Repülés, 1965 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
Mesterséges holdak az időjáráskutatás szolgálatában Egy-egy mesterséges égitest fellövésekor gyakran halljuk baráti társaságban, munkahelyen vagy utazás közben a kérdést: , ,Mindez nagyon szép, de mi hasznunk van belőle?” Anélkül, hogy az űrkutatás ma már rendkívül sokrétű eredményeinek akár csak rövid felsorolására is vállalkoznánk, egyedül csupán a mesterséges holdak meteorológiai szerepéről, hasznosságáról kívánunk néhány szót szólni. Német közgazdászok és meteorológusok számításai szerint az időjáráskutatásban alkalmazást nyerő mesterséges holdak által szolgáltatott adatok évi kétszázezermillió forintnak megfelelő érték megóvását teszik lehetővé! Ez a fantasztikus összeg magában véve is igazolja az űrkutatás gyakorlati hasznosságát. Az egyéb tudományos információk értéke azonban pénzben egyáltalán nem is fejezhető ki. Vegyük tekintetbe, hogy az űrkorszak eddigi hét éve alatt legalább annyi adatot kaptunk a Földet körülvevő térségek fizikájáról, mint a légkör alacsonyabban levő rétegeinek tulajdonságairól az első ballonos kísérletek óta, összevéve. Az elmúlt években számos olyan űrkísérlet történt, amelynek során bűvöltek ismereteink a földi atmoszféra szerkezetéről, a magasabb légrétegek tulajdonságairól, a Napnak a Földre gyakorolt hatásairól. Ezek a vizsgálatok természetesen még kezdeti jellegűek; a mesterséges égitestek többségének nem, kifejezetten meteorológiai kutatás volt a célja. Akadtak azonban közöttük elsősorban meteorológiai feladatok ellátására alkalmas holdak is. Az ezekhez hasonló szatellitek a jövőben az időjárás napokra, sőt, hetekre történő, az eddiginél pontosabb előrejelzését tehetik majd lehetővé. Nézzük meg például a mellékelt ábrát. A felvétel 1964. szeptember 6-án délelőtt 11 óra 22 perckor készült, körülbelül 900 kilométer magasságból. Spanyolország és Portugália a ragyogó koraőszi napfényben fürdik Gibraltár és a Földközi-tenger nyugati része fölött is derült az égbolt. Ám északnyugat felől hatalmas felhőréteg húzódik lassan a félsziget területe fölé, az ég rövidesen beborul. Ezt a megkapóan szép és rendkívül érdekes felvételt a ,.Nimbus A” jelzésű amerikai (Tiros-típusú) mesterséges holdban elhelyezett kamera készítette. A mesterséges hold pályasíkja az egyenlítővel 80 fokos szöget zárt be, ami annyit jelent, hogy északon egészen a Ferenc József-föleiig, délen pedig az antarktiszi Weddel-tenger legdélibb partszakaszáig hatolhatott el. Egy-egy felvételen a földfelszínnek vagy a felhőtakarónak 1800 X 1800 kilométeres területét ábrázolhatta. Kb. 100 perces keringése alatt 30 felvételt készített, a képek az egyenlítőre merőleges irányban egymást 500 kilométeres sávon fedték át. Mivel a ,,Nimbus A” naponta közel 14 keringést végzett, az egymást követő körfordulások kb. 26 földrajzi fok eltolódással jelentkeztek, így az egyenlítővel párhuzamos irányban a felvételek csak a közepes és magas földrajzi szélességeken fedték át egymást, az egyenlítő környékén azonban üresen maradtak bizonyos sávok. Ezen a hiányosságon olyan mesterséges holddal lehet segíteni, amely kb. 1300 km magasságban Az ibériai félsziget 900 km magasságból. A felvételt egy szép napsütéses napon egy „Nimbus A** mesterséges hold készítette Kozmikus „marathoni futás” A tokiói olimpiának vége már, azonban most egy olyan „szuper-marathoni futás" foglalkoztatja az űrhajózás barátait, amelyhez hasonlóra még nem volt példa a világtörténelemben. Egyidejűleg két űrhajó száguld — mintegy versenyre kelve egymással — a még ma is oly sok