Riport, 1991. január-június (3. évfolyam, 3-26. szám)

1991-04-19 / 16. szám

Azt mondják róluk, kivételes szerencsével alakult a sorsuk. Túszszedők foglyai voltak, majd épségben vagy kisebb-nagyobb sérülésekkel, de szabadultak. S most újra köztünk vannak, a társaságban aligha­nem ők képezik a beszédtémát, elvégre, ha mindezt egyszer elbeszélik a klubban... Vagy mégsem ilyen egyszerű? Tanulmányok so­kasága látott napvilágot, avatott szakértők tollából, hogy ez a sajátos fogság, amennyiben időben elhú­zódik, sokszor különös kapcsolatokat létesít a terro­risták és bűnözők, illetve a hatalmukban tartott tú­szok között. A legszélsőségesebb esetnek Patricia Hearst számított: a multimilliomos újságkirály­­família sarja — bár vitatják —, önként, félelemből vagy szinte hipnotikus állapotban, maga is csatlako­zott bankrablásokhoz. Ez természetesen kivételnek számított, de kevés túsz akadt, aki úgy volt képes folytatni később az életét, mintha mi sem történt vol­na. Ez akkor is érvényes, ha a dráma néhány napig, vagy csupán néhány óráig tartott. .. .A tizennyolc esztendős Ines Void­e nevét és ar­cát két és fél esztendővel ezelőtt, a televízióból is­merte meg Németország, sőt egész Európa. Két, mindenre elszánt bűnöző, Dieter Degowski és Jür­gen Risner, cinkostársnőjük, Marion Löblich közre­működésével, fegyveres rablást hajtottak végre, majd egy brémai, 53-as járatszámú busz eltérítésé­vel, s utasainak túszként történt felhasználásával próbáltak kiszabadulni a rendőrség gyűrűjéből. Nem tréfáltak, egy tizenöt éves, olasz vendégmun­kás-családból származó fiút, aki húga védelmére kelt, azonnal agyonlőttek, holttestét kihajították a buszból. Egyenes adásban Ezen a halálbuszon utazott — véletlenül — Ines és legjobb barátnője, az egy évvel idősebb Silke Bi­­schoff. A német televíziós állomások ötvennégy órán keresztül szinte nonstop élő közvetítést adtak a glad­­becki ügyről, tízmilliók lehettek egyidejű tanúi a tör­ténteknek. Hosszas alkudozás után a gengszterek el­engedték a busz utasait, s a hatóságok által rendelkezésükre bocsátott BMW-n próbáltak egérutat nyerni, magukkal hurcolva a két fiatal lányt. Golyó­álló mellényt és sisakot viselő mesterlövészek egy páncélozott Mercedesen, egy Opel Senatoron s egy BMW-n követték őket, majd rövid tűzharc után kézre­­kerítették a veszélyes bűnözőket. Silke már nem ér­hette meg ezt a pillanatot, szívlövés végzett vele, míg Ines hátába fúródott egy golyó, szerencsére nem oko­zott súlyosabb sérülést. Még egy halálos áldozat sze­repelt a krónikában. Heinrich Bischoff, az áldozat het­vennégy éves nagyapja a televízió előtt lett rosszul s nemsokára infarktusban elhalálozott. Ines éppen csak elhagyta a kórházat, amikor, ter­mészetesen, ott volt barátnője temetésén. Silke édes­anyja valósággal összeroppant a kettős családi tra­gédiától s idegrohamot kapott. Rátámadt a lányra: „Miért te maradtál életben és miért nem ő?" A ke­gyetlen szavakra hiába próbált válaszolni, hogy egy alkalommal megszabadulhatott volna őrzőitől. De ez csak egyedül ment volna s nem tette, mert Degowski fegyverét barátnőjének fejéhez nyomta s félt, Silkén áll majd bosszút. Egyedül a halott lány bátyja vigasz­talta meg: „Legalább te életben maradtál!” — mondta, s ez a rövid mondat mindennél többet jelen­tett. Később kibékült barátnőjének anyjával, sőt, az arra kérte — ez valójában a bocsánatkérő gesztus akart lenni — menjenek ki együtt a sírhoz, készüljön ott emlékkép. A közben eltelt hónapok azonban ke­gyetlen szenvedést jelentettek. Saját szüleivel, a szörnyű megpróbáltatás előtt, sem volt felhőtlen a lány viszonya, utána azonban minden végképp elromlott. És Ines úgy érezte, csak akkor nyugszik meg, ha eszik valamit. Felkelt éjsza­kánként is, hogy minden hozzáférhető élelmiszert ki­vegyen a frizsiderből, falt és falt, beteges étvággyal. Amúgy sem volt sovány alkat (ellentétben barátnőjé­vel), rövid idő alatt több, mint 60 kiló súlyfelesleget szedett magára, s elérte a 135 kilót! Egyetlen pont maradt csak, hogy megvesse lábát: barátja, Holger nem hagyta el, sőt eljegyezte. Ujján