Ring, 1990 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-25 / 17. szám
- Nekem nem volt ilyen közösségélményem. Lehet, hogy ez a megoldás, de az én életemben - hisz már elmúltam ötvenéves - nem sokat remélhetek tőle. A munkatársi közösségtől, a humánus célok közös megvalósításától igen, de az imaközösség ilyen formájától egyre kevésbé. Az Istennel való egyesülést csak bensőleg tudom megélni. Ez az, ami fölemel, fölszabadít, röpít. Miért, te mit remélsz ettől a katolicizmustól? - Bizonytalan vagyok. A Vigília irányítójának gyanakvása és piszkálódása engem is úgy ért, akár egy pofoncsapás. Pedig azt hittem, a keresztény folyóirat szerkesztősége: a béke szigete lesz. Aztán mindkettőnket kipenderítették... Három éve találkoztam először Szabó János józsefvárosi káplánnal, aki akkor már intenzíven foglalkozott narkósokkal, alkoholistákkal, csavargó fiatalokkal, de ezt a misszióját egyházi elöljáróival képtelen volt elismertetni. Évekbe telt míg a szeretetszolgálat hivatalosan is befogadta. Súlyos beteg volt, de lankadatlanul járta az aluljárókat, a tereket, a csövestanyákat - az önpusztító srácokat megmentendő. Nem térített ő, dehogy, az életnek akarta visszanyerni ezeket a talajt veszített ifjoncokat. Csak halála előtt néhány hónappal kapott lehetőséget arra, hogy hivatásos papként is a kábítószer-élvezőkkel foglalkozzék... De ugyanez az akadékoskodás elmondható a katolikus családsegítő szolgálat vagy egyes kulturális műhelyek létrehozásáról is. - Na látod! A szolgálatot, éppen az egyházi munka lényegét nem engedték gyakorolni, mert az államnak nem tetszett: a szocializmusban az egészségügyi és művelődési feladatok ellátása - úgymond - a kormányzat kizárólagos feladata. És a püspöki kar fejet hajtott, csakhogy az általa legfontosabbnak ítélt funkciót, a szentségkiszolgáltatást elvégezhesse. Holott az eucharisztika, bármilyen fontos is, kevés, mert Jézus tanítása és tevékenysége is kevés a jézusi életmód, Krisztus követése nélkül. A kettő csak együtt egységes egész. Ha száraz hittételek, dogmák választják el az egyik embert a másiktól, az gőghöz vezet, fennhéjázást és szembenállást szül. A hitet nem szabad kisajátítania egyik felekezetnek sem, a katolicizmus a nevében is egyetemes. Kár, hogy csak a nevében... - Az államnak nem tetszett, és az egyház meghajolt - mondtad. Nem is olyan rég, 1988 decemberében tudósítóként magam is jelen voltam az MSZMP Politikai Főiskoláján rendezett marxista-keresztény dialóguson. A meghívott papok nem győzték sorolni, mennyire elégedettek az együttműködéssel; a párbeszéd marxista részvevői - Földesi Tamás, Jóri János, Lendvai L. Ferenc - vázolták fel, milyen elnyomást kellett elszenvedniük a magyarországi felekezeteknek a kommunista diktatúra évtizedeiben. Csak az akkor még létező ÁEH és a Fehér Ház jelen levő vezetői tiltakoztak... Vajon mivel magyarázható, hogy a sztálini és a posztsztálini uralom ennyire tartott a történelem egyik legszelídebb ideológiájától, a kereszténységtől? - Azért, mert ha komolyan vesszük, a krisztusi hit nemcsak felfogás, világnézet, lélek, hanem - mint már szó esett róla - életvitel, magatartás is. Az evangéliumi Jézus mindig ellenfele volt az abszolutista és az ultraliberális hatalomnak. A Názáreti ma ugyanúgy az egyházi és a világi uralkodók szemébe vágná az igazságot, ahogy a farizeusok előtt sem hallgatta el. De nem hivalkodna, amint az egyház teszi, ha valami jót cselekszik. Jézus azt mondta azoknak, akiket meggyógyított: most menj, de ne beszélj erről senkinek! A pápa, Róma püspöke minden évben egyszer megmossa a város koldusainak lábát - ám ott a televízió, a rádió, a riporterek hada... Nem a hírverés a fontos, hanem maga a tett. A hitnek olyan erkölcsi princípiumai vannak, olyan, a lélek mélyén gyökerező késztetése és szabályozórendszere, amely az érzelmek és a ráció útján helyes cselekedetekre bírja az embert. Ez pedig minden politikai érában veszedelmet jelent, mert visszatart a rosszban való részvételtől, ami nélkül viszont nincs politika. - Akárhogy csűrjük-csavarjuk, nem tűnsz túl optimistának. Hogyan ítéled meg a magyar kereszténység jövőjét? Várható-e, hogy a meztelen egyház felöltözik, s ha igen, milyen reverendát húz? - A régit. Nem látom a kibontakozás semmilyen formáját.- A jelenlegi egyházi vonal konzervatív. Úgy tűnik, hogy egy szűk értelmiségi réteget leszámítva a katolikusok ragaszkodnak a II. vatikáni zsinat előtti szokásokhoz, szellemiséghez, és az egyház tekintélyelvűségéhez is. Közben csökken a papság lélekszáma, mind kevesebben járnak templomba... -Hitoktatást, igehirdetést vállalhatnának világiak is. De sok helyen hallottam, főleg vidéken, hogy a plébános igyekszik megakadályozni, hogy hívei közül bárki is elvégezze a teológia levelező fakultását. Egyszerűen féltékenyek, nem hiszik, hogy rajtuk, felszentelt papokon kívül a laikusok is alkalmasak lehetnek a hitigazságok hirdetésére. Pedig a diakónusok, a világi segítők, köztük a nők bevonása nélkül előbb-utóbb megbénul az egyház... - Ez is a hatalomféltés egyik jele: Krisztus testének kiszolgáltatására csak a félkent pap jogosult. Pedig a fő kérdés az, hogy együtt tudunk-e élni Isten fiával mindennap. A szervezett egyházból, mint palackból a szellem, elillant a szeretet. Megleljük-e még? Egymásban, a szerelemben, a családban, a barátságban, a művészetben - talán. * „A hitet, talán kissé blaszfémikusan, úgy lehetne szemléletessé tenni, mint egy rajongó kutya állandó, dacos jelenlétét - írja Kimondva is kimondatlan című könyvében Hegyi Béla. - Bárhová is menjen, bármihez is fogjon gazdája, a hűt eb mindenüvé, mindenkor elkíséri. Ha megpróbálná elveszíteni, nem engedné, mert kétségbeesett ragaszkodásával kiköveteli a helyét magának. Kitartó vakkantásaival, nyüszítésével ráébreszti az embert, hogy amiért megfeledkezett róla, azért még nem szűnt meg létezni, figyelmeztetni, kérlelni. Csak végre vegyünk róla tudomást... Halálos ágyunkhoz is odaférkőzik, hogy a szó szoros értelmében végtelen kötődésével meggyőzzön bennünket a hit halhatatlanságáról. Semmi sem az ember érdeme ezen a téren, nem az ember kapaszkodik a hitbe, a hit kapaszkodik ebelé.” Fotók: Horváth Dávid