Rendszerváltó archívum, 2020. december (5. évfolyam, 4. szám)

PORTRÉ - Az elveszett, de megkerült napló. Halzl József: 1956-os napló (részlet)

Portré 57 megjegyzések, kiáltások itt még nem hangzottak el. Még nem láttam ennyire boldog, szinte gyermek­ként örülni képes embereket. Egy előttünk haladó férfival megállapítottuk: „Október 23-át nemzeti ünnepként fogják a jövőben ünnepelni!" Egyre sötétebb lett, úgy fél hat lehetett. Végre megérkeztünk a Parlamenthez. Meglehetősen meglepett, amikor azt láttam, hogy már sok tízezres tömeg áll a Parlament előtti téren. Nyilvánvaló, hogy egyetemistákon kívül már munkások és egyéb, alkalomszerűen odavetődött személyek is voltak a tömegben. Igyekeztünk beljebb hatolni, hogy megtudjuk, mi folyik itt. A Parlament lépcsőit is zsúfolásig ellepte a tömeg, a piros-fehér-zöld zászlókat és a lengyel címert még ki tudtuk venni a sötétben. Már megérkezésünkkor működött a szavalókórus, először gyengébben, később egyre hangosabban lehetett hallani, és egyre nagyobb tömegek csatlakoztak hozzá. Amit hallottam és láttam, az minden elképzelést felülmúlt. Megszakítás nélkül és tajtékzó haraggal ordította a százezres néptömeg politikai követeléseit. A Parlament előtti teret a sokaság teljesen ellepte, nem is láttam a végét. A szavalókórusokba való bekapcsolódás először bátortalan és szórványos volt az újonnan érkezetteknél, mindenki vigyázott arra, hogy a tömeggel együtt kiáltson, ne önállóan. A tizenkét éves megfélemlítés nyomokat hagyott az emberekben. Nehéz szavakat találni annak bemu­tatására, ami ezekben a pillanatokban a Parlament előtt álló emberek lelkében lezajlott. Túlságosan rabjai, megszállottjai voltunk a pillanatnyi hely­zetnek, semhogy lelkünk teljes mélységéig átéreztük volna azt az átalakulást, ami bennünk végbement. A hosszú évekig visszafojtott keserű gondolatból szó, kiáltás lett - öntudatunk egy fájdalmas szülés perceit élte át. Percekig, negyedórákig tartott, amíg megértettük, hogy immár félelem, tartózkodás nélkül ordíthatunk, először óvatosan, majd egyre merészebben, végül úgy, ahogyan fellázadt, minden egyébről megfeledkezett lelkünk parancsolta, és ahogyan torkunk bírta. Kéjes öröm, gyönyör volt ez, állandóan ismételgettük: „Hát eljött végre ez a régóta várt óra? Megvalósult-e az a vágy, amely eddig legfeljebb álmunkban jelent meg?" Míg korábban tétován azt találgattuk: „Tíz, húsz év múlva lesz vége a rabságunknak?" Most már tudtuk, pontosabban: éreztük, hogy vége! Mint a beszélni tanuló kisgyermek ajkára, tódultak túlcsor­duló érzéseink számunkra: „Nem csak álmodunk?" - kérdeztük egymástól. Senki sem volt erre felkészülve, senki sem gondolt ilyesmire. Megszólalt a ketrecébe zárt oroszlán! És hogyan, micsoda erővel! Fenyegető, a rendszer alapjai ellen irányuló demonstráció kellős közepébe kerültem, amelyről - ideértve a felvonulás viszonylag békés lefo­lyását is - korábban nem is mertem álmodni. Ez már valóban forradalom volt! Az emberek közül egyesek a villamos tetejére másztak, hogy többet lássanak, más csoportok pedig teherautókról - melyek nyilván üzemekből származtak - üvöltöttek forradalmi jelszavakat. Már jó ideje álltunk az üvöltő tömegben. Egy szavalókórus-jelmondat „élettartama" kb. fél perc volt, azután következett az egy-két perces szünet, majd a Parlament felől új archivum.retorki.hu/folyoirat A Sztálin-szobor maradványa a mai Ötvenhatosok terén (akkor: Sztálin tér). Forrás: FORTEPAN / Rátonyi Gábor Tamás, 116405-ös számú fotó

Next