Riport, 1991. január-június (3. évfolyam, 3-26. szám)
1991-04-19 / 16. szám
Azt mondják róluk, kivételes szerencsével alakult a sorsuk. Túszszedők foglyai voltak, majd épségben vagy kisebb-nagyobb sérülésekkel, de szabadultak. S most újra köztünk vannak, a társaságban alighanem ők képezik a beszédtémát, elvégre, ha mindezt egyszer elbeszélik a klubban... Vagy mégsem ilyen egyszerű? Tanulmányok sokasága látott napvilágot, avatott szakértők tollából, hogy ez a sajátos fogság, amennyiben időben elhúzódik, sokszor különös kapcsolatokat létesít a terroristák és bűnözők, illetve a hatalmukban tartott túszok között. A legszélsőségesebb esetnek Patricia Hearst számított: a multimilliomos újságkirályfamília sarja — bár vitatják —, önként, félelemből vagy szinte hipnotikus állapotban, maga is csatlakozott bankrablásokhoz. Ez természetesen kivételnek számított, de kevés túsz akadt, aki úgy volt képes folytatni később az életét, mintha mi sem történt volna. Ez akkor is érvényes, ha a dráma néhány napig, vagy csupán néhány óráig tartott. .. .A tizennyolc esztendős Ines Voide nevét és arcát két és fél esztendővel ezelőtt, a televízióból ismerte meg Németország, sőt egész Európa. Két, mindenre elszánt bűnöző, Dieter Degowski és Jürgen Risner, cinkostársnőjük, Marion Löblich közreműködésével, fegyveres rablást hajtottak végre, majd egy brémai, 53-as járatszámú busz eltérítésével, s utasainak túszként történt felhasználásával próbáltak kiszabadulni a rendőrség gyűrűjéből. Nem tréfáltak, egy tizenöt éves, olasz vendégmunkás-családból származó fiút, aki húga védelmére kelt, azonnal agyonlőttek, holttestét kihajították a buszból. Egyenes adásban Ezen a halálbuszon utazott — véletlenül — Ines és legjobb barátnője, az egy évvel idősebb Silke Bischoff. A német televíziós állomások ötvennégy órán keresztül szinte nonstop élő közvetítést adtak a gladbecki ügyről, tízmilliók lehettek egyidejű tanúi a történteknek. Hosszas alkudozás után a gengszterek elengedték a busz utasait, s a hatóságok által rendelkezésükre bocsátott BMW-n próbáltak egérutat nyerni, magukkal hurcolva a két fiatal lányt. Golyóálló mellényt és sisakot viselő mesterlövészek egy páncélozott Mercedesen, egy Opel Senatoron s egy BMW-n követték őket, majd rövid tűzharc után kézrekerítették a veszélyes bűnözőket. Silke már nem érhette meg ezt a pillanatot, szívlövés végzett vele, míg Ines hátába fúródott egy golyó, szerencsére nem okozott súlyosabb sérülést. Még egy halálos áldozat szerepelt a krónikában. Heinrich Bischoff, az áldozat hetvennégy éves nagyapja a televízió előtt lett rosszul s nemsokára infarktusban elhalálozott. Ines éppen csak elhagyta a kórházat, amikor, természetesen, ott volt barátnője temetésén. Silke édesanyja valósággal összeroppant a kettős családi tragédiától s idegrohamot kapott. Rátámadt a lányra: „Miért te maradtál életben és miért nem ő?" A kegyetlen szavakra hiába próbált válaszolni, hogy egy alkalommal megszabadulhatott volna őrzőitől. De ez csak egyedül ment volna s nem tette, mert Degowski fegyverét barátnőjének fejéhez nyomta s félt, Silkén áll majd bosszút. Egyedül a halott lány bátyja vigasztalta meg: „Legalább te életben maradtál!” — mondta, s ez a rövid mondat mindennél többet jelentett. Később kibékült barátnőjének anyjával, sőt, az arra kérte — ez valójában a bocsánatkérő gesztus akart lenni — menjenek ki együtt a sírhoz, készüljön ott emlékkép. A közben eltelt hónapok azonban kegyetlen szenvedést jelentettek. Saját szüleivel, a szörnyű megpróbáltatás előtt, sem volt felhőtlen a lány viszonya, utána azonban minden végképp elromlott. És Ines úgy érezte, csak akkor nyugszik meg, ha eszik valamit. Felkelt éjszakánként is, hogy minden hozzáférhető élelmiszert kivegyen a frizsiderből, falt és falt, beteges étvággyal. Amúgy sem volt sovány alkat (ellentétben barátnőjével), rövid idő alatt több, mint 60 kiló súlyfelesleget szedett magára, s elérte a 135 kilót! Egyetlen pont maradt csak, hogy megvesse lábát: barátja, Holger nem hagyta el, sőt eljegyezte. Ujján jegygyűrűvel