tekintetben titokzatos „vörös bolygó”, a Mars felé. Az Amerikai Űrkutatási Hivatal 1964 novemberére „tervezte be” az újabb Marinertípusú kísérleteket, amelyeknek célja a Mars megközelítése és a bolygó felszínéről készítendő televíziós felvételek továbbítása. Sajnos, a november elején indított Mariner—3 jelzésű űrhajó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ez a kísérlet nem sikerült. November végén azonban útbaindult a Mariner—4, amelynek műszerésze és feladatköre pontosan megegyezett a Mariner—3-éval. Kezdetben az irányítással itt is bizonyos nehézségek voltak, de végülis a Mariner—4 sikeresen megtalálta „vezérlő csillagát”. Ez a meghatározás — bár költőien hangzik — szó szerint értendő. A Mariner—4-ben elne(Folytatás a 18. oldalon.) A féltonnás 1964. szeptember 4-én bocsátották fel a floridai Cape Kennedy állomásról az OGO—1 jelzésű geofizikai mesterséges holdat (OGO: Orbiting Geophysical Observatory). Az óriási szitakötőhöz hasonló alakú, féltonnás mesterséges égitest pályája rendkívül elnyúlt, excentrumossága 0,9179, földközelségi pontja a földfelszín felett 280 kilométer magasságban van, földtávolsági pontja pedig 148 523 kilométernyire. Pályasíkja az egyenlítővel 31 fokos szöget zár be. Az OGO—1 az első, kifejezetten geofizikai mérésekre rendeltetett amerikai mesterség „szitakötő” ges hold. A tervek szerint a jövő években további öt, hasonló „keringő geofizikai obszervatóriumot” bocsátanak útjára. Felszerelésüket tekintve ezek a legösszetettebb műszerezési szatellitek közé tartoznak, amelyek valaha is keringtek Földünk körül. Jellemző adat, hogy az OGO—1 a földi állomásokról egyidejűleg leadott 254 különböző parancsot tud teljesíteni, az adattároló rendszer 86 millió információegységet képes megtartani és ezekből másodpercenként 84 ezret közvetít az észlelőállomásnak. A „féltonnás szitakötő, — az OGO—1 geofizikai mesterséges hold modellje halad a felszín fölött. A ,,Nimbus A” egyébként a többi Tiros-holdaktól eltérően nem a világtér egy bizonyos irányához képest volt stabilizálva, hanem a Földhöz viszonyítva. Ennek következtében kamerái mindig a Föld felé irányultak. Hédervári Péter A rakétatechnika és az űrhajózás rövid története (1.) Ernst Chladni (1756—1827) német fizikus kiszámítja a Föld felszínére vonatkozó szökési sebesség értékét.* Konsztantyin Edvardovics Ciolkovszkij (1857—1935) orosz tudós kidolgozza a többlépcsős rakéták elvét, felveti a rakétahajtású repülőgép és űrhajó megvalósításának lehetőségét.* 1915: Robert H. Goddard a worcesteri (USA) Clark Egyetemen bebizonyítja, hogy a rakétamozgásra vonatkozó elvek légüres térben is érvényesek. 1916. április. A világháború folyamán a franciák bevezetik az első, Le Prieur-típusú rakétafegyvereket: ezeket Nieuport-típusú vadászgépeik szárnyalátmasztó léceihez erősítik és a német LC— 77 jelzésű, hidrogénnel töltött Zeppelin ellen alkalmazzák. A német ballonok ellen a belgák is rakétákat vetnek harcba. A rakéták helyett később gyújtó lövedékeket alkalmaznak, amelyekkel nagyobb a célzási pontosság.* 1916. május 22. A francia légvédelem Le Prieur-rakétákkal hat német ballon közül ötöt megsemmisít.* 1918. november 6—7. Goddard a marylandbéli (USA) Aberdeenben több rakétaszerkezetet mutat be és lő ki polgári és katonai szakértők jelenlétében.* 1919. május 26. Goddard a Smithsonian Intézet elé terjeszti összefoglaló jelentését, amely az ,,Extrém magasságok elérésének módszere” címet viseli. Ez, a korábbi kísérletek alapján írott munka — Ciolkovszkij kéziratai mellett — a modern rakéta- és űrhajótechnika alapjának tekinthető.