Repülés, 1965 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1965-01-01 / 1. szám

Mesterséges holdak az időjáráskutatás szolgálatában Egy-­egy mesterséges égitest fellövésekor gyakran halljuk baráti társaságban, munka­helyen vagy utazás közben a kérdést: , ,Mindez nagyon szép, de mi hasznunk van belőle?” Anélkül, hogy az űrkutatás ma már rend­kívül sokrétű eredményeinek akár csak rö­vid felsorolására is vállalkoznánk, egyedül csupán a mesterséges holdak meteorológiai szerepéről, hasznosságáról kívánunk néhány szót szólni. Német közgazdászok és meteoro­lógusok számításai szerint az időjáráskuta­tásban alkalmazást nyerő mesterséges holdak által szolgáltatott adatok évi kétszázezermillió forintnak megfelelő érték megóvását teszik lehetővé! Ez a fantasztikus összeg magában véve is igazolja az űrkutatás gyakorlati hasz­nosságát. Az egyéb tudományos információk értéke azonban pénzben egyáltalán nem is fejezhető ki. Vegyük tekintetbe, hogy az űr­korszak eddigi hét éve alatt legalább annyi adatot kaptunk a Földet körülvevő térségek fizikájáról, mint a légkör alacsonyabban levő rétegeinek tulajdonságairól az első ballonos kísé­rl­et­ek óta, összevéve. Az elmúlt években számos olyan űrkísér­let történt, amelynek során bűvöltek ismere­teink a földi atmoszféra szerkezetéről, a ma­gasabb légrétegek tulajdonságairól, a Nap­nak a Földre gyakorolt hatásairól. Ezek a vizsgálatok természetesen még kezdeti jel­legűek; a mesterséges égitestek többségének nem, kifejezetten meteorológiai kutatás volt a célja. Akadtak azonban közöttük elsősor­ban meteorológiai feladatok ellátására alkal­mas holdak is. Az ezekhez hasonló szatelli­tek a jövőben az időj­árás napokra, sőt, he­tekre történő, az eddiginél pontosabb előre­jelzését tehetik majd lehetővé. Nézzük meg például a mellékelt ábrát. A felvétel 1964. szeptember 6-án délelőtt 11 óra 22 perckor készült, körülbelül 900 kilométer magasságból. Spanyolország és Portugália a ragyogó koraőszi napfényben fürdik Gibral­tár és a Földközi-tenger nyugati része fölött is derült az égbolt. Ám északnyugat felől hatalmas felhőréteg húzódik lassan a fél­sziget területe fölé, az ég rövidesen bebo­rul. Ezt a megkapóan szép és rendkívül érde­kes felvételt a ,.Nimbus A” jelzésű amerikai (Tiros-típusú) mesterséges holdban elhelye­zett kamera készítette. A mesterséges hold pályasíkja az egyenlítővel 80 fokos szöget zárt be, ami annyit jelent, hogy északon egé­szen a Ferenc József-f­öleiig, délen pedig az antarktiszi Weddel-tenger legdélibb part­szakaszáig hatolhatott el. Egy-egy felvételen a földfelszínnek vagy a felhőtakarónak 1800 X 1800 kilométeres területét ábrázolhatta. Kb. 100 perces keringése alatt 30 felvételt ké­szített, a képek az egyenlítőre merőleges irányban egymást 500 kilométeres sávon fedték át. Mivel a ,,Nimbus A” naponta kö­zel 14 keringést végzett, az egymást követő körf­ordulások kb. 26 földrajzi fok eltolódás­sal jelentkeztek, így az egyenlítővel párhu­zamos irányban a felvételek csak a közepes és magas földrajzi szélességeken fedték át egymást, az egyenlítő környékén azonban üresen maradtak bizonyos sávok. Ezen a­ hiányosságon olyan mesterséges holddal le­het segíteni, amely kb. 1300 km magasságban Az ibériai félsziget 900 km magasságból. A felvételt egy szép napsütéses napon egy „Nimbus A** mesterséges hold készítette Kozmikus „marathoni futás” A tokiói olimpiának vége már, azonban most egy olyan „szuper-marathoni futás" foglalkoztatja az űrhajózás barátait, amely­hez hasonlóra még nem volt példa a világ­­történelemben. Egyidejűleg két űrhajó szá­guld — mintegy versenyre kelve egymással —­ a még ma is