vonult be a hollandiai Gelderland klinikára, ahol a napi nyolcszáz kalóriás speciális diétával eddig nyolc kilót sikerült lefogyasztani. Pszichológusok egy „zenei kúrát” is összeállítottak (egyelőre nem részletezték, miként akarják ezt nyugtatónak felhasználni), s a kezelést vezető Brigitte Lämmle reméli, páciense túljutott a nehezén, egyedül is képes lesz majd ellenállni a falánkság kísértésének, aminek mélyebb gyökerei vannak. Börtönesküvő kérdés csupán az, nem ront-e állapotán az újrajátszás: csaknem négy hónapja folyik a gladbecki ügy újratárgyalása a bíróság előtt, s még mindig nincs hiteles válasz rá. Degowski vagy valamelyik rendőr okozta Silke halálát, a lövöldözés közepette. A gengszter mindenesetre éli világát a rácsok mögött, a minap, különleges engedéllyel megnősült, elvett egy elvált asszonyt, aki még a korábbi tárgyaláson — különös ízléssel — „olthatatlan szerelemre” gyúlt iránta, s a levelezésnek, majd beszélőknek börtönesküvő lett a vége... Szinte párhuzamos ezzel az a bajorországi történet, amelynek cselekvő és szenvedő hősnője a huszonhat esztendős Marion Grabenbauer, egy rendőr felesége. Rablási kísérlettel és tűzpárbajjal kezdődött, a két elvetemült bűnöző az ötvenéves Dietmar Ern, s a feleannyi idős Helmut Bergmayer, miközben a rendőrök elől menekültek, egy, a tetthellyel szomszédos családi házba rontottak be. Négyen tartózkodtak ott azon az estén, Marion (férje éppen szolgálatban volt), kisfia a kétesztendős Jürgen, barátnője s annak kisgyermeke. Az asszonyt a kocsikulcsok átadására kényszerítették, majd a két kisgyermekkel szerettek volna kitörni, bízva benne, nem fognak tüzelni az autóra. Ekkor Marion önként jelentkezett túsznak: — A kicsikkel csak bajuk lesz. Én rendőrfeleség vagyok, nem fogok sikoltozni... A két rabló megkötözte az asszonyt, az idősebb erőszakot követett el rajta, a potenciazavarokkal küzdő fiatalabb „csak” megpróbálta. Azután a szokásos autós üldözés, de a rendőri akció sikeresebbnek bizonyult. Ern-t agyonlőtték, Bergmayert ártalmatlanná tették, Marionnak nem esett baja. Mindez nem egészen öt órán át, pontosabban 288 percig tartott. Tartott? Ma is tart. Marion lélekjelenlétével megmentette családját, de ugyanakkor el is veszítette. Csak remélni lehet, hogy nem örökre. Egyszerűen megszűntek az érzelmei férje és kisfia iránt. Felismeri őket, de akár egy alvajáró, egyetlen szót sem kíván velük váltani. Nürnbergbe költözött, egyedül, kis lakást bérel, s kereskedelmi alkalmazottként, eladóként dolgozik. Munkáját példamutatóan, közmegelégedésre végzi el, balesetmentesen vezeti gépkocsiját, kitűnően főz, de ha történetesen családjáról vagy bűnözésről, bűnözőkről esik szó, megfagy körülötte a levegő. Amikor Max Streibel bajor miniszterelnök Életmentő érmet nyújtott át számára, részt vett a tiszteletére rendezett ünnepségen, de egyetlen szót sem volt hajlandó szólni. Orvosa, dr. Anne Schock, azt mondja, hogy ilyen kritikus események során két alaptípusa van a túszok magatartásának. Az első esetben az élet rendes kerékvágásából kikerült ember azonnal összetörik, a másik változat során az illető ösztönösen jó döntéseket hoz, úgy viselkedik, ahogyan kell, ám egy bizonyos idő múlva erőteljes ufó sokk lép fel. (Szakértők ezt azzal magyarázzák, hogy az agy jobboldali féltekéje veszi át az irányítást...) Ez történt Marionnal, aki például kijelenti, hogy gyűlöli a rendőröket, jóllehet ezt észérvekkel nem tudja megmagyarázni. Az általános ellenérzést kiterjeszti férjére is, akit korábban szeretett. Az asszony környezete és az orvosok abban reménykednek, előbb-utóbb változás következik be. Lehet, hogy jóra fordul minden, lehet, hogy hónapok alatt, lehet, hogy évekig elhúzódik. De lehet, hogy sohasem következik be. A két legtöbbet használt szó: lehet és talán — eddig juthattak... Tragédia az állatkertben Mi történik azonban azzal a rendhagyó túszüggyel (mindinkább annak nevezhető), amely még korántsem ért véget. Vajon lezárul-e, mikor és hogyan? Milyen utóélete lesz a drámának a két gyermek lelkében: André