilla Bécsben, Krisztina Münchenben született. (Részlet a Forgószélben c. verseskötet fülszövegéből.) D. G.: Feltáratlan események koronatanújával beszélgethetek. Az elcsatolás történetének ismerőjével, akinek az életét a későbbiekben is befolyásolta az a tényfeltáró munka, amit a kormány megbízásából Kelet-Magyarországon végzett. Felteszem a kérdést, mi történt 1944 decemberében a Kárpátaljához közel eső, határ menti községekben? T. T.: Mint minden nagy dolog, ez is véletlen, hogy 1944-ben erre a vidékre kerültem. Az első hadsereg mögött felállított Tisza-vonalon hídőrség-parancsnokká neveztek ki, alám tartozott Tiszaújlak hídja, és Tivadarnál egy híd. De kezdjük a történetet kicsit korábban. Amikor a németek március 19-én bevonultak, én még Muraszombaton szolgáltam, és csak büntetésből helyeztek át onnan a frontra, a Tisza vonalához. Ugyanis tüntetést szerveztünk az ottani szlovén és vend lakossággal, tiltakoztunk a német megszállás ellen. Én mint csendőrtiszt, sokkal súlyosabb büntetést kaptam volna, de az ügy szerencsésen végződött az akkori parancsnokom jóvoltából. Közbenjárására kétheti szobafogsággal megúsztam, és utána a frontra vezényeltek. 1944 októberében Tiszaújlak és Tiszabecs községekből visszavonulóban a 117-es tábori csendőr zászlóalj kötelékében szakasz-, majd századparancsnok lettem. Magunkkal hoztuk az újlaki gyógyszerész családját, ugyanis a patikus lányának udvaroltam. Ők, a Royko család tagjai oroszul, németül és magyarul tökéletesen beszéltek. Ez így természetes azon a vidéken a nemzetiségi keveredés miatt. Nos, én az egész családot autóra raktam, és hoztam magammal. Napi harminc kilométeres, erős ütemben haladtunk. Székesfehérvár körzetében megsebesültem egy páncélököl elsülése közben, és ujjaim szétroncsolódtak. Veszprémben megoperáltak, de még a gyógyulásom előtt továbbvonultunk az osztrák határ felé. A németek itt be akarták vetni az alakulatunkat kezdetleges páncélöklökkel az előretörő szovjet harckocsiékekkel szemben. A legénység hozzám fordult. Nem akarunk szökni, de a magyar határon a mi feladatunk véget ért, nem akarunk továbbmenni, elhagyni a hazánkat. Egyetértettem velük és fegyver, rangjelzés nélkül, az erdőkben bujkálva elindultunk visszafelé. Dögtemetőkben aludtunk, és rendkívüli szerencsével jutottunk el úti célunkig. Egy ízben a Royko-család mentette meg arany ékszereivel a századot attól, hogy a bői repülőtér aláaknázott kifutópályájára ráhajtsák valamennyiünket. Később a legénység lassacskán szétszéledt, ki-ki hazafelé tartott. Én 58