Respublika, 1995. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)
1995-03-03 / 9. szám
шшшшшшшшяш is élnek a lehetőséggel, és a számítógép enter gombjával tájékozódnak az időjárásról, a videopiaci kínálatról, a gyerek iskolai osztályzatairól (vagy a tanárnő életkoráról). Ha kedvük tartja, lehívhatják a hálózatról a The Washington Post aznapi számát, képviselőjük politikai beszédét, esetleg egy bírósági tárgyalás jegyzőkönyveit. Nem tesznek mást, mint használják az épülő információs sugárutat (information singerhighway). A politikai következmények, a decentralizáció, a hatalom közvetlen ellenőrzésének lehetősége éppoly beláthatatlan következményeket rejt magában, mint a médium rohamos fejlődése A „minden mindennel összekapcsolható” elv előretör, aminek eredményeként elektronikus pókháló szövi át a földet, cyberpunkok kalandoznak a virtuális valóságban, bitekre bomlik a gondolkodás, és nagy sebességű telefonzsinóron lóg a globális falu néhány szerencsés polgára. Mindez science-fictionként hat A kisördög máris incselkedni kezdett velem - így legyek alanya éppen én egy tudományos bemutatónak! úgyhogy megint csak kérdéssel feleltem: - És ha nem? Erre azonnal kiíródott képernyőmre egy menü, mely biztosított arról, hogy bármilyen típusú embert választhatok guide-omnak, nőt, férfit, fehéret, feketét, öreget, fiatalt, az is kiderült, ha elég gyakorlott számítógép-kezelő vagyok, magam animálhatom is a figurát. Lehet, hogy most azt gondolják rólam, nem tudok élni, de én maradtam az eredetileg bejelentkezett hölgynél. Annál is inkább, mert hamarosan abbahagytuk csevegésünket, hiszen ajánlatot tett. Mármint a gép kiírta, hogy milyen lehetőségek közül választhatok, azaz elém tárta a rendszer teljes kínálatát. Ezt úgy tessék elképzelni, ahogyan egy számítógépes program alkalmazásakor a képernyőn megjelenik minden főmenü, amiből aztán továbbvándorolhatok az almenük rengetegébe. Amolyan gyanakvó közép-európaiként úgy gondoltam, az a biztos, ha jó képet, egy igazi entellektüel image-ét rajzolom magamról (ki tudja, hátha figyelnek...), így azonnal a nap legfontosabb híreit kértem a géptől. Hosszú felsorolás következett, kérve, válasszam ki az engem érdeklő beszámolót. Amire rákattintottam a számítógépes egér szerepét is betöltő távirányítóval, az a hír máris megjelent képernyőmön. Mozgóképpel, hanggal, ahogyan az egy tévéhíradótól elvárható. A végén kis kérdőjel villogott, érdeklődve, akarom-e tudni látni a hír BBC- vagy CNN-változatát is, érdekel-e történelmi háttere, amelyhez pompás könyvtárak még pompásabb adatbázisát tudja fölajánlani. Volt, amire kíváncsi voltam, volt, amire nem, egy óra után belefáradtam a hírekbe. Amelyek közül nem biztos, hogy a legfontosabbat választottam ki, viszont biztos, hogy a nyolcvan százalékukat meg sem ismertem, úgy vesztem el a többiek részletezésében. Végül is elegem lett a tudásból, gondoltam, itt az ideje a szórakozásnak. E főmenü ismét rengeteg almenüre tagolódott, mehettem színházba, moziba, kérhettem könyvet, lemezt, operaelőadást, sporteseményt és így tovább. Filmet választottam. Újra terülj-terülj asztalkám. Mit parancsolsz, kisgazdám, művészfilmet, krimit, erotikát, akciót, némát vagy zenéset? Végül egy thrillernél kötöttem ki (amit mintegy kétszáz hasonszőrűből választottam ki). A gép azonnal jelezte, hogy ez nekem mennyibe fog kerülni, majd megkapva jóváhagyásomat, máris vetíteni kezdte. Jó volt a mozi. Már-már elfeledtem, hogy ez egy bemutató csupán. Aztán egy pillanatra leállítottam a vetítést. És máris villogott a