Repülés, 1970 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1970-11-01 / 11. szám

ásások, gólyák, sirályok A sasokkal, gólyákkal a levegőben találkoz­tunk, volt úgy, hogy 1200 méteren, lelógó felhőrongyok között. A közeli gemenci erdő­ből jöttek, különösen a feketególyáknak örültünk, hiszen eddig még képen sem igen láttuk e ritka madarakat. Meg kell hagyni, jól termikelnek! A sirályok kerek kék me­zőből néznek le az őcsényi repülőtérre, a klubtagok tervezte, építette hangár homlok­zatáról. Aki netán csendes őszi hétköznapon tévedne erre, a szimbolikus képről is meg­tudhatja: itt repülnek! Mert Őcsényről beszélve ez az elsődleges. A gemenci madarak példája teszi-e, vagy a szekszárdi klub tagjainak határtalan ügysze­retete: egy tény, őcsényben — körülmé­nyeikhez képest — sokat repülnek! Tapasz­taltuk. A Postás Repülőklub tagjaiként augusztus 8-tól 20-ig — miközben ,.honi” rep­terünkön, Dunakeszin a légiparádé előkészü­letei folytak — közös Szekszárd-Postás tel­­jesítménytáboron vettünk részt. Az időjárás — mint országszerte — hozzánk sem volt kegyes. Csák Péter, a szekszárdi klub tit­kára, a tábor idején repülőtérparancsnok, azonban ilyen fogalmat, hogy „nincs idő­járás”, nem ismer. Majd lesz! Vigasztalan szürke az ég, lóg az eső lába —, oda se neki. Csákné, az örökös telefonügyeletes (alias Síró Sára) távengedélyt kér, az elképedt diszpécsertől meg is kapja, gépek a start­helyre — és az esetek nagy részében „Péter kapitánynak” lett igaza. Az idő néhány helyi magasság, sőt Szabadffi Botond és néhány társa esetében sikeres távrepülés­­ erejéig megjavult. Bizonyítja ezt az a 300 óra, amit a kb 10 Üzemnap alatt repültünk, ebből kb. 110-et a Postás Klub 9 tagja. Mi sok lelkesedést, jó hangulatot vettünk át az őcsényiektől, no meg szinte lubickol­tunk a szabad légtérben, ahol a Dunakeszin kritikus 500 m után is nyugodtan tovább lehet emelkedni. Az őcsényiek a magunkkal hozott típusoknak örültek, hiszen „B” klub lévén nagytapasztalatú veterán-oktatójuk, Sch­lett László, vagy olyan országosan is szép eredményeket felmutató fiatal pilótáik, mint Kercser Bandi, Szabó Laci először ülhettek Muchába, Fókába. Nem is vesztegettük az időnket, a Fóka repült ideje például a tá­bor alatt kb. 60 órával gyarapodott. A tábor utolsó napján, a végre megjavult — bár egyáltalán nem „nagy” — időben Bandi pécsi hurkot is repült vele, Laci Muchával „ki­sérte”. Míg napközben a teljesítményrepülők ran­devúztak az imponáló madár-konkurenciá­val, a hajnal és a délután a tábor néhány kezdőjéé volt. Átlagosan 35—38 felszállást könyvelhettek el a 10 nap alatt, több ,,B”, egy „C” vizsga született és a tábor örven­detes záróakkordja Tóth Lajos őcsényi nö­vendék koszorútársa lett. A közös tábor mely „műfajilag" elsők kö­zött volt a maga nemében, hiszen egy „A” és egy ,,B” klub tartotta együtt, végül is a leg­jobb tapasztalatokat hozta. A gép- és esz­közök tekintetében jóval „elkényeztetet­­tebb” Postás repülőknek tanulságos volt be­tekinteni egy „B” klub életébe, ahol minden a tagok munkakedvén, repülésszeretetén múlik. Az, hogy a gépeket, szerkezeteket kí­mélni, ápolni kell, magától értetődő létszük­séglet. Függetlenített személyzet nem lévén, a „magad uram,, ha szolgád nincs” elv érvé­nyesül. Az őcsényi repülők, oktatók, növen­dékek egyaránt minden szabad idejükben keményen dolgoznak, ki-ki a maga terüle­tén, hogy klubjuk repülését fenntarthassák. Nagy segítségükre van