Respublika, 1995. április-május (2. évfolyam, 14-19. szám)
1995-05-05 / 18. szám
Felnőtt egy nemzedék, amely még saját szemével látta, hogyan győz az igazság. Volt róla helyszíni közvetítés az akkori televízióban, persze még csak fekete-fehérben, mert a kurucoknak a ’60-as években nem volt színes felvevőjük. Az eseményeket azonban mindenki ragyogónak látta. A siklósi vár környékén dicsőséges kurucaink annyi borsot törtek az imperialista labancok orra alá, hogy e nemes fűszer akár nemzeti jelképeink közé is kerülhetett volna. Helyette azonban népies furfanggal a „nemes iszap” lett a lelemény alapanyaga, amivel a mi jó Tenkes kapitányunk igencsak csúfot űzött a népnyúzó labancból. Mesés idők voltak! Vujicsics Tihamér zenéjére szinte lóra pattantak a nézők, s a siklósi vár a világ legfontosabb erődjévé vált a filmsorozat néhány hetére. Milyen tekintélyesnek látszottak falai, regényesnek belső udvara! Ahogy vészjóslóan masíroztak a fehér kabátos, háromszögletű kalapos császáriak, még Kibédi Ervin is egy kicsit félelmetes volt. A kurucokon persze nem lehetett kifogni, ha ideig-óráig csávába is kerültek, az csak arra volt jó, hogy végül annál ügyesebben kerekedjenek felül. A siklósi vár jelképpé vált, a magyar szabadság jelképévé, az utolsó részben a nézők és a pirotechnikusok nagy örömére le is robbantottak egy császári gipszeimért a várkapu tetejéről! Hű, de szép volt! Pedig már a hatvanas években sem volt veszélytelen ez a filmes hadicsel. Az akkori felvételeken jótékonyan kerülgették az olyan beállításokat, amelyekből kiderült volna, hogy bizony igencsak gyöngélkedik a siklósi vár. A negyvenes évekig szálloda is működött itt, emlékeztetve szebb napokra, hiszen nem lehetett kellemetlen „várúrként” ébredni a történelmi falak között. A második világháború után az elhagyatott vár csöndesen romolgatott magában, az utóbbi években már mint a kincstári vagyonkezelő tulajdona. A Tenkes kapitányának forgatása megcsillantotta a reményt, hogy rendbe hozzák, s visszanyeri hajdanvolt pompáját. Ebből azonban napjainkig nem lett semmi. Három éve még tartotta magát egy étterem, kurucok és labancok késői leszármazottai ehettek itt - az étlap tanúsága szerint bélszínt, hátszínt udvarmester módra vagy éppen szűzérméket 300 forintért... Most törheti fejét az önkormányzat, hogyan lehetne e jobb sorsra érdemes vár romlását megállítani. Ha pénzes kuruc nem jár errefelé, talán egy jó szándékú gazdag labanc vállalkozó is segíthetne, hogy olyan regényes és derűs legyen itt az élet, mint a Tenkes kapitánya idejében. (szerényi) MOZAIK Szerelmi konvenció Kertbeny Károly Mária azon az estén, mint mindig, mikor rossz estéje volt, mikor, estéje kivételével, bárkinek szívesen bújt volna bőrébe, kedves helyén, az Inkognito bárban üldögélt. Szerette ezt a helyet, szerette pancsolt borát, a bort, melyből nemcsak a tiszta vizet, de még a szódát sem sajnálták. Kertben Károly Mária szerette kedves helyét (egyenes ember volt). A helyet, ahol délutánonként, nyitás előtt, az úri közönség megfordultmegtérült: hiába, kifogástalan volt a személyzet és a borravaló mértéke (nem konfekció). A helyet, ahol este kés- és hulladobálók, azaz nyugdíjas gyilkosok és nyalka temetkezési vállalkozók adták egymásnak a kilincset meg a klienseket (és megvendégelték egymást). Kertbeny Károly Mária szerette ezt a helyet, ahol esténként, mikor halálosztó (Terminátor) kedve volt, mindig órák hosszat üldögélt. S Kertbeny Károly Mária ezen az estén Terminátor kedvében volt. Pedig csak egy ajándékkal lett gazdagabb, vagy pontosabban, nem lett szegényebb. Mert Kertbeny büszke férfiú volt, és bármennyire is érdeke szerint lett volna... gazdagabb maradt egy ajándéknakvalóval. Kertbeny Károly Mária, a valóságos bankársegéd-fogalmazó ugyanis a minap (vagy kicsit régebben?) szemet vetett szomszédnője, Matyuska Szerén gangra nyíló lakására (szoba, konyha, virágok a bejárat előtt). „Milyen jó, mi több, kellemes volna a két szobát, a két konyhát s Matyuska kisasszony muskátlisait egybenyitni!” - töprengett és méricskélt Kertbeny a bankban. (Tán még kezeit is dörzsölte volna, ha nem valaki más pénzét számolja éppen.) Szóval Kertbeny szemet vetett Matyuska Szerén lakására, és így, kényszerből, ablakából, szemeit Matyuska kisasszonyra vetette. „De ki akart vihart aratni?” - kérdezte és jegyezte meg Kertbeny bosszúsan. Mert Matyuska kisasszony, keresztezve ez egyszerű üzleti tranzakciót, pontosabban interakciót (ami a két lakás között létrejött volna, maximum), egy szerelmes mozdulattal megajándékozta Kertbeny Károly Máriát a muskátlikkal (inkasszálva szomszédja félreértett pillantását). S Kertbeny tudta, olcsó regényekből, most neki kellene valami ajándékkal kedveskednie, s akkor, végre, egymáséi lehetnének, eggyé lehetnének. („Istenem, mint két egymásba nyíló szoba!” - így Kertbeny, hevítendő magát.) Kertbeny szerette kedves helyét, a helyet, ahol (egybe)nyitás után megtérült volna minden ajándéka. De hiába, olyan vad lett a világ! (sípos) 1995/18 RESPUBLIKA»47