oly sok tekintetben titokza­tos „vörös bolygó”, a Mars felé. Az Amerikai Űrkutatási Hivatal 1964 no­vemberére „tervezte be” az újabb Mariner­­típusú kísérleteket, amelyeknek célja a Mars megközelítése és a bolygó felszínéről készí­tendő televíziós felvételek továbbítása. Saj­nos, a november elején indított Mariner—3 jelzésű űrhajó nem váltotta be a hozzá fű­zött reményeket, ez a kísérlet nem sikerült. November végén azonban útbaindult a Ma­riner—4, amelynek műszerésze és feladatköre pontosan megegyezett a Mariner—3-éval. Kezdetben az irányítással itt is bizonyos ne­hézségek voltak, de végülis a Mariner—4 sikeresen megtalálta „vezérlő csillagát”. Ez a meghatározás — bár költőien hangzik — szó szerint értendő. A Mariner—4-ben elne­(Folytatás a 18. oldalon.) A féltonnás 1964. szeptember 4-én bocsátották fel a flo­ridai Cape Kennedy állomásról az OGO—1 jelzésű geofizikai mesterséges holdat (OGO: Orbiting Geophysical Observatory). Az óriási szitakötőhöz hasonló alakú, féltonnás mes­terséges égitest pályája rendkívül elnyúlt, excentrumossága 0,9179, földközelségi pontja a földfelszín felett 280 kilométer magasság­ban van, földtávolsági pontja pedig 148 523 kilométernyire. Pályasíkja az egyenlítővel 31 fokos szöget zár be. Az OGO—1 az első, kifejezetten geofizikai mérésekre rendeltetett amerikai mesterség „szitakötő” ges hold. A tervek szerint a jövő években további öt, hasonló „keringő geofizikai ob­szervatóriumot” bocsátanak útjára. Felsze­relésüket tekintve ezek a legösszetettebb mű­szerezési­ szatellitek közé tartoznak, ame­lyek valaha is keringtek Földünk körül. Jel­lemző adat, hogy az OGO—1 a földi állomá­sokról egyidejűleg leadott 254 különböző pa­rancsot tud teljesíteni, az adattároló rendszer 86 millió információegységet képes megtar­tani és ezekből másodpercenként 84 ezret közvetít az észlelőállomásnak. A „féltonnás szi­takötő, — az OGO—1 geofizikai mestersé­ges hold modellje halad a felszín fölött. A ,,Nimbus A” egyéb­ként a többi Tiros-holdaktól eltérően nem a világtér egy bizonyos irányához képest volt stabilizálva, hanem a Földhöz viszo­nyítva. Ennek következtében kamerái min­dig a Föld felé irányultak. Hédervári Péter A rakétatechnika és az űrhajózás rövid története (1.) Ernst Chladni (1756—1827) német fizikus ki­számítja a Föld felszínére vonatkozó szökési sebesség értékét.* Konsztantyin Edvardovics Ciolkovszkij (1857—1935) orosz tudós kidolgozza a több­lépcsős rakéták elvét, felveti a rakétahaj­tású repülőgép és űrhajó megvalósításának lehetőségét.* 1915: Robert H. Goddard a worcesteri (USA) Clark Egyetemen bebizonyítja, hogy a rakétamozgásra vonatkozó elvek légüres térben is érvényesek. 1916. április. A világ­háború folyamán a franciák bevezetik az első, Le Prieur-típusú rakétafegyvereket: ezeket Nieuport-típusú vadászgépeik szárny­­alátmasztó léceihez erősítik és a német LC— 77 jelzésű, hidrogénnel töltött Zeppelin ellen alkalmazzák. A német ballonok ellen a belgák is rakétákat vetnek harcba. A raké­ták helyett később gyújtó lövedékeket alkal­maznak, amelyekkel nagyobb a célzási pon­tosság.* 1916. május 22. A francia légvédelem Le Prieur-rakétákkal hat német ballon közül ötöt megsemmisít.* 1918. november 6—7. Goddard a maryland­­béli (USA) Aberdeenben több rakétaszerke­zetet mutat be és lő ki polgári és katonai szakértők jelenlétében.* 1919. május 26. Goddard a Smithsonian In­tézet elé terjeszti összefoglaló jelentését, amely az ,,Extrém magasságok elérésének módszere” címet viseli. Ez, a korábbi kísér­letek alapján írott munka — Ciolkovszkij kéziratai mellett — a modern rakéta- és űrhajótechnika alapjának tekinthető.

Next