Ritmus, 1989 (1-5. szám)
1989 / 1. szám
Vita Petrovics Emillel (Folytatás a: 1. oldalról) • Egy-egy évadban - durva becsléssel - 1 millió néző férne be a két színház összes előadására. Több mint 75%-os átlag (1. táblázat) a földkerekség legtöbb színháza számára: irigyelt vágyálom, így van. A földkerekség kevés városában járnak esténként 3500-an operába. • A tíz év alatt jócskán megháromszorozódott jegyárak, és folyamatosan csökkenő jövedelmek ellenére. - Igen, mindezek ellenére. • Demagógia-e, ha vannak, akik ebben az „újgazdag” réteg növekedését látják? - Nézd, én is a 40-es években kezdtem a felnőtt életemet, s igencsak lelkesen gondoltam, hogy a kultúrát mindenkihez el kell juttatni, hogy jó lenne ha a művészet szépségeiből mindenki venne magának. De azt, hogy ez bárhol, bármiféle rendszerben automatikusan megoldódhat, csak fafejűek gondolhatják. Mindig és mindenütt lesz, aki szereti az operát és lesz, aki nem szereti. S aki szereti, az akkor is áldoz rá, ha nem „újgazdag”, és amíg csak nem kénytelen, addig nem mond le róla. • Ebben a házban talán eretnekség ezzel példálózni, de ahogy millió és millió fiatal számára a rock, úgy sokaknak a zenedráma jelenti a lélek legfőbb táplálékát, olykor egyenesen gyógyszerét. A közpénzekből ráfordított támogatást is ez indokolja. Mennyi támogatást is kap, aki ma Pesten operajegyet vált? - Nem titok. Tavaly körülbelül 260 forint támogatást adott az állam minden belépőhöz. Több mint kétszeresét a 10 év előttinek. (2. táblázat) • Az operarajongó viszont háromszoros helyárat fizet. Aki nem szereti az operát, mégis talán arra gondol, hogy miért kap a kevés közpénzből 260 forint ajándékot szórakozásához minden hóbortos tizedik, netán évente többször. Sokallja. S itt az operaigazgató, akinek eközben nyilván fájhat a feje, mert a dráguló jegyek és bérletek, a számaiban növekvő támogatás (3. táblázat) a valóságban messze elmarad a költségek drágulásától. - Természetes. Állandóan érezzük a kedvezőtlen változásokat. Ért néhány csapás is bennünket az elvonásokkal. De az Operáról újabban megjelent nyilatkozatok mégis túlzottak. • A társulat szakszervezeti titkárának felszólalásaira és nyilatkozataira gondolsz? - Igen. Nem igaz, hogy már az utolsó tartalékaink morzsáit éljük fel. Erről szó sincs. Hosszú távon valóban nem lehetünk meg bizonyos támogatások visszaszerzése nélkül. Amit azonban az operaház agonizálásáról beszélnek, az nevetséges. • Általános pánikhangulat terjed berkeitekben, szerintem azt közvetítik. Félreértés ne essék, én csak hálás vagyok, ha a szakszervezet keményen kiáll a színház mellett, de félő, hogy ez a retorika nem hasznos az operának, nem segít a való helyzet felmérésében, és nem ösztönzi nagyobb lelkiismeretvizsgálatra a pénzügyi kormányzatot. • Retorika, lelkiismeret... a pénzügyi döntéshozók nem józan számítások és a közfontosság mérlegelése szerint, hanem szép szó, engedelmes mosoly alapján döntenek? - Nem tehetjük ki magunkat annak, hogy egy idő után ne tudjunk a kormányzattal szót érteni. Ezért ha kell, némelykor struccpolitikát is folytatunk, s csak végső esetben kiálthatjuk, hogy süllyed a hajó. • Az például ma nem elég érv, hogy Európa legrosszabbul fizetett opera- és balettművészei a magyarok? - Ez körülbelül így igaz. Persze, nemcsak ma. Ez már „hagyomány”. - No, ezt akarom mondani: ez nem mai fordulat, a helyzet nem most vált ilyenné, hanem már ilyen volt. És nemcsak Bécshez hasonlítva, de Prága és Szófia, Graz vagy Klagenfurt „vidéki” szerződéseihez képest is szánalmasak a művészgázsik. • Nem a szakszervezet eltúlzott panaszai, hanem ezek a fizetések az igazán nevetségesek. Például a zenekariaké, akik régen legalább hazai viszonylatban a legmagasabb fizetést kapták. Hiszen nyilvánvaló, hogy a Mesterdalnokokat végigjátszani hosszabb és nehezebb szolgálat bármilyen koncertnél, amely fél 8-kor elkezdődik és fél 10-re befejeződik. » És fáradságosabb repertoárt játszani, mint hat-nyolc próbával „felfutni” egy koncentrált produkcióra. Hát persze, hiszen itt hosszú kihagyások után is pontosan kell emlékezni instrukciókra, tempók beidegzéseire, és változó karmesterekhez, változó énekesekhez alkalmazkodni. .. - S akkor még nem beszéltünk a