Ring, 1991 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-02 / 9. szám
szerű ember a reklámok árajánlataiból következtet a fogyasztókra. Az utazási ügynökségek kínálatából az utasokra, a százmilliós ingatlanárakból az eladókra és a vevőkre. Az értelmiségi, a gondolatot termelő egyén, aki mindent meg akar tudni, meg szeretne magyarázni, meg kíván javítani, különös helyzetben érzi magát. Ha meg akar valamit tudni, oda kell mennie, mert számára egyszer csak minden új lett és ismeretlen. Bele kellene bocsátkoznia a dolgokba, de mindenütt a szervezetek, érdekek ellenállásába ütközik. És ha nem abba, a saját tehetetlenségébe, zavarodottságába, önveszélyes és közveszélyes befelé fordultságába. Különben is az igazság pártigazságokra darabolódott, és melyik pártnak vaninkább igaza? Ha egyiknek sincs, hova álljon? A pártállam idején egyszerűbb volt. A struktúra a hosszú fönnállás során körüljárhatóvá vált, különösen a hanyatlás éveiben átvilágítható lett. A pártállam igazsága volt a hazugság, a kívülállás pedig (az értelmiségi kedvenc pozíciója) hihetetlenül erős fölhajtó erőkkel volt körülvéve. De ma mennyit ér a függetlenség? Egyáltalán van-e függetlenség, hiszen minden, amit mondok, gondolok, állítok, pártok előterébe kerül, és értelmezhetődik úgy, hogy az egyik pártnak kedvez, a másiknak árt! Ha nagyon független akarok lenni, nem csökken-e le a hatásom a nullára? A kívülállás ma, ha egyáltalán kivitelezhető, nem azt jelenti, amit tegnap. Amikor a társadalom jövendő erői kívülállva, várakozva készülődtek, a független értelmiségi magatartása még rálátást biztosított valamilyen igazságra, sőt, pozitív erkölcsi és politikai magatartásnak is minősülhetett. Ma, amikor mindenki tevékenykedik, mit jelent a kívülállás? Azt, hogy semmi se tevékenykedik, mit jelent a kívülállás? Azt, hogy semmi se tetszik neki? Azt, hogy az ellenfelekhez húz, csak nem mutatja ki?! A dilemma még mélyebb. A pártállam idején lehetett arra gondolni, hogy a kommunizmus majd elmúlik. Lehetett körvonalazni, magyarázni a jövőt. Elő is lehetett segíteni a változást. Most viszont itt van a jövő. Vonulnak ki az oroszok, demokrácia van, szólásszabadság van. Bekövetkezett az, amit vártunk, akartunk, csak semmi sem olyan. Vagy tulajdonképpen olyan? A szovjet fajtájú szocializmus ,rendkívüli” évtizedei idején a szembenállás reményt adott. De miben reménykedhet ma valaki? Mi jöhet még? Az általános szembenállás ma bénít, butít. Ha egyszer ezt akartam, legalábbis ilyesmit, miért nem tetszik hát? Szegénység, gazdagság, szabadság Az érdek nélküli, az egészet átgondolni, megérteni, megmagyarázni akaró értelmiségi pislogva gubbaszt az asztalánál. Kifelé néz az ablakon. Körülötte a szép eszmékkel teli könyvei, dossziéiban a kommunizmus alatt készült följegyzései, amelyekben a demokráciát és a szabadságot éltette. Ha lemegy az utcára, nemcsak külföldi, hanem hazai „menekültek” falkáival találkozik. Minduntalan koldusok állják az útját. Egyeseknek húsz forinttól kifényesedik a szemük, másokról sugárzik a jólét, a bőség adta közömbös elégedettség. Mesebeli víziói támadnak. Ha egy valaki meggazdagodik, ugyanabban az időben ezer másiknak el kell szegényednie. A védtelenség, megaláztatás eseteinek százaival találkozik az újságokban. Tisztességes családok egyik napról a másikra nem képesek kifizetni a lakbérüket, fűtési díjukat. Eddig azt hitték magukról, hogy ők normális családok, az állam megbecsült polgárai, és egy héten egyszer téliszalámis szendvicset tudtak tenni a gyerekek iskolai uzsonnás zacskójába. Páriák lettek, akik végrehajtótól, kilakoltatástól, a gáz és a villany elzárásától félnek. Aktív dolgozó emberek, akik eddig úgy gondolták, hogy a munka az, amit nem irigyel meg tőlük senki, amit nem lehet tőlük elvenni, azt tapasztalják, hogy nincs szükség a munkájukra, vagy napidíjas, szakértelmüktől távoli alkalmi munkákból élnek egyik napról a másikra. Nyugdíjas nénikék, bácsikák éheznek sírva otthon, mert vagy szégyellenek eltotyogni az ingyenkonyhára, vagy már nem is telik az erejükből. A szegénység, gazdagság, szabadság három pontjára kifeszített társadalom az emberi nyomorúság számtalan formáját dobta felszínre. A nyomasztó, sőt, tragikus