Révai Nagy Lexikona, 19. kötet: Vár-Zsüri, Kiegészítés: Aachen-Beöthy (1926)
Zs - Zsidó év - Zsidófejes garas - Zsidóhal - Zsidó házasság - Zsidó irodalom
Zsidó irodalom — 734 — lemos, Artapan, Demetrios, Aristaeos és Malchos zsidó hagyományokat és görög mitológiát olvasztottak össze műveikben. Ezékiel írta az Egyiptomi kivonulás c. drámát, Philo a Jeruzsálem c. hőskölteményt, Kyrenei Jázon pedig a Makkabeusok harcait öt könyvben, mely munkának kivonata az ú. n. Makkabeusok II könyve. Ennek a Kr. e. 3., egész Kr. u. 4. sz.-ig terjedő irodalomnak csak kisebb-nagyobb töredékei maradtak meg, míg legkiválóbb képviselői, Philo és Josephus apologetikai, bölcsészeti és történelmi munkái majdnem teljesen reánk maradtak. A makkabeusok győzelmével a zsidó állam újra feléledt és akkor a szinhedrium mint legfőbb állami, törvényszéki és vallási fórum, a régibb irodalmat mindinkább kiszélesítette. Most bontakozik a későbbi irodalomban már önállóan jelentkező törvénymagyarázat iránya: a Halakha és Haggada. Az ú. n. Apokrif könyvek is most szerkeszttettek. A héber nyelv lassankint átalakult újhéber vagy rabbinikai nyelvvé, mely új grammatikai alakok mellett számos elemet vesz fel idegen nyelvekből. A zsidó állam bukásával (Kr. u. 70.) a zsidóság szellemi életének vezetése a rabbi Jokhánán ben-Zakkái által Jamnnában (Jabné) alapított iskolára szállt, a hagyományt és egyéb vallási tant, kivált Hillél és tanítványai rövid, szabatos tételekbe foglalták, ezeket misnának, a tanítókat pedig, kik ezeket kidolgozták és tovább adták, tannaitáknak (tánnáim) nevezték. R. Jakhánán ben-Zakkái és tanítványai munkáját, mint a jamniai főiskola vezetője, utódja Gamaliel folytatta, aki úgy látszik, befolyással volt Aquilának görög bibliafordítására. A tannaiták hosszú sorát nemzedékek szerint szokták csoportosítani; összesen mintegy 200-nak a neve maradt ránk, köztük a legnevezetesebb Akiba, a halakhai irány legnagyobb képviselője, ki a hagyomány tanait világosan és szabatosan föl is jegyezte a Rabbi Akiba Misnája (Misna di Rabbi Akiba) című gyűjteményben. Legnagyobb ellenfele Jismáel, a haggadikus irány klasszikus képviselője. Simon ben-Jocáj nevéhez fűződik a kabbalista irodalom legfőbb munkája, a Zohár, Jószé ben-Joezer a Széder Ólám (Világkrónika) nevű történeti műnek szerzője. Juda ha-Nászi (kb. 200 körül Kr. u.) műve a misna fölöslegessé tette és a használatból kiszorította a többi hasonló irányú gyűjteményeket. A misna, mely sok esetben a különböző véleményeket egymás mellé állítja anélkül, hogy döntene és a forrást vagy a megokolást elhallgatja, csakhamar maga is magyarázatra szorult, így keletkezett úgy Palesztinában, mint a babiloni főiskolákban a Gemara anyaga, melynek megteremtői amoráimnak (beszélők, előadók) neveztetnek. A gemara a misnához, illetve annak egyes pontjaihoz csatolva, alkotja a talmud nevű kétrendbeli gyűjteményt. A talmud befejezése után működő iskolafők és egyéb babilóniai tudósok, a szaboráim (véleményezők), már feltétlen tekintéllyel ruházzák fel a talmudot. Ezenkívül keletkeznek még már csekély tekintéllyel bíró halakhal és haggadai