jegygyűrűvel vonult be a hollandiai Gelderland klini­kára, ahol a napi nyolcszáz kalóriás speciális diétá­val eddig nyolc kilót sikerült lefogyasztani. Pszicho­lógusok egy „zenei kúrát” is összeállítottak (egyelőre nem részletezték, miként akarják ezt nyugtatónak felhasználni), s a kezelést vezető Brigit­te Lämmle reméli, páciense túljutott a nehezén, egyedül is képes lesz majd ellenállni a falánkság kí­sértésének, aminek mélyebb gyökerei vannak. Börtönesküvő kérdés csupán az, nem ront-e állapotán az újraját­szás: csaknem négy hónapja folyik a gladbecki ügy újratárgyalása a bíróság előtt, s még mindig nincs hiteles válasz rá. Degowski vagy valamelyik rendőr okozta Silke halálát, a lövöldözés közepette. A gengszter mindenesetre éli világát a rácsok mögött, a minap, különleges engedéllyel megnősült, elvett egy elvált asszonyt, aki még a korábbi tárgyaláson — különös ízléssel — „olthatatlan szerelemre” gyúlt iránta, s a levelezésnek, majd beszélőknek börtön­esküvő lett a vége... Szinte párhuzamos ezzel az a bajorországi törté­net, amelynek cselekvő és szenvedő hősnője a hu­szonhat esztendős Marion Grabenbauer, egy rendőr felesége. Rablási kísérlettel és tűzpárbajjal kezdő­dött, a két elvetemült bűnöző az ötvenéves Dietmar Ern, s a feleannyi idős Helmut Bergmayer, miközben a rendőrök elől menekültek, egy, a tetthellyel szom­szédos családi házba rontottak be. Négyen tartóz­kodtak ott azon az estén, Marion (férje éppen szolgá­latban volt), kisfia a kétesztendős Jürgen, barátnője s annak kisgyermeke. Az asszonyt a kocsikulcsok átadására kényszerítették, majd a két kisgyermekkel szerettek volna kitörni, bízva benne, nem fognak tü­zelni az autóra. Ekkor Marion önként jelentkezett túsznak: — A kicsikkel csak bajuk lesz. Én rendőrfeleség vagyok, nem fogok sikoltozni... A két rabló megkötözte az asszonyt, az idősebb erőszakot követett el rajta, a potenciazavarokkal küzdő fiatalabb „csak” megpróbálta. Azután a szo­kásos autós üldözés, de a rendőri akció sikeresebb­nek bizonyult. Ern-t agyonlőtték, Bergmayert ár­talmatlanná tették, Marionnak nem esett baja. Mindez nem egészen öt órán át, pontosabban 288 percig tartott. Tartott? Ma is tart. Marion lélekjelenlétével meg­mentette családját, de ugyanakkor el is veszítette. Csak remélni lehet, hogy nem örökre. Egyszerűen megszűntek az érzelmei férje és kisfia iránt. Felis­meri őket, de akár egy alvajáró, egyetlen szót sem kíván velük váltani. Nürnbergbe költözött, egyedül, kis lakást bérel, s kereskedelmi alkalmazottként, el­adóként dolgozik. Munkáját példamutatóan, közmeg­elégedésre végzi el, balesetmentesen vezeti gép­kocsiját, kitűnően főz, de ha történetesen családjáról vagy bűnözésről, bűnözőkről esik szó, megfagy kö­rülötte a levegő. Amikor Max Streibel bajor minisz­terelnök Életmentő érmet nyújtott át számára, részt vett a tiszteletére rendezett ünnepségen, de egyet­len szót sem volt hajlandó szólni. Orvosa, dr. Anne Schock, azt mondja, hogy ilyen kritikus események során két alaptípusa van a tú­szok magatartásának. Az első esetben az élet ren­des kerékvágásából kikerült ember azonnal összetö­rik, a másik változat során az illető ösztönösen jó döntéseket hoz, úgy viselkedik, ahogyan kell, ám egy bizonyos idő múlva erőteljes ufó­ sokk lép fel. (Szakértők ezt azzal magyarázzák, hogy az agy jobboldali féltekéje veszi át az irányítást...) Ez történt Marionnal, aki például kijelenti, hogy gyűlöli a rendőröket, jóllehet ezt észérvekkel nem tudja megmagyarázni. Az általános ellenérzést kiter­jeszti férjére is, akit korábban szeretett. Az asszony környezete és az orvosok abban reménykednek, előbb-utóbb változás következik be. Lehet, hogy jóra fordul minden, lehet, hogy hónapok alatt, lehet, hogy évekig elhúzódik. De lehet, hogy sohasem követke­zik be. A két legtöbbet használt szó: lehet és talán — eddig juthattak... Tragédia az állatkertben Mi történik azonban azzal a rendhagyó túsz­üggyel (mindinkább annak nevezhető), amely még korántsem ért véget. Vajon lezárul-e, mikor és ho­gyan? Milyen utóélete lesz a drámának a két gyer­mek lelkében: André