Riport, 1991. január-június (3. évfolyam, 3-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
Sodort a Metró aluljárójának csúcsforgalma. Egy régi lakásszomszédom, nyugdíjas a idegorvos keveredett mellém sokadalomban. Egyszercsak aggastyánnak tetsző, ősz szakállas rozoga emberre hívta föl figyelmemet: — Nicsak, Feri bácsi, az Isten bolondja! A szóbanforgó férfiú némán állt a sistergő tömeg peremén. Kezében táska volt, azon nyomtatott betűkkel efféle mondatok: ,,Béküljetek meg az Istennel!..., Szeresd az urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből... ” Csak, hogy mondjak valamit, így fordultam az idős pszichiáterhez: — Mitől Isten bolondja ez az ember, doktor úr? Szent könyvekből vett mondatok, amiket hirdet. Lemaradtunk a zsúfolt szerelvényről, így a lelkek orvosa néhány pillanat rezdülésnyi időt magyarázattal tölthetett. — Miért? Szitával hordja a vizet a Dunába. Történelmi egyházak nagy szervezetekkel hirdetik az igét. Honnan veszi ő, hogy éppen ő az Úr küldöttje? Szkizofrén az öreg. Itt magyarázzam, hogy Kraepelin majd száz éve megkülönböztette az ilyesmit az olyan pszichotikus zavaroktól, melyeknek közös jellemzőik vannak? Bleuer pedig a beteg érzései és szellemi állapota közötti hasadásra mutatott rá. Tetszik tudni, az ilyen beteg képzeletének a világában él. Természetesen félszavakat is alig értettem a kapkodó magyarázatból. Mi elmentünk a következő szerelvénnyel, „Isten bolondja” pedig itt maradt az állomáson. Szelíd alázattal nézett utánunk. Hetekig minduntalan eszembe jutott a zarándokok csöndes eltökéltségével állongó Feri bácsi. Végül keresni kezdtem őt. Kiderült, sokan ismerik. Újságárusok és sorsjeggyel kereskedők, BKV-s emberek és rendőrök. Csak senki nem tudott róla közelebbit. Egyszercsak a véletlen a közelembe terelte őt. Minden titkolódzás nélkül tudatta velem; Sitkei Ferenc, hetvenegy esztendős siófoki lakos. Már a lényegi kérdésekre tértem volna, amikor az ősz ember tiltón fölemelte a mutatóujját. — Előbb átadom neki azt, amit vár. Fáradt arcú, viharvert külsejű hajléktalan férfiú kapott az öregtől néhány szelet pirítós kenyeret, s egy pár főtt virslit. Közben eltrappolt mellettünk az utasok egyik rohamcsapata. Ingerült bariton szólt egy nőhöz: „Eszetlen vagy, tizenháromezret egy rohadt csizmáért?” Feri bácsi végzett a hajléktalan gyámolításával, majd kérésemre engedelmesen mondani kezdte, honnan indult az élete. — Mielőtt ötvenkilencben Siófokra kerültem volna, szövetkezeti tag voltam a falumban, Madocsán. Paraszti munkát végeztem. Vállaltunk kukoricát, cukorrépát, aratást a családommal együtt. Korábban nekem gatter-fűrész telepem volt, s az végig üzemelt. Negyvenötben nősültem, három gyermekem van. Később fölkerültem Pestre, mint munkás, a MÁV-hoz. Ötezerháromszáz a nyugdíjam. (A szerk. megjegyzése: ez a beszélgetés még a nyugdíjak kiegészítése előtt történt.) Kijövök belőle, mert én nagyon szerény igényű ember vagyok. Ismét elsöpört mellettünk egy utazó-regiment. Foszlott hang röpült a sokadalom fölött: „Hogy eltartásra fizessek havi harmincezret... Harmincezret...” — Én a nyugdíjam felét sem élem föl. Egyrészt vegetáriánus vagyok. És a megigazulás... Ötvenhatig kommunista nevelő voltam. Mint kultúrotthon