gyűjtemények, az imarend végleges megállapításának és kibővítésének munkája még mindig tiszta héber prózában tovább folyik, létrejő a maszóra alapja s a csírájában már régebben létező titoktan (Kabbala) irodalmi munkákban jut kifejezésre. Második korszak (VHI—XV. sz.): A talmud lezárása után a babilóniai főiskolák (Szurában és Pumbaditában) a zsidó szellemi élet gyújtópontjai. Az élükön álló gáonok korába esik a midrás-irodalom virágzása is. Ekkor szerkesztették a Midrás rabbót c. gyűjteményt, amely a talmudkori tekintélyek szétszórt megjegyzéseit tartalmazza a pentateuchoszhoz, valamint az öt tekercshez. Ugyancsak a gáonok idejében a sziddur egyes imarészeibe, az ünnepekre és bizonyos alkalmakra költői részeket (piutim) ékeltek. Ezen zsinagógiai költemények első és legtermékenyebb költői (pájánok) Eleázár ben-Kálir (Kálim) és Jósze ben-Jósze (800 körül). Ez idő körül keletkeztek a karaitok, kik a hagyomány mellőzésével a szentírás szószerinti értelmét ismerték el vallásos életük egyedüli zsinórmértékéül. A karaita hitszakadásnál sokkal behatóbb következményekkel járt az iszlám terjedése, mely új irányt és lendületet adott a zsidó szellemi életnek. A zsidó tudomány, az iszlám nyomán Babiloniából s Irakból előnyomul Észak-Afrikába, átkel Spanyolós Dél-Franciaországba, azután ismét K.-nek fordulva, hatalmasan terjed Olasz- és Németországban. A Kyrenében (Kairuán) mint fejedelmi orvos élő izraeli Izsák (megh. 940.) arab nyelven írt munkái közül hét orvosi műve latin fordításban jelent meg (Opera Isaaci, Lyon 1515). Khananel ben Kussel ugyancsak Kairuánban a talmud egyes részeihez, valamint Mózes öt könyvéhez írt gyakran idézett, nagy tekintélyben álló magyarázatokat. Dunás ben-Tamim (Abuzáhál), Izraeli tanítványa, orvostani, csillagászati és matematikai dolgozatokon kívül héber grammatikát írt és magyarázatot a Teremtés könyvéhez (950 körül). Ugyanilyen magyarázatot írt Niszim ben-Jákob, szintén kairuáni iskolafő, kinek a talmudhoz kulcsot köszönünk (Mafteákh), a rituáléra és a magánjogra vonatkozó könyvet (Megitátszetárim). Juda ibn-Korájs (900 körül, Tahratban, Marokkó) a héber nyelvtudományba bevezette a hébernek rokon (arab és kaid) nyelvekkel való összehasonlítását. Miután az arabok meghódították Spanyolországot, a zsidóság szellemi élete és vele irodalma új virágzásnak indult a pyreneusi félszigeten. Khaszdai ben-Izsák (Ibn Sáprút), III. Abdurráhmán és Abhákim kalifáknak orvosa Cordovában (940—970) egy görög barát segítségével arab nyelvre fordította le Dioskorides orvostani művét. Az általa Cordovába hívott Menakhem ben-Saruk írta az első héber szótárt. A szintén Khaszdai által Cordovába hívott Dunas ben-Labrat az arab metrikát alkalmazta a héber nyelvre. Ibn-Abitur írt zsinagógiai költeményeket és Alhakim kalifa számára a misnát arabra fordította. A XI. sz.-ban Hajjug Júda, mint a héber grammatika igazi megalapítója, felfedezi, hogy minden héber szógyökér három mássalhangzóból áll. Mértékadó nyelvtani tanulmányokat közölt Ibn-Csanad Jéna (Abulvalid Merván) előbb Cordovában, később Zaragozában (995—1050). Zsidó irodalom