ma három és fél, Bernard két­esztendős. Tavaly kezdődött, július elsején, egy meleg nyári napon, Münchenben. A férj, aki különváltan élt, s a megállapodás szerinti hétvégi láthatáson vitte el gyermekeit az állatkertbe, még visszaintegetett a fe­leségnek: „Este hétre szokás szerint, hazajövünk. ” Hiába készült el azonban hétre a két kisfiú ked­vence, a császármorzsa, a gyermekek és apjuk se­hol. Azután csengett a telefon: „A fiúkkal elutazom, ne keressél!” Azóta nyomuk veszett, a 31 éves Gaby Hermann az üres lakás ablakából bámul ki a kertbe. Kevés „hír” érkezett, s azok is megrázóak voltak: egy levél­ adja fel a közös lakást; egy fenyegetés, amely pontosan az asszony születésnapján érkezett, hogy többé nem látja gyermekeit; végül legutóbb a váltságdíj-kérés, fizessen ötvenezer márkát, vagy örökre búcsút mondhat a gyermekeknek. Ezt a pénzt azonban nem tudja összegyűjteni az asszony, még, ha akarna is fizetni. Egy gyermekorvosi rende­lőben, képzett asszisztensként dolgozik (külön fáj­dalmat jelent, hogy minden kis betegnél saját fiaira gondol), fizetése éppen a lakásköltségekre elegen­dő, s nem akar költözni, nehogy címe eltűnjék. Férje viszont legalább negyedmillió márkával rendelkezik. (Miközben felesége keresetéből éltek, ő szerencsé­sen tőzsdézett s elárulta, hogy az évek során ennyi haszna volt.) A Quick magazin joggal nevezi a „leg­aljasabb apának” — ezért a címért megdolgozott és megdolgozik. Az előzmények különben szinte szokványo­sak voltak. Bernd Hermann, foglalkozására néz­ve betűszedő, egészen fiatalon, még a hatvanas években jutott át az akkori NDK-ból Németország nyugati részébe. Amikor megismerkedett a csak­nem tizenöt évvel fiatalabb Gaby-val, elkápráztatta a lányt asztrológiai és pszichológiai jártasságá­val, és, mint később kiderült, erősen felületes mű­veltségével. Összeházasodtak, de a párválasztás nem sikerült igazán jól. „Soha nem lehettem vidám, mindent abba kellett hagynom, a dzsessz­­balettől a teniszig, pedig olyan szívesen jártam barátaim közé, s őt is hívtam” — mondta az asszony. Arra gondolt, majd a két gyermek változtat a sorsán, de nem javult a helyzet, sőt, anyagilag is magára hagyta a férj a feleséget, „külön kasszát” vezetett. Egyszer, a feleség kérésére, együtt elmen­tek orvosi tanácsadásra, s a szakember úgy véleke­dett, soha nem látott még valakiben annyi elfojtott agresszivitást, mint a férjben. A feleség végül, gyer­mekeivel együtt, anyjához költözött. Később megál­lapodtak: különválnak, de az asszony a két gyerek­kel a közös lakásban maradhat, s a férj hetente egyszer láthatja fiait. Minden jel arra mutatott, ren­deződik a dolog. Az első néhány alkalommal a férj mindig pontosan hazaszállította a fiúkat. Azután jött július első napja. A feleség, ameddig anyagilag bírta, magándetek­tíveket bízott meg a gyermekek felkutatásával, de hiába. Azóta a rendőrség hivatalos körözést adott ki (akár öt-tíz évi börtön várhat a férjre, különösen az egyértelműen nyereségvágyként elkönyvelhető vált­ságdíjkérés után), de sehol semmi. „Elképzelhető — kesereg a feleség —, hogy Németország közepén valaki egyszerűen lemerül, nyomtalanul eltűnik az M­CS 6985-ös rendszámú kék Citroennel, a gyer­mekekkel és Félix-szel, a perzsa kandúrral? Valószí­nű a feltevés, hogy a hajdani NDK területén bujkál­hat, eddig fel nem derített rokonainál s a 250 ezer márka feléléséig van még tartaléka. A magára maradt anya televíziós felhívással is kí­sérletezett: „Gondolj gyermekeinkre!” A válasz a váltságdíjkérés mellett olvasható mondat volt: „Te tetted tönkre az életemet!” Mikor kerülhetnek elő a gyermekek, milyen nyo­mok maradhatnak lelkükben? Mert, ha valakik, hát ők semmiről sem tehetnek... KÜLFÖLD Túszdrámák utóhangjai • Félénkek és falánkok • Ami a lövöldözés után kezdődik A drámai és tragikus kép: Degowski fegyve­rét Silke állához szorítja Marion és a váltságdíj-kérő levél Csalóka családi idill: a két gyermek az apá­val 16 Március 31-től közvetlen járatainkon csütörtökön és vasárnap is repülhet Stuttgartba. Indulás Ferihegy 2-ről csütörtökön 8.00, vasárnap 15.40 R.E.

Next