Rendszerváltó archívum, 2020. december (5. évfolyam, 4. szám)
AKTUÁLIS - Nekrológok
Rendszerváltó Archívum 2020/478 Egy indián (nem csak) a Hargitán Szőcs Géza (1953-2020) Illetlen dicsekvés bevezetőként: az erdélyi magyar irodalom egyik kiválósága, Ferenczes István költő barátom - akkor még a Székelyföld főszerkesztője - kereken húsz esztendeje ezekkel a megtisztelő szavakkal dedikálta tíz évvel korábban megjelent, Indián a Hargitán című kötetét: „Domonkos Lászlónak, aki ismeri az indiánok nyarát, barátsággal: egy téli indián." Az általam ismert indiánok nyara az Indián nyár címmel a Duna Televíziónak pár évvel azelőtt készült, az észak-amerikai rezervátumokban forgatott dokumentumfilmemre vonatkozott - melynek mottója egy vers, Ferenczes Pista erdélyi földijének és pályatársának verse volt. Szőcs Géza akkoriban már nekem jó ideje igen kedves verse: Indián szavak a rádióban. „Az indiánok nem hagynak cserben minket. Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket. Ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál - dehát nem tudták, mi lesz Segesvárnál - biztosan eljöttek volna ők is, egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is. Bem apó, jönnek az indiánok, mondták volna, egy reggel Bem apónak ezt mondták volna: a Bering szoroson át a Bering szoroson át indián lovascsapat érkezik, áttör egész Szibérián, átvágja idáig magát segítségünkre jő -az őrnagy urak így beszéltek volna, csákójukat a magasba dobálták volna. Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen. Gettó, bantusztán, rezervátum jól fogna sokszor, egyik sincsen. Összeverődik a törzs a cukrászdában, sokáig ácsorgunk a cukrászdában. Kisasszony, ne sajnálja azt az indiánért, így szólunk s magunkban azt gondoljuk de magunkban igazán azt gondoljuk: egy napon néhány indián a Bering szoroson át akármilyen szoroson át segítségünkre jön majd segítségünkre jó majd, átvágja hozzánk magát. Az indiánok nem hagynak cserben senkit. Az indiánok nem hagynak cserben minket." Valamikor a nyolcvanas évek első felében, a nyomorban, hidegben és rettegésben sínylődő Kolozsvár főterén, a néhai New York szállóval átellenben található (egyetemi?) könyvesbolt mindössze egyetlen kicsinyke asztalkára korlátozódó magyar könyv-kínálója előtt széles hátú, szakállas figura silabizálta elmélyülten valamelyik könyvet - akármelyiket a ritka kincsnek számító magyar nyelvűek közül. A sportújságíró-irodalmár, ős-bohém László Frici barátommal és a regényíró Kiss Jánossal léptünk be az üzletbe, majdnem egyszerre mutattak a magányos könyvbúvár felé: nézd már oda, a Szőcs Géza... Jól ismerték, korábban velük dolgozott a magyar napilap szerkesztőségében.) Uramisten, lelkesültem föl azonnal, mennyit hallottam róla, Raffay Ernő régi barátja, hát vigyetek oda, mutass be neki, Frici! Elutasító, hűvös csend volt előbb a válasz, megdöbbentő és bénító. Majd a fojtott hangú, ingerült kioktatás: eszeden vagy? Most is legalább három szekus figyeli. Gyerünk innen azonnal! És kicibáltak a könyvesboltból... A következő emlékképek összekeverednek. A nyolcvanas évek elején már mind intenzívebb szamizdat-ügyletek közepette néhányszor az erdélyi Ellenpontok is a kezembe került, ami Szőcs Géza nevével legalább annyira társítható, mint mondjuk Ara-Kovács Attiláéval. Úgy 1986-87 táján meg már Raffay Ernő is mind sűrűbben emlegette az ekkor már csodák csodájára a román kommunista hatalom által Svájcba kiengedett Géza barátját... 1989 végén, 1990 elején a legelső kérdések egyike volt: hol van Szőcs Géza, mi van Szőcs Gézával? Olyanok is kérdezgették, akikről azt hittem, fogalmuk sincs egy ilyen nevű erdélyi tollforgató földi létezéséről... És az emigrációja alatt hozzám eljutott könyvei - például retorki.hu