Ritmus, 1988 (1. szám)
1988 / 1. szám
4QQUAn32JE / Edison díj A Budapesti Fesztiválzenekarnak Az ötödik Karácsony öt esztendővel ezelőtt, 1983 karácsonyán mutatkozott be a Fischer Iván által „alternatív” zenekarnak nevezett együttes egyebek között azzal a szándékkal, hogy megújítsa a magyar zenekari kultúrát. Még a bemutatkozás előtt lemezre játszották Schubert Vili, és III. szimfóniáját. Az első koncert minden várakozáson felüli sikert hozott az új zenekarnak, s a megalapítását kezdeményező Fischer Iván karmesternek és Kocsis Zoltán zongoraművésznek. Azóta sok nehézséggel, nem ritkán gáncsoskodással megküzdve a vállalkozás végleg elfoglalta helyét zenei életünkben. Koncertjeit a közönség érdeklődése és elismerése kíséri. Hanglemezei közül eddig a Philips— Hungaroton kooprodukcióban készült felvétel, amelyen Kocsis Zoltán Bartók zongoraversenyeit szólaltatja meg, elnyerte az Edison-díjat. Legutóbbi felvételük, Mozart C-dúr, Jupiter-szimfóniája az idei Hungaroton hanglemezhetekre jelent meg. A Budapesti Fesztiválzenekar december 26-án, 27-én és 28-án, Kocsis Zoltán és Perényi Miklós közreműködésével, Fischer István vezényletével ezúttal Csajkovszkij-, Liszt- és Richard Straussművekkel lép a Zeneakadémia közönsége elé. • • Örömmel üdvözlöm az új zenei folyóirat születését! Sürgető szükség volt már egy korszerű, a közönség, a közélet számára nyitott zenei fórumra. Egymástól elszigetelt csatornákon folyik a zenei élet - sajnos, az egész kulturális élet. Ahogy Magyar Imre professzor találóan megállapította: „Egyre többet tudunk egyre kevesebbről”, s ez kölcsönös meg nem értésre vezet. A komolyzene levette kezét az úgynevezett könynyűzenéről - ahelyett, hogy segítene ott is kultúrát kialakítani. A könnyűzene semmibe veszi a komolyzene értékeit - ezzel igen gyakran végzetes igénytelenséget, ízléstelenséget visz a köztudatba. A kívánatos kézfogás nem a határok összemosását jelentené (ismerjük ennek elrettentő műsorpéldáit), hanem az értékek világos felismerését, új értékrend kialakítását. Ma, amikor oly kevés a biztos fogódzó, a zene felbecsülhetetlen erők kiapadhatatlan (!) forrását kínálja fel az újjárendeződő társadalom számára. A HANGVILÁG rendezettsége a Mindenség nagy összefüggéseibe ágyazódik: a zene a makro- és mikrovilág szerves része. A hanghullámok viszonyai és törvényei érvényesek a bolygópályák és fényévek hatalmas arányaira vetítve ugyanúgy, mint az elemi parányok kölcsönhatásaiMár a nyitány kezdetén céloz rá egy motívum (szakmai zsargon szerint a „quintlépésű hollandi-motívum"), aztán rövidesen egy sötét trombitahangnál személyében is megismerjük a kísértethajó kapitányát, a Hollandit. Az Operaház reprizének második estjén Kálmánéi Mihály alakítja Wagner: A bolygó hollandi című zenedrámájának főszerepét. A zeneszerző, aki szeretett írásban is magyarázatot fűzni alkotásaihoz, alkotásainak alakjaihoz, azt mondja: „... a Hollandi egyéniségének helyes felfogásától függ az egész dráma". Úgy véljük Kálmánés megértette és átérezte Wagner intencióját. Megjelenése, partravetettsége - kissé „mefisztóira" sikeredett kosztümje ellenére -, mély benyomást kelt, tartása komolyságot tükröz, fáradt-elgyötört arca részvétet ébreszt, lényéből sugárra. Zenénk egyedülálló méltóságát az adja, hogy ezek az összefüggések éppen a szűk, embermértékű tartományban válnak hallhatóvá zenévé. Ami által az ember megtalálhatja helyét a világrendben. A ZENEMŰVÉSZET az ember számára olyan minőségeket közvetít, amelyek csak ezen a nyelven közölhetők. Ezért nem pótolhatja semmi más. A „nagy átváltozások” és „nagy megoldások” művészi pillanatai felébresztik és ébren tartják a hitet életünk magasrendű céljaiban, értelmes és nemes rendeltetésében. Az ELŐADÓMŰVÉSZET testet kölcsönöz a műben rejlő mondanivalónak, lehetőséget ad a mű megtestesülésének. Valahogy úgy, hogy a mesékben kell valaki, aki megváltja a kővé változtatott királyfikat és alvó Csipkerózsikákat, zenében az előadóművésznek kell megtörnie a némaság varázsát. Mennyiben él zenei életünk ezekkel a felbecsülhetetlen lehetőségekkel? A válasz, azt hiszem, ma igen szomorú. A művek zik „az ezerszer eltemetett reménység tudata." Kálmándi Mihály, a kolozsvári magyar operaegyüttes tagjaként csiszolta, ápolta hangját, énekelni tudását, áttelepülése határozott nyeresége a hasonló kvalitású, hajlékony, intenzív erejű hősbaritonokban nem bővelkedő hazai operajátszásnak. Már markánsan formált Tosca beli figurájára felfigyeltünk, most ő az, aki énekben-játékban a legtöbbet megéreztet Wagner operájának legendajellegéből, aki érzékletesen közvetíti a