anyagi különbségek világának megítélése megrekedt a közhelyes általánosságoknál. Olyan jelszavak, eszmék divatoznak, amelyek hallatán a szegény röstelli a szegénységét, mert ha szegény, akkor biztos buta és élhetetlen. Van még valami, ami még ennél is jobban aggasztja értelmiségeinket. Egykoron minden párt programjában egyszerre bízott, egyik-másik pártnak talán tagja is volt, vagy tervezgette, hogy belép. Elment minden nagy tömegmegmozdulás helyszínére, boldogan olvasta a transzparensek szövegeit, úgy gondolta, hogy most, amikor végre fölszabadult a nemzet, kivirágozhatnak az emberi erények, és mindnyájan együtt vagyunk, egyet akarunk. Aztán észrevette, hogy az alakoskodás, hazudozás, csalás, az egymás eltiprásának ösztöne szabadult föl. A saját magam érdekében való „vállalkozás” gátlástalansága virágzott ki. A bűnszövetkezetek világa „együtt van”, miközben a nemzet szétszakadozott a szalmalángnyi egységidő vagy csak annak illúziója után. Fegyverkezik a magyar a másik magyar ellen. Kirablottakra és kirablandókra tagolódunk. Megkéseltekre és fejbekólintottakra. És még csak ezután jön a java. Óriási külföldi és belföldi tőkék tulajdonosai folyamodnak majd koncessziókért olyan hivatalnokokhoz, akiknek a havi fizetésük bruttó semmiség. Az állami telkek, házak gyanús elkótyavetyélése után, a közvagyon kárára elkövetett korrupciós cselekedetek után bízzon értelmiségink abban, hogy az önkormányzatok „új éhesei” majd erkölcsösebbek lesznek? Ma már dicsfénnyel, a sikeres vállalkozónak kijáró hódolattal körülvett cégek indultak el úgy, hogy fillérekért jutottak hozzá állami telekingatlanokhoz, mások meg gumicsizmában járnak ki az utcára, mert hiába múlt el a kommunizmus, továbbra sem építenek járdát. Az adóhatóság érdekességként (újabb magyar specialitás) közli, hogy az állami alkalmazottak évi bevétele az adóbevallások alapján magasabb, mint a vállalkozóké és a kisiparosoké, de a közpénzen tartott sokezernyi adóellenőr nem képes kideríteni a rejtély titkát, mert nincs nyomozási jogkörük. Az egész és a rész Az idegenuralom megszűntével sem bír jobb lenni az ember, ez az, ami értelmiségünket kétségbeejti. Mit gondoljon most? Ő a szabadság és a demokrácia eszméjében hisz, nem tud ennél jobbat. Ha tovább lelkesedik, csalónak érzi magát. Szembefordul, de mivel fordul szembe és minek a nevében? Legyen „realista” és cinikus? A patkány előbb-utóbb előmászik az emberből. Ez van, ilyen a magyar demokrácia. De hát ezt nem hiheti! Feje még zsong az emberről, függetlenségről, nemzetről szóló nagyszerű megfogalmazásoktól. Jótékonykodjon, leleplezzen, elemezzen? Vegyen részt a társadalom valamelyik szegletében valamilyen részletet jobbító munkában? Törődjön meghatározott emberekkel, embercsoportokkal, munkálkodjon az ő sorsuk javításán? Igen, ez biztosan szükséges, de ettől még megmarad a tanácstalansága. Legyen szívós, bizakodó és szorgalmas? Éles szemű és nagyvonalú? Elégedjen meg részeredményekkel, küzdjön a rossz részek eltávolításáért elszántan? De rá mindig az egész is hat. Nem tud nyugodtan dolgozni és gondolkozni, ha nem érzi, hogy azért nagyjából rendben mennek a dolgok. Rá vagy az elődeire azért hatott egy ideig a szocializmus ideológiai rendszere is, mert ő az arctalan részleteken túl igényli az egészről kialakítható nézőpontot. Viszont nem képes behunyni a szemét a részletek előtt, ezért ábrándult ki gyorsan. Ő ezt az igényt átmentette a kiábrándultságán, nem akarja elveszíteni épp most. Ennyi igenis maradjon meg az ő szocializmusából! Nem akarja elfogadni, hogy a demokráciában az a jó, hogy nincs nála jobb. Elismeri, hogy nem a turistautakon, hanem most tárul föl „a Nyugat” árnyékos oldala, kiegészülve a magyar fejlődés, a magyar lélek árnyékaival, de ez nem fokozódhat odáig, hogy megint jön az az undokság, hogy: jó eszmék, rossz gyakorlat. Reszket még annak a gondolatától is, hogy újra kettősségben éljen. irtózik az új kirekesztettségtől, de korábbi ellenállásának következtében vagy csak szellemi képességei miatt kellemes egzisztenciájából nem tud kibeszélni olyan embereknek, akiknek már a fülét is lerágták a szabadság ordasfarkasai. Nem lehet mindig újrakezdeni. Nincs történelmi idő rá. 1991/9. ÁPRILIS 2 1