Repülés, 1955 (8. évfolyam, 1-18. szám)
1955-05-10 / 9. szám
6270 méteren... Egy rekordugrás élményei Fiatal ejtőernyős sportunk az utóbbi években nagyotfejlődött Ifjúságunk ezrei ismerték és szerették meg az ejtőernyőzést. Sokan közülükkomoly képesítésre is szert tettek. A kezdeti időszak után az 1951-es évben ejtőernyős oktatóink 3200 méterről végezték el az első komolyabb csoportos zuhanóugrást, majd rövid idő múlva ezt a magasságot a 4500 méteres ugrással szárnyalták túl. Úgyszintén az 1951-es év végén állították fel ejtőernyőseink 5800 méteres ugrással a csoportos magassági ugrás magyar rekordját. Visszaemlékezve erre, be kell vallani, hogy eléggé felkészületlenül láttunk a feladat végrehajtásához. Gyakorlatunk a zuhanóugrások területén nem volt nagy. Azóta a szovjet és hazai tapasztalataink alapján sokat fejlődtünk és ismét felmerült bennünk az a gondolat, hogy túlszárnyaljuk az eddigi rekordot. Célul tűztük magunk elé, hogy 6000 méterről végzünk csoportos zuhanóugrást, és ezt az ugrást a tizenegyedik szabad május 1. tiszteletére hajtjuk végre. Kiszámítottuk, hogy kereken 100 másodpercig kell majd zuhannunk. Magassági kamra vizsgálaton vettünk részt, megismertük az oxigénkészülékek működését ésbehatóan foglalkoztunk a magassági ugrás többi problémáival is. Az új rekordugrás előtt 3000 és 4500 méterről végeztünk gyakorló ugrásokat, hogy mintegy „bemelegítsük” magunkat a nagy feladatra. Az előkészítő ugrások nagyon hasznosnak bizonyultak, mert újabib tapasztalatokat szereztünk az ugrási technika területén. Az előkészületek után végre eljött a nagy nap. 1955. április 30-a. Boldog izgalommal érkeztünk meg a repülőtérre. Az idő ragyogó volt, felhő alig volt az égen. Mégegyszer megvizsgáltuk az oxigénkészülékeket. Előkészítettük az ejtőernyőket, beállítottuk a biztosítókészülékeket. Valamennyiünk fő gondolata az volt, hogy sikerül-e gépünknek 6000 méterre emelkednie? 12 óra felé előgördült gépünk. Elhelyeztük az oxigénkészülékeket. Még egy utolsó igazítás a hevedereken és elnyelt bennünket a Ы—2-es nyitott ajtaja. Feldübörögtek a motorok. A gép méltóságteljes lassúsággal gurult ki a startra. Valamennyien az eget kémleltük ... vajon sikerül-e? A felszállástól szinte magunkénak éreztük a gép minden alkatrészét. 30 perc alatt emelkedtünk 3500 métert. A gép szárnyai alatt egymásután maradtak el a „felihőpacnik”. A levegő érezhetően hűlni kezdett. A másodpilóta hangja törte meg a csendet: magasság 4000 méter, oxigénkészülékeket bekapcsolni! Egyre hűvösebb lett, már látni lehetett leheletünket. Nagyokat szippantottunk az oxigénből. Az ablakonkeresztül erősen tűzött be a nap. A párás látóhatáron halványan sejteni lehetett a Kárpátok havas hegycsúcsoit 5000 méterről rádiótáviratot küldtünk Rákosi Mátyás elvtársnak. Megfogadtuk, hogy feladatunkat teljesítjük és azon leszünk, hogy tapasztalatainkat átadjuk a többi ejtőernyős fiatalnak is. A távirat elküldése után még izgatottabbam figyeltük, a gép emelkedését. Megindult a harc a méterekért. Kapitány István, a gép pilótája szinte méterről, méterre tornázta feljebb a gépet. 5600 méteren átesett gépünk és veszített magasságából. De sebaj... kezdtük elölről! A hőmérséklet mínusz 24 fokra szállt le. Gyulai elvtársnak hirtelen kibomlott az ernyője. Hárman is segítettek újra csomagolni. Ekkor kicsapódott a vezetőfülke ajtaja. 6100 méter! Felkészülni az ugráshoz! Rárepülünk az irányra. Még egy szippantás az oxigénből és 1 óra 46 perces emelkedés után, 6270 méteres magasságból, mínusz 24 fokos hőmérséklet mellett Rónai Mihály vezetésével, Tóth Jenő, Hollós Lajos, Pruha József, Gyulai György, Magyar Miklós és Dézsi Gábor elhagytuk a repülőgépet... — Zuhanunk... a hideg levegő, mint ezernyi tűhegy szúrja az arcomat. Alattunk a 6kilométer távolságban a repülőtér betonja csak kis szalagnak látszik. Hason fekve hasítom a levegőt és látom a többieket, majd úgy veszem észre, hogy zuhanás közben elmaradtam tőlük. A föld még mozdulatlannak látszik, mintha nem is 200 kilométeres sebességgel közelednénk felé. De nem tudok tovább szemlélődni, mert a hasernyőm hirtelen oldalt vágódik és a hátamra fordulok. Egy pillanatra meglátom Prustát, amint birkózik a levegővel. Leszorítom hasernyőmet és ismét arccal a föld felé fordulok. 3000 méteren egy alakuló kumulusz szélén zuhanok el, Szinte vakít a felhő fehérsége. Közben észszeveszem, hogy egy bizonyos szögben a város irányába sodródom. Befordítom magam a repülőtér irányába. A fülemen a nyomás erősödik, befogom orromat és nagyot fújok bele, hogy a fülemben a nyomás kiegyenlítődjön. A kifutóbeton egyre nagyobbodik. 1500 méteren lehetek, amikor ismét megpillantom a többieket. Még mindig zuhannak. Gyerünk utánuk... behúzom kezeimet és „fejreállok”. Hangosabbá válik a levegő süvöltése, a repülőtér szélét jelző bokrok is jól látszanak már, amikor alattam egymás után lobbannak a fehér kupolák. „Besüvöltök” két kupola közé „kilebegtetek”, azaz kinyújtom kezeimet, ezáltal testem vízszintes helyzetbe kerül és megrántom a kleidét... Sikerült a tavaszi égen a hét ezüstösen fehér ejtőernyőkupolót lassan, sodorta a szél a repülőtér felett. Közben valamennyien földet értünk és boldogan integetünk egymásnak, majd az ernyők összecsomagolása után egymást túllicitálva meséltük élményeinket. Velünk örült a repülőgép személyzete is, akiknek nagyon meg kellett dolgozatok minden egyes méter magasságért. Boldogság töltött el bennünket, hogy ezzel az ugrásunkkal is bebizonyíthattuk: ma már az ejtőernyős sport biztonságos, ígérjük, hogy eddigi tapasztalatainkat átadjuk sok-sok fiatal ejtőernyősnek és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ők is hasonló eredményeket érhessenek el. Dézsi Gábor A MALÉV rekordár pilótái, akik Li — 2-es gépükön 6270 méterig küzdötték fel magukat. Balról: Kapitány István elsőpilóta, Szerencsés András másodpilóta, Szép Antal rádiós is Henis Bála szerelt A magassági ugrócsapat felszállás előtt. Balról: Rónai Mihály csapatkapitány, Magyar Miklós, Hollóssy Lajos, Tóth Jenő, Gyulai György, Pruha József, Dízel Gábor. A jobbszélen Litovszky Pál célugró áll 11