igazgató fáradtam volna negyvenöttől Madocsán, az emberekért. De akkor beláttam, azt amit ígértünk a népnek, teljesíteni nem tudjuk. Pedig zenét, táncot, színdarabot adtunk a községnek. Nem hagytuk árván a népet. De mint egyszerű paraszt is láttam, hogy csak hazugság, amit mondtunk, hogy a legfőbb érték az ember, meg hogy minden hatalom a dolgozó népé, meg a teljes szabadság, az mind becsapás. Az apám már korábban a telkemre kötötte: ,,Ha nem mondsz igazat fiam, akkor hazudsz!”. Nem akartam hazudni. Akadékoskodtam. — Azért a kommunista kultúrotthon igazgatástól az újszövetség hirdetéséig nem egy-két lépés az út. — Hát igen. Beláttam ötvenhatban, hogy nem igaz ügyet szolgáltam. Kiléptem a téeszből, mindenemet eladtam és Siófokra költöztem, egy városszéli, tanyaszerű házba. Újólag elrobogott mellettünk egy utascsoport. Már meg nem mondom, hogy férfi avagy női hang harsogta tőlünk arasznyira: „Inkább megölöm a gyerekeimet, de az a repedtsarkú...” Sitkei Ferenc folytatta nagy nyugalommal: — A kosárfonóiparba kerültem Siófokon. És az lett velem, ami a városba keveredett emberek zömével. Beszippantott a sokaság. És az ital. Hamarosan brigádvezető lettem. Volt ott négy férfi és vagy harminc asszony. Jól kerestem. Úgy belopta magát az alkohol a vérembe, hogy napközben csak iszogattam, este hazafelé menet pedig berúgtam. Otthon durva voltam, vertem a hozzám tartozókat. Joggal megutált a család. El akartam válni. Ebben az is benne volt, hogy a műhelyben megismertem egy szépasszonyt. Mind a ketten szerettünk dalolni. Beloptuk magunkat egymás életébe. — És aztán? — Aztán elképzeltem egy jobb házasságot az enyémnél. Az én feleségem jó volt a családhoz, rendet tartott. A másik nő nem akart válni a férjétől. Sok vihar volt emiatt otthon is. Be kellett látnom, hogy belőlem elege van a családnak. Addig-addig, hogy egy napon valósággal berohantam a fürdőszobába, hogy ott átvágom a torkomat, végzek magammal. Elzúgott mellettünk egy emberhorda. Köztük az a pincér, aki nemrég mondta nekem, hogy egy álma van, szeretne egy hazatelepült Ausztráliából jött matróna testi-lelki titkára lenni. Nem tudom, mire jutott ez ügyben. Feri bácsi viszont így mondta tovább: — Gondoltam, borotvával elintézem magamat. És ahogy nyúltam a gyilkos szerszám után, egy hangot hallottam: ,,Ne tedd!” Nem tudom, férfi vagy női hang volt-e. Ez a saját lelkem hangja volt. Erre én vigyázzba álltam és visszakérdeztem, hogy mit tegyek hát? Majdnem elérte a kezem a borotvát. .. És amikor hallottam, ki kellett jönnöm a konyhába, onnan a lakószobába. Ott le kellett térdelnem anyám nagy ládája elé. Ki kellett húznom anyám nagyfiókját. Ott megláttam nagyapám régi nagy Bibliáját. Amikor felismertem, azt mondtam magamnak, nekem eddig se kellett az Isten, most a könyve se kell. Csak visszamegyek és elvágom a torkomat. És döbbenetes, ami történt, mind a két lábam megbénult. Rémületemben, kinyúltam a Biblia után. Kinyílt egy helyen a Szentírás, ahogy odapillantottam, azt a mondatot láttam, ami most is a vezércsillagom , tudom a te dolgaidat!" Nyomban fölkiáltottam: ,,Ha mindent, akkor el vagyok veszve!” Annyi volt a fülem mögött. Tovább olvastam. Az volt még benne, hogy panaszom van ellened, mert