a megyei MHSZ szervezet, valamint a Repülőgépes Növény­védő Állomás — az őcsényi repülőtér üze­meltetője — vezetőinek nagyszerű támoga­ Az utóbbira egy példa: táborunk alatt két ízben is módunk volt az RNA Brigadirjával vontatóüzemet tartani. Nagy ajándék ez Őcsényben, ahol a szövetségtől csak bérelni lehet vontatógépet,­­ ha egyáltalán jut, hi­szen ez az „A” kluboknál is „szűk kereszt­­metszet”. Nos, Quint Jancsi, mint vontató­pilóta ez alkalomból alighanem felállította a vontatógépen ülés időtartamrekordját: a tankoláson kívül (ami 10—15 percig tartott), ki sem szállt ugyanis, csak húzott, húzott. . . Wittinger Kálmán pipaszünetnyit maradt le mögötte. Még néhány szót a tábor szervezettségéről. A csaknem két hét alatt egyetlen műszaki, vagy szervezési fennakadás nem volt. A napközben felmerült apróbb hibákat, esedé­kes „szervizt” üzem után az illetékesek ma­gától értetődően elvégezték. A gép­elosztást reggel, a sorakozónál közölték, a szolgálattal együtt. A két „elosztón” — Csák Péteren és Postán Simó Willyn — kívül min­dig mindenki úgy érezte, hogy jól járt. A hangulat csak a búcsú pillanataiban romlott el — majdnem. De aztán úgy dön­töttünk, hogy nem búcsúzunk. Az eredmé­nyek alapján ugyanis további közös táborok reményében indultunk hazafelé Őcsényből, ahová — a gemenci gólyák példájára — mi is vissza-vissza szeretnénk térni. SAK Szabó Lacinak is nagyon tetszik a Mucha Csákné-Pintye és Schlett Laci áhítattal hall­gatják a repvezetőt Mennyit is repültem? (Kercser Bandi) Keserves dolog egy barátról, egy repülőbajtársról múlt időben írni: volt, kacagott, vadászott, oktatott, versenyzett, repült, repült , és rengeteget tett a repülésért. Szerették, mert fáradhattalanul szervezett, dolgozott, szerették, mert önzetlen hű barát volt, szeret­ték, mert egész életét a repülés ügyének áldozta. JÓZSA SÁNDOR, a marosvásárhelyi repülőtér parancsnoka a romániai sportrepülés egyik vezéregyénisége volt. Egyaránt otthon volt a vitorlázó- és a motoros sportrepülésben, a Román Népköztár­saság egyik legjobb vitorlázórepülőjeként számos nemzeti és nem­zetközi versenyen részt vett. Tagja volt a Központi Román Repülés Szervező Bizottságnak, hatalmas része vol a romániai sportrepülés­ben az utóbbi években tapasztalható gyorsütemű fellendülésben. Or­szágos jelentőségű tevékenysége és a román válogatott keretben vég­zett munkája mellett a marosvásárhelyi repülőtéren élvonalbeli re­pülőgárdát nevelt és szívügyének tekintette egyre újabb fiatalok megnyerését a repülősportnak. A közelmúltban Romániában is pusz­tító árvíz idején a rá jellemző fáradhatatlan energiával vett részt a mentési munkálatokban.Wilga típusú motorosgépével felkutatta a ve­­szélybejutottakat és helikoptereket irányított értük. Június 26-án a megyei távrepülőverseny vezetőjeként vontató­gépével — az árvizes Wilgával — indult terepre az egyik fiatal ver­senyzőért. A visszavontatás tragikusan végződött. Józsa Sándort élet­telenül húzták ki a Wilga égő roncsai alól. Kikívánkozik, hogy ide­írjam: hősi halált halt. Az utolsó pillanatig küzdött, hogy megmentse fiatal bajtársát és a repülőgépeket. Aki csak megismerte, rögtön a szívébe zárta. Maga volt az élet, elpusztíthatatlan munkabírása, repülésszeretete közmondásos volt. Nehéz elfogadni, hogy nincs többé — és nem is igaz. Emléke, példája él és élni fog a Román Népköztársaság sportrepülői között és köz­tünk, magyarországi barátai között egyaránt.

Next