Ritmus, 1988 (1. szám)
1988 / 1. szám
Szépfiúk, széplányok Magyar vidéki rock Szikora - Lennonról Hé, tojás, itt a tojás Hanglemez rekord! Egyházi zene Az ilyen zeneoktatás - bűntény A jazz nálunk luxus Computer és lézersugár Hungarian blues avagy a romlásról való ének # Olcsó zenék - drágán # Rock infláció % Még működik a sztálini modell . Ki írja meg a popbandák könyvét? Rendszeresen nézem a Pop korong adásait. Ebben a műsorban az új hazai pop-Lolita, Anita kínálja kollégáit a HMHV lemezeladási statisztikái alapján. A hónaprólhónapra közölt név- és rangsorok figyelemreméltóak. Tükröt tartanak elénk, a pop ’88 tükrét: Zoltán Erika, Éva, Csongrádi Kata, Korda György-Balázs Klári, Ádám és Éva, Neoton, Dolly Roll, Első Emelet, Lord, Ossian, 100 Folk Celsius, a Ballag a katona válogatás előadói, Hobo Blues Band, Szűcs Judit... A tények: eltűnnek a klubok, művelődési házakat árvereznek, turnézni már-már anyagi csőd. Olvasom: olyan sztárzenekarok, mint a Neoton 400 néző előtt játszanak a 3000-es sportcsarnokban. Olykor már nem nyereséges olyan sztárcsapatok koncertje sem, mint az Edda, Napoleon Bid., Beatrice, vagy Dolly Roll. Panaszkodnak a külföldi sztárok szerződtetői is. A heavy metal turnék ráfizetésesek. Julio Iglesias fellépésén kongott a Népstadion. Lemezfronton sem sokkal jobb a helyzet. A szakma igazi krémje a HMHV-nál ma már csaknem kivétel nélkül a „biztos bukás” kategóriába tartozik. Legalább 40-50 ezer lemezt kellene eladniuk, hogy nyereségesek legyenek, de ennyi nem fogy el. Van viszont helyettük Cirmoskoktél, lakodalmas és presszó rock, na meg modern szintetizátor köntösbe bujtatott tánczenei bóvli. /‘T\ * galten ^ ,y fvijCV7JY, Viki mut JSJ~ meze a Kampec Doloresnek, a Vágtázó Halottkémeknek, a Balkan (Fu)touristnak, a Beatricének, a Sex-E-Pilnek, a magyar rockot is elérte a glasznoszty és a peresztrojka, 10 év késéssel korongra kerültek a régi Eddás vagy Feróféle csöves indulók, hamarosan elkészül a másik volt fekete bárány, Hobo „tiltott gyümölcs” lemeze. A Danubius adásai jelentősen bővítik a popkínálatot, pezsgés mutatkozik a tévé háza táján. Lehetőségek ! Igaz. De mintha egy haldokló, mozgásképtelen, lebénult betegnek mondanák: táncolj! Nem tud táncolni. Révész Sándor (balról) és Karácsony János - a múlt? TURNÉZNI MÁR NEM ÜZLET A magyar popzene krémje 1988 őszén. Ott virítottak a dicsőségtáblán a HMHV Vörösmarty téri szalonjának kirakatában, egyesek fényképpel, akár a Vállalat Kiváló Dolgozói is lehetnének. Rendszeresen olvasom a pop-rock zenével foglalkozó sajtószemlét. Egyre lehangolóbb olvasmány. A boríték egyre vékonyabb, a cikkek egyre rövidebbek. Többnyire csak információk. „Értesítjük kedves vendégeinket, hogy szeptember 28-án Ne szólj szám címmel Bródy János-est lesz a Paripa-csárdában. Érdeklődni a helyszínen” - s ehhez hasonlók. Hírek koncertekről, dedikálásokról, néhány fáradt, önismétlő nyilatkozat, előléptető önajnározás. Kritika alig. Kollégám mondja: ha nincs zene, nincs miről írni. Működik a popverkli, uralkodik a középszer, surran a futószalag. TILTOTT GYÜMÖLCSÖK A LEMEZPIACON A kritikusok évek óta siránkoznak: mélyponton vagyunk, s gyaníthatóan nem az ő károgásuk mélyítette immár szakadékká az évtizedes válságot. A rockban is hihetetlen mértékű lett az inflálódás. Elsősorban nem is anyagi, hanem művészi-esztétikai mércével mérve. Az ellentábor most mondaná: vannak immár poplapjaink, a nagyok árnyékában megszülettek az első kis, füg ESZEVESZETT ÖNPUSZTITÁS FOLYIK A magyar pop-rock képviselői mindig a vesztes pozíciójából indultak. Kezdettől tilalomfák, vagy kibetonozott út jelölte az irányt. Itt a létezés harc volt, küzdelem. Hatnyolc éve eszeveszett önpusztítás folyik. A zenészek két évtizedig panaszkodtak a lehetetlen anyagi, jogi szabályozókra, a sztálinista gazdasági-kulturális modellben született és továbbélő intézményrendszerre, amely hatalomként kezelte (le) a műfajt. A hetvenes évektől, miután nem sikerült alapjaiban megváltoztatni a gazdasági-kulturális