Hollandi űzöttségét, fájdalmát, halálvágyát, aki a II. felvonásban, a Sentával való találkozás jelenetében is tud dermesztő, nagy pillanatokat teremteni. Bízunk benne, hogy a több mint ígéretes produkció - a karakter további még erőteljesebb kihúzásával - egészen nagyformátumúvá válik. (a. i.) igazi életrekeltése, a megoldást hozó nagy pillanat igen ritka. Az egymásután megfelelő sebességgel és megfelelő decibel erővel megszólaló hangok még nem oldják fel a varázslatot. Ellenkezőleg: a manapság divatos egyre nagyobb sebesség és egyre több decibel mintha egyre lehetetlenebbé tenné a megváltást. Szomorú a válasz a zenetanítás területén is. Amit gyerekeink ma e címen kapnak, annak - tisztelet a kivételt teremtő tanároknak - a legtöbbször kevés köze van a zene nagy erőihez. Ujjrendre, kéztartásra összpontosító, „teljesítményre” törő oktatási rendszerünkben gyakran a tanulmányok befejeztéig (!) sem esik szó arról, hogy a zeneművészet. Riasztó példának kezembe került a napokban egy most hangszerre fogott kisgyerek tavalyi „hangszeres előkészítő füzete”. Tele volt olyan feladatokkal, hogy írja le a fisziszt, az aszaszt, a bebét, az eisziszterelt ritkán előforduló, komplikált zenei módosítások s nem egy-két érdekességszámba menő példa, hanem az egész füzet erről szólt. A zenetanulás előterében, az „előkészítőben” nem ilyen sivár tudásra, indokolatlan agyafúrt feladatokra van szüksége a gyereknek. Miért tanulja meg olvasni azt, ami nem érdekli? A zene szeretetét, a zene utáni vágyat kellene felkelteni benne. De ugyan mire vágyódjék az a szegény kisgyerek ilyen „előképzés” után? Le merem írni: az ilyen zeneoktatás bűntény, a gyerek legjobb belső erői elleni merénylet. Lélekrombolás! Ahogy van fehér mágia és fekete mágia, úgy van fehér pedagógia és - mint példánk mutatja - fekete pedagógia. (Ehhez keserű iróniával hozzátehetjük: a művészet szempontjából csak egy rosszabb létezik, a manapság uralkodó szürke.) Tudom, hogy a zenetanárok nagy része - mindenki, akinek igazán köze van a zenéhez - sóvárog a megújulás után. Aminek útját állják régi, rossz előírások: az irreális felvételi rendszer; „teljesítményt” erőszakoló osztályzás; az örömteli munkát gátló, egész évi egészségtelen versenykészülődés. A zeneoktatás ma nem zeneélvező és értő társadalmat nevel, hanem eleve csalódásra ítélt, félbemaradó „művészkéket”. Akiknek a zenélése nem okoz örömet senkinek. Önmaguk inkább nyűgnek érzik, vizsgákon és szerepléskor a melléütés és a megakadás iszonyatát élik át. Családjuk számára a gyakorlás „a türelem nagy iskolája”. Barátaiknak semmit sem tudnak nyújtani, hiszen a „régi darabokat” elfelejtik, az újakat még gyakorolni kell. Mindig épp a kettő között vannak, mindig egy bizonyos nap egy bizonyos órájára, a VIZSGÁRA időzített a tudásuk. Tudom, ez a kép egyoldalú. Tudom, van még országunkban iskola, ahol szeretik a zenét. Sorolhatunk jó, előrevivő kezdeményezéseket, szép eredményeket. De - valljuk be - nem ez a jellemző. Figyelmeztetnünk kell hát a veszélyre: ma nem az a legnagyobb baj, hogy az iskolákban egyre kevesebb a zeneóra, hanem hogy ami van, az a gyerek számára nem élmény, inkább arra jó, hogy végérvényesen kedvét szegje. Mit lehet tenni? Semmiképpen sem hatósági „szervektől”, örökös késésben lévő reformoktól várni a megoldást. Biztos, hogy már a közeljövő zenepedagógiájának és a pedagógiának általában - sokkal rugalmasabbnak, az egyes gyerekre szabottnak (alternatívnak) kell lennie. Ez csak a tanárok kreativitásától függ, és azt kell mondanom: azonnal el kell kezdeni! Kitől várjuk a megújulást, ha nem magunktól? Miért más - és kicsoda? - mondja meg, hogyan kell saját dolgunkat, a magyar zenei nevelés, a zenésE nevelés ügyét rendbehozni? A társadalomnak nem koncertező, vagy koncertezni akaró művészek tömegére van szüksége, hanem azokra, akik korszerűen, tehát a mai gyerekeket érdeklő módon tudják a zene végtelenül fontos tartalmait továbbadni. Egyébként pedig azon kell igyekeznünk, hogy minden gyerek - a jövőbeli foglalkozásától függetlenül - életre szóló kapcsolatot találjon a zenével, s az számára örök erőforrás maradjon. Csak így lehet a zene mindenkié. Nagyon bízom, hogy e , most induló folyóirat - nyitottságával, a különböző ágak és csatornák közelítésével - segíteni fog, hogy Kodálynak ezt az agyonhasznált, folyton emlegetett, de meg nem valósított mondását élővé, érvényessé tegyük. Tusa Erzsébet Az ilyen zeneoktatás bűntény eitől várjuk a megújulást, ha nem önmagunktól?! Legyen vége a lélekrombolásnak Vágyak és élmények. A világmindenség áramlatában. Hollandia Erdélyből