ma három és fél, Bernard kétesztendős. Tavaly kezdődött, július elsején, egy meleg nyári napon, Münchenben. A férj, aki különváltan élt, s a megállapodás szerinti hétvégi láthatáson vitte el gyermekeit az állatkertbe, még visszaintegetett a feleségnek: „Este hétre szokás szerint, hazajövünk. ” Hiába készült el azonban hétre a két kisfiú kedvence, a császármorzsa, a gyermekek és apjuk sehol. Azután csengett a telefon: „A fiúkkal elutazom, ne keressél!” Azóta nyomuk veszett, a 31 éves Gaby Hermann az üres lakás ablakából bámul ki a kertbe. Kevés „hír” érkezett, s azok is megrázóak voltak: egy levél adja fel a közös lakást; egy fenyegetés, amely pontosan az asszony születésnapján érkezett, hogy többé nem látja gyermekeit; végül legutóbb a váltságdíj-kérés, fizessen ötvenezer márkát, vagy örökre búcsút mondhat a gyermekeknek. Ezt a pénzt azonban nem tudja összegyűjteni az asszony, még, ha akarna is fizetni. Egy gyermekorvosi rendelőben, képzett asszisztensként dolgozik (külön fájdalmat jelent, hogy minden kis betegnél saját fiaira gondol), fizetése éppen a lakásköltségekre elegendő, s nem akar költözni, nehogy címe eltűnjék. Férje viszont legalább negyedmillió márkával rendelkezik. (Miközben felesége keresetéből éltek, ő szerencsésen tőzsdézett s elárulta, hogy az évek során ennyi haszna volt.) A Quick magazin joggal nevezi a „legaljasabb apának” — ezért a címért megdolgozott és megdolgozik. Az előzmények különben szinte szokványosak voltak. Bernd Hermann, foglalkozására nézve betűszedő, egészen fiatalon, még a hatvanas években jutott át az akkori NDK-ból Németország nyugati részébe. Amikor megismerkedett a csaknem tizenöt évvel fiatalabb Gaby-val, elkápráztatta a lányt asztrológiai és pszichológiai jártasságával, és, mint később kiderült, erősen felületes műveltségével. Összeházasodtak, de a párválasztás nem sikerült igazán jól. „Soha nem lehettem vidám, mindent abba kellett hagynom, a dzsesszbalettől a teniszig, pedig olyan szívesen jártam barátaim közé, s őt is hívtam” — mondta az asszony. Arra gondolt, majd a két gyermek változtat a sorsán, de nem javult a helyzet, sőt, anyagilag is magára hagyta a férj a feleséget, „külön kasszát” vezetett. Egyszer, a feleség kérésére, együtt elmentek orvosi tanácsadásra, s a szakember úgy vélekedett, soha nem látott még valakiben annyi elfojtott agresszivitást, mint a férjben. A feleség végül, gyermekeivel együtt, anyjához költözött. Később megállapodtak: különválnak, de az asszony a két gyerekkel a közös lakásban maradhat, s a férj hetente egyszer láthatja fiait. Minden jel arra mutatott, rendeződik a dolog. Az első néhány alkalommal a férj mindig pontosan hazaszállította a fiúkat. Azután jött július első napja. A feleség, ameddig anyagilag bírta, magándetektíveket bízott meg a gyermekek felkutatásával, de hiába. Azóta a rendőrség hivatalos körözést adott ki (akár öt-tíz évi börtön várhat a férjre, különösen az egyértelműen nyereségvágyként elkönyvelhető váltságdíjkérés után), de sehol semmi. „Elképzelhető — kesereg a feleség —, hogy Németország közepén valaki egyszerűen lemerül, nyomtalanul eltűnik az MCS 6985-ös rendszámú kék Citroennel, a gyermekekkel és Félix-szel, a perzsa kandúrral? Valószínű a feltevés, hogy a hajdani NDK területén bujkálhat, eddig fel nem derített rokonainál s a 250 ezer márka feléléséig van még tartaléka. A magára maradt anya televíziós felhívással is kísérletezett: „Gondolj gyermekeinkre!” A válasz a váltságdíjkérés mellett olvasható mondat volt: „Te tetted tönkre az életemet!” Mikor kerülhetnek elő a gyermekek, milyen nyomok maradhatnak lelkükben? Mert, ha valakik, hát ők semmiről sem tehetnek... KÜLFÖLD Túszdrámák utóhangjai • Félénkek és falánkok • Ami a lövöldözés után kezdődik A drámai és tragikus kép: Degowski fegyverét Silke állához szorítja Marion és a váltságdíj-kérő levél Csalóka családi idill: a két gyermek az apával 16 Március 31-től közvetlen járatainkon csütörtökön és vasárnap is repülhet Stuttgartba. Indulás Ferihegy 2-ről csütörtökön 8.00, vasárnap 15.40 R.E.