környezetet, maguk a zenészek alkalmazkodtak a hazai feltételekhez a mindin(Folytatás a 10. oldalon) Nekem az a demokrácia, ha egy nép saját maga kormányozza a sorsát Kocsis Zoltán: Távolodunk Európától Tizenöt évvel ezelőtt nagyon szerettem volna létrehozni egy zenei lapot, bíztattak is rá „legmagasabb” helyről. Ahol aztán megakadályozták. Három héttel ezelőtt békésen dolgoztam békétlen témákon, amikor megszólalt a telefon, meg kellene csinálni, de azonnal azt a régóta tervezett lapot. Azt nem lehet, feleltem, mert azóta minden megváltozott. Minden, amiről beszélni, írni kell, minden körülmény, lehetőség és nehézség merőben más. Talán soha nem kínált annyi hasznos információt a zene az emberiség, azon belül a magyar valóság gondjainak mérlegelésére és megoldására, mint most, s talán soha olyan reménytelenül messze nem állt attól, hogy oda is figyeljenek rá. Mit tegyünk nát ' Milyen legyen, milyen lehet a magyar zenebarátok lapja ma - KOCSIS ZOLTÁN szerint? - Én azt gondolom, hogy nem lehet ma olyan lapot indítani, amely csakis a szakmán kívül álló zenebarátoké. Olyan problémákkal és feszültségekkel terhes a helyzet a szakmán belül, hogy azokról egyszerűen muszáj írni. Például arról az eszméletlen túltermelésről, amely itt az előadóművészetben kialakult. A zenészek társadalmi, egzisztenciális és egyéb problémáiról... Csak a zenebarátoknak akkor lehetne lapot indítani, ha egyébként minden csodálatosan rendben menne. Akkor talán bármilyen pletyka is érdekes lehetne, hogy - teszem azt - Sass Sylvia mit ebédelt, vagy Gulyás Dénes ma kivel szállt ki a New York-i metróból... Most azonban nagyon sok az égető téma, a válaszra váró, de legalábbis kimondandó kérdés, amiről nem lehet eleget írni. Ma már nem az a zeneélet legégetőbb gondja, hogy mikor születik meg az új magyar opera... Azt gondolom, hogy mindenképpen a szakma és a nagyközönség lapja legyen a RITMUS, azé a közönségé, amelyet nagyon is érdekel, hogy itt veszteséges gyárakat szanálnak, de szanálattan tönkremennek kulturális intézmények, hogy a munkanélküliség, a munkanélküli segély hogyan fér össze a szocializmus elvével... Tényleg, hogy fér össze?! Félek, hogy most az lenne igazán szörnyű, ha megpróbálnánk mereven tartani magunkat ahhoz, hogy nem fér össze az elvekkel. Hát igen... Mindenesetre az biztos, hogy sajnos a zeneélet nem szűkölködik olyan témákban, amelyek ne tarthatnának igényt a közönség érdeklődésére. - Milyen végülis ez a mai zeneélet? - Ha egy idegen, mondjuk ausztrál vendég kérdezné, azt mondanám: olvassa el Dobszay László nyilatkozatát. Olyan. Az a nyilatkozat 1986-ban készült egy hetilapnak, és két évig nem jelenhetett meg. Most a Muzsika leközölte, dehát azóta... - Azóta a helyzet sokkal rosszabb. Egyre süllyed mindennek a színvonala. Aki pedig tartja magát, aki nem úszik az árral, annak egyre inkább el kell különülnie, ki kell vonulnia. Például Kurtág már nemigen vesz részt a zeneéletben. Már csak aratja nyugaton, itt-ott-amott a sikereit, amelyekről mi itthon elég keveset tudunk. - Ha nem aratná a nyugati sikereket, akkor sem venne részt a dolgokban... - Valószínű. Néhány éve még sokkal tevékenyebb volt, ma muszáj elkülönülnie... Amit Dobszay még csak metaforákban, vagy virágnyelven említ, azt ma már konkrétan ki lehet mondani: teljes mértékben kiestünk a pikszisből. Tulajdonképpen még mi „prominensek” is. Egyszerűen nem törődnek velünk. Ma úgy néz ki, hogy a zeneélet magától be fog fulladni, le fog állni minden, úgy mint az egész toldozgatott-foldozgatott gazdasági-társadalmi rendszer. Már rég nem arról van szó, hogy egyesek akarnak valamit, aminek fejében ezt meg azt meg kell dönteni, hanem arról, hogy itt már senki nem akar igazán semmit, csak... valahogy túlélni. Ki-ki átlavírozni azt a kis időt, amit egy bizonyos poszton nyüzsögnie kell. Különösen azok keltenek ilyen benyomást, akiknek kisebbnagyobb ügyekben dönteniük kell. A döntési kényszer ma természeti parancs. Az ötmilliárd (Folytatás a 3. oldalon)