képernyő a kérdésektől. Nem tetszik a film? Telefonálni akarsz? Éhes vagy? (Képzeljék, ha elárulom neki az igazat!) A kérdéseket persze megoldási javaslatok is követték, amúgy számítógépes választási kódokkal. Ha telefonálni akartam (volna), máris kérte beütni a számot, a többit intézte ő, üzenetet hagyott, ha küldeni akartam valami írást, elfaxolta, úgy összehozott bennünket a világ (ezúttal a szállodai univerzum) minden táján, hogy moccannunk sem kellett. Én, ha jól emlékszem, akkor azt válaszoltam neki, hogy éhes vagyok. Máris megkérdezte, hogy miképp akarom csillapítani éhségemet, nekiállnék-e főzni, vagy csupán megrendelek-e valami finomságot egy étteremből. (A főzés kiválasztásakor begépelhető az elkészítendő étel neve, ha a gép ismeri, megadja a receptet, a hozzávalókat ugyancsak rajta keresztül megrendelhetem a legközelebbi üzletből, ha megérkezett az áru, azonnal elkezdhetünk főzni, a megjelenő filmen bájos szakács oktat, vezet lépésről lépésre. Azt hiszem, megenni egyedül lehet, abban nem vesz részt.) Ha az éttermi ételrendelést választom (ezt tettem), máris fölírja a számításba jöhető lehetőségeket, országok és árkategóriák szerint csoportosítva, a kiválasztott hely teljes étlapját is elém tárja, majd a kiválasztott étel tíz percen belül ott van az asztalomon. (Ott volt, ember hozta, legnagyobb meglepetésemre. És borravalót is elfogadott, amiből az tűnik ki, hogy igazi falanszter sohasem lesz, hál’ isten, a világon.) Aztán újraindítottam a filmet. Később kértem másikat, hallgattam zenét, a könyvtárban utánanéztem, mikor ismerkedett meg Rossini a második feleségével, meghallgattam a Tell Vilmos-nyitány egy részét csak a fafúvókon (merthogy az interaktív CD-ROM is a kínálat része természetesen), kértem jegyet a másnapi Metropolitan-előadásra, megtanultam néhány édesség receptjét, lefoglaltam a következő évi nyaralásomat, kihívtam a szerelőt, elkészült az adóbevallásom... és nem aludtam egész éjszaka... és nem nyugodtam másnap egész nap... Aztán egyszerre csak üvölteni támadt kedvem. Mert rájöttem, hogy második napja nem vagyok kíváncsi senkire, hogy nem kell találkoznom senkivel, hogy magam szerkesztem az újságomat, a tévéműsoromat, hogy tanulok, hogy intézem az ügyeimet. Egy szobából, ahol rajtam kívül csak egy gép van. Egy szobából, aminek ajtaja nincsen zárva, kimehetek, ez is, mint minden, rám van bízva, ebben is nekem kell döntenem. Ha akarom, jönnek emberek, ha nem akarom, nem. Minden az én felelősségem. Ki kéne rohanni, és benn kéne maradni. Most még megtehetem. Globális magány. Olyan falanszter igézete, mely az emberért jön létre. És végül mégis alkotója ellen fordul, kizsigereli, megbolondítja. Hacsak meg nem tanul együtt élni vele, hacsak nem lesz képes használni, ahelyett, hogy a rabszolgájává lenne. A konferencia következő napján megnyugodva hallottam, hogy egy amerikai kisváros lakóit már kitették hasonló kísérletnek - és ők föllázadtak ellene. Köszönték, nem kérik. Csak azt nem tudom, mitől ijedtek meg: hogy nekik kell dönteniük, vagy hogy elveszíthetik a lakáskulcsot örökre. Hízelegjünk magunknak azzal, hogy tudnánk jól együtt élni ezzel a mindig visszakérdező géppel egy globális faluban, hiszen remek dolog választani, hozzájutni mindig új ismeretekhez, hagyni, hogy egész szervezet lesse gondolatainkat, hajtsa végre utasításainkat - aztán üljünk kocsiba, robogjunk el a szerelmünkhöz, és felejtsük el a technika hozzá úgysem hasonlítható csodáit. Bányai Gábor CÍMLAP-HATTER шяшяшшшшшшшшшяшшшяяшшшшшшшшшшшшшшш 1995/9 RE S PUB UK A4 21