Respublika, 1994. október-december (1. évfolyam, 21-33. szám)
1994-11-11 / 26. szám
Tisztelt Főszerkesztő úr! Mint Orbán Viktor sajtótitkára, érdeklődéssel olvastam lapja 24. számának 11. oldalán megjelent cikkét "Orbán és Csoóri" címmel. Úgy érzem, hogy írásával vitatkoznunk kell. Ezért kérem, hogy a Respublika következő számában szíveskedjék közölni munkatársunk, Bárány Anzelm mellékelt válaszlevelét. Szíves kérésüknek eleget teszünk. Munkatársuk, Bárány Anzelm mellékelt válaszlevelét teljes terjedelmében közöljük, s nem is a válaszlevelekre fenntartott Postabontás rovatunkban. Ennyi volt a mi dolgunk. A többi az Olvasóé. THURZÓ-TORZÓ ORBÁNRÓL Ismerem Thurzó Tibor hányatott életét, már amennyire egy életrajzi lexikonból ismerni lehet. Bár az ötvenhatosok rendkívül változatos életpályákat futottak be, szavaikra kétszeresen is oda kell figyelni, ha a forradalomról szólnak. Mindazonáltal miután Thurzó Tibor tavaly Horn Gyula Mercedesében, a szocialista pártelnökkel együtt érkezett, majd távozott egy ausztriai tanácskozásról, nehéz feltételeznünk a Respublika főszerkesztőjéről, hogy 1994. október 23-án a Budai Várban ünnepelte a „kis októberi forradalom” 38. évfordulóját, írását olvasva azt is nehezen hihetjük, hogy első kézből szerezte információit. Márpedig ítélete igencsak sommás: szerinte október 23-án egy „cinikus krakéler ízetlenkedett” a Budai Várban. Szerinte Orbán Viktor (azóta napilapokban is megjelent) beszédével az Európába, illetve a „balkanizálódás kiszámíthatatlan labirintusába” vezető válaszúton áll. Thurzó először pártatlanságot és méltányosságot mutatva elismeri a Fidesz elnökének korábbi érdemeit, bár itt is pontatlan. Orbán 1989 június 16-án úgy fogalmazott, hogy „ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről”. (Más kérdés, hogy Horn Gyulának akkor még ez mondat is „útszéli hangot” jelentett.) Ennek a beszédnek a tükrében „akár imponáló következetességről is beszélhetnénk”, teszi hozzá Thurzó, de portréjában két mondattal később már egy „elegáns és cinikus krakéler” lép a ’89-es, Petőfihez hasonlított Orbán Viktor helyébe. Akkor hát végül is konzekvens vagy cinikus-e az, aki 1994-ben ugyanazt mondja, mint 1989-ben? Ezt láthatólag maga Thurzó Tibor sem tudja eldönteni, mert egy bekezdéssel odébb már „a politikától már amúgy is idegen moralizálás” a vád. Az egyre árnyalódó portréban Orbán Viktor tehát immáron konzekvensen cinikus moralista. A magyar publicisztika newspeakje azonban ezt követően is további új csemegékkel szaporodik: annál a politikusnál keresik a személyiségváltozás jegyeit, aki hű maradt önmagához; annál kutatják a véleménymódosulás okait, aki betartva választási ígéretét, nem lépett koalícióra a szocialistákkal. És akkor még örülhetünk, hogy Thurzónál legalább nem az lesz a hataloméhes, aki ellenzékben marad. Ha rövid az érved, toldd meg egy stigmával. A Szabad Nép eme „haladó hagyománya” sajnos mindmáig él. Thurzó Tibor egyetlen helyen idézi Orbánt: „a Fidesz elnöke azt mondta, hogy nem hajlandóak együtt ünnepelni november 4-e örököseivel”. Ebből az egy mondatból és közelebbről nem részletezett „jelekből” vezeti le azt, hogy Orbán „úgy véli, ő az, aki mind a bal-, mind pedig a jobboldalon, sőt a középen is legitimációt adhat a politikai élet fő- és mellékszereplőinek működéséhez”. Vajon a MUOSZ Etikai Bizottsága előző elnöke, egy magát komoly hírmagazinnak tartó sajtótermék főszerkesztőjeként miért ír le az érvelés és bizonyítás leghalványabb kísérlete nélkül ilyen vádakat, miért teszi ezt anélkül, hogy akárcsak egy ténnyel is megpróbálná megtámogatni állításait? Miért gondolja azt Thurzó Tibor, hogy Magyarországon attól lesz valaki európai politikus, ha ’56 évfordulóján együtt ünnepel Horn Gyulával és társaival, és attól lesz balkáni, ha ezt nem teszi? Balkáni politikus lett-e Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc, mert nem koszorúzott együtt Ferenc Jóskával és Haynauval Aradon? Valóban gyűlöletszítás-e az, ha valaki hamis megbékélés helyett „ a békés egymás mellett élés józan gyakorlatát” javasolja? Thurzó szerint a mai magyar közéletben aligha lehetne rátalálni november 4-e örököseire. De hát október 23-a örököseinek tekinthetők-e azok, akik nemzeti megbékélést prédikálnak, de képesek két hónappal a választások előtt megváltoztatni a közösen lefektetett alkotmányos játékszabályokat, ha nyeregben érzik magukat? Vajon október 23-a örökösei-e azok, akik összefogást hirdetnek az ünnepen, de olyan méretű politikai jellegű személycseréket hajtanak végre a hétköznapokon, amelyek hiteltelenné teszik fogadkozásaikat? Nem tanúskodik-e összezavart emlékezetről az, ha az Országgyűlés jelenlegi elnöke (aki 1988-ban a rendőri erődemonstrációval betiltott október 23-i megemlékezések idején belügyminiszter-helyettes volt), ma azt jelenti ki, hogy az egykori barikád két oldalán „sokszor azonos célokért küzdő emberek” voltak? (Még a marxi „nem tudják, de teszik” logikával is dialektikus materialista legyen a talpán, aki képes rábukkanni a forradalmárok és a munkásőrök közös céljaira.) De Thurzó Tibor gondolatmenete sem világosítja meg nekünk, hogy ugyan már miért is igyekszik a Balkánra az, akinek a gyomra nem veszi be ezt a maszlagot? Orbán Viktor egyszerűen arról beszélt, hogy más október 23-a és más november 4-e politikai öröksége. Azt merte mondani, hogy múltunk közös volt ugyan, de nem volt azonos. Hogy a felelősségünk közös volt talán, de nem volt ugyanaz. Emlékeztetni mert arra, hogy voltak, akik egyenruhába bújtak, és voltak, akiket rabruhába kényszerítettek. Arra, hogy voltak lehallgatónak és voltak lehallgattatók - még 1990 elején is, ha el tetszettek volna felejteni. A Tisza megtisztításában bármikor hajlandók vagyunk együtt dolgozni Csoóri Sándortól Horn Gyuláig mindenkivel. De az engedtessék meg nekünk, hogy mi magunk dönthessük el, hogy kivel szeretnénk ünnepelni és kivel nem. 1989-ig tilos volt nyilvánosan ünnepelni október 23-át. Bízom benne, hogy 1995-től nem lesz kötelező közösen ünnepelni. Köszönettel: . Pataki Eszter VITA 1994/26 RESPUBLIKA ф25