elhagytad az első szeretetedet. Tudtam, ez arra vonatkozott, hogy gyerekkoromban nagyon szerettem templomba járni, énekelni... És tovább olvastam, hogy térjek meg. Megértettem, miből kéne megtérnem. Aztán bénaságom eltűnt és sírva fakadtam. A feleségem elé álltam összetett kézzel. Sírva bocsánatot kértem tőle. Ő nem kérdezte, miért, csak megszánt, rám hajolt és azt mondta, megbocsátok. Jöttek a gyermekeim. Tőlük is irgalmat kértem. Megértettek. Ezzel helyrejött a házasságom. Később hallottuk, Siófokon van hívő gyülekezet, pünkösdieknek vallják magukat. Családostól elmentünk oda. Utóbb elmondtam beszélgetésünknek ezt a részét közeli barátomnak, aki az ideg- és elmebetegségek szakorvosa. Ő másként vélekedett a dologról, mint éltes pályatársa: „Ezt religiózus paranoiának nevezi a szakmánk. Magyarul egyoldalú elfogultságnak egy eszmekörön belül. Ez akár tudományos álláspont is lehet.” Én meg arra gondoltam, az én barátom hívő katolikus, elfogadja a szeplőtlen fogantatás lehetőségét; ténynek tekinti Lázár föltámasztását, századunk boldog csodájának vallja a fatimai jelenéseket, de szerinte Feri bácsi paranoiás... A csoda a keresztyén teológia szerint olyan rendkívüli esemény, melyet a természettudomány fogalmaival nem lehet megmagyarázni. Egyszerűbb dolgok értelmezésére is nehézkesen mozdult az elmém. Feri bácsi ugyanis közölte: minden nap vonatra ül, s fölutazik déli egy órakor Pestre. Két hajléktalannak élelmet hoz minden alkalomra a vonathoz. Találkozásunkkor is virslit és pirított kenyeret hozott neki. Előző nap hurkát szolgált föl számukra. Beszélgetésünk idején egy újabb földönfutóval — miután tiszta alsóneműt adott neki — elment a fürdőbe is... Meg naponta ad nekik teára, kávéra pénzt. És búzát vásárol, hogy etesse a télben didergő madarakat. — Ezek hívő emberek? — szántam keresztkérdésnek a mondatot. Az öreg könnyedén kivédte: — Nem. Nekik más rendeltetésük van. Arra valók, hogy legyen kihez jónak lennünk. — Hogy telik magának arra, hogy embereket így segítsen? — Hát, egyrészt — sóhajtott — van ember, aki erről tud. És idenyom nekem egy kis pénzt. Előfordult, hogy Siófokon az ünnepek után több mint hatvan virslit nem adott el a vendéglátás. Én ezt hidegre tettem. És lassanként szétosztottam. — Mit szól ehhez a családja? — Ők tudják, hogy ez a küldetésem. Belenyugodtak. — Gúnyolni nem szokták Feri bácsit? Mondhatnám, derűs természetességgel felelt: — Miért ne gúnyolnának? Hát azt nem gúnyolták, akit leköpdöstek, tövissel koronáztak? — Imádkozni szokott-e? Alázatosan mondta: — Az egész életem imádság. Bennem belül ének szól most is. Ahogy elhallgatok, mindjárt hallom az éneket. Egy Istent dicsérő ének szól most is bennem: ,,Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még, még nincsen végünk”. Itt elsírta magát. Hiszek-e abban, amit ő elmondott? Vitatkozom-e vele? A fontos talán az, hogy értem-e a pályaudvarok koldusszegény adakozóját. Megint csak beérkezett egy újabb szerelvény. Odaszólt hozzám jámbor gúnnyal egy vadászkalapos férfiú, valaha a lóversenyen készítettem vele interjút. — Nyomja a szerkesztő úrnak a sódert a vén bolond? Válaszolni sem tudtam neki. Csak szelíden befonta elmémet a kérdés: „Ugyan ki a bolond, felebarátaim?” 12