pszichés tényezőkről, a beleélésről, ami nélkül nincs kifejező erő. Most mekkora a zenészek elvándorlása? - Nagy, bár az utóbbi időben mintha javult volna valamit a helyzet. A legutóbbi cselló, brácsa, bőgő próbajátékra kiváló fiatalok jelentkeztek, holott tudják, nem ez a zenekar nyújtja a legjobb fizetést és munkafeltételeket. • Kicsit ide tartozik az is, hogy az utóbbi premierek szereposztásai, még a színház keretei és lehetőségei között gondolkodva sem bizonyultak a lehető legjobbaknak. Úgy mondják, a jó szólisták nehezen vállalják a bemutatók hosszú előkészületeit, hiszen jól fizetett vendégszereplésekről kellene lemondaniuk miattuk. - Nem szeretnék hurráoptimistának látszani, és kínos mindenben ellentmondani, de a tény az, hogy a színház vezető művészei szívesen vállalják a premiereket. Beleértve Tokody Ilonát és Polgár Lászlót, a két legtöbbet utazót. Igen pontos megállapodásunk van a művészekkel arra, hogy figyelembe vesszük a külföldi szerepléseiket, például a jövő évadra ’88 december 1-ig felmerült meghívásaikat. Azokhoz alakítjuk a játékrendjüket. A megállapodáshoz tartozik - s többen maguk ragaszkodnak hozzá -, hogy egy-két évenként premierjük legyen. A zenés színháznak felelős szerepet kellene vállalnia abban, hogy a világban zajló korszakos változásoknak a lelki hatásait, a „pszichikai korszakváltást” jelezze. Kifejezze! Lehetővé teszi ezt az operák régi struktúrája? - A zenei, vagy az intézményi struktúrákból az válik fölöslegessé, ami nem tartalmaz értéket. Az európai kultúra értékek tömegét hozta létre, amelyek fenntartása állami intézményrendszert igényel. Úgy érzem, változtatni az új műfajok esetében kell. Trisztán és Izolda nem tud másutt létrejönni, csak ahová befér egy 90 tagú zenekar és ahol megfelelőek az akusztikai viszonyok. Ez azonban tojás-tyúk problémává válik amikor új művek számára sincs reális megszólalási lehetőség állami kereteken kívül, ami a bürokráciának való kiszolgátatást jelent. A művészetről csakis az alkotó szellem szabadságát garantáló társadalom gondoskodhatna megfelelően. Az államnak az adókból itt is az „alapkutatásokat” kellene szubvencionálnia. Nagyon figyelemre méltót mondtál: valóban a társadalomnak kell fenntartania intézményeit a cukrászdától a sétányokig. Dehát az állam nélkül nem tudja magára venni ezeket a terheket. Itt az elosztásról van szó, okosabb elosztásról. Hogy a társadalom tartsa el az operát, az állam viszont szubvencionálja, mondjuk az Almássy téri kísérleti micsodát - ezt naivitásnak tartom. • Az elosztó állam szerepe viszont abszurditás. Amíg a bürokrata adja a pénzt, mindig lesznek kikötései és mindig lesznek „elvárásai”. Megint kiábrándítót kell mondanom: mióta itt vagyok, senki nem akadályozta meg, hogy olyan repertoárt alakítsunk ki - benne Albert Herring, A láng, stb. -, amire számos külföldi partnerem azt mondta: a világon szinte egyetlen operaház sem engedheti meg magának. - Mi megengedhetjük? - Meg. Az Albert Herring ugyanolyan jól megy, mint az állandó teltházas Boleyn Anna. A Háry János legutóbbi előadásán egy szál jegy maradt eladatlan. Mi étvágyat csináltunk egy nem kis rétegnek. 62-63 ezren váltanak bérletet, az opera bérlet komolyabb státusszimbólum, mint az autó, vagy a telek. És a jegyek többségét előadásonként adjuk el, a többség kiválasztja az előadásokat magának. Ha jól kalkulálok, eszerint minden tizedik budapesti operába jár, s ez bizony már kulturális tényező . Ehhez hozzátartozik, hogy a „hétköznapi” előadásokra egész sor tehetséges vendéget hívok meg, nem dollárért, innen a szomszédos országokból, akiknek a többsége kitűnő produkciót nyújt. Az ideszoktatásukkal és széleskörű európai reklámmal verhetetlen vonzást teremthetnénk - jelentős devizahozammal. Ehhez foghatót elképzelni sem lehet. » A kultúrát is menedzselni kell, de ennek nálunk ezer gátat állít az állami struktúra. Szerintem nem ez a struktúra torz, hanem az, amelyik Amerikában, nyugaton kialakult, s amely elképesztő pénzeket emészt fel. Bing úr a Metropolitanban csillagászati magasságokig emelte a gázsikat... * Megteremtette a kiglancolt tehetség kultuszát....ami láncreakciót váltott ki. Itt volt a minap a Svájcban élő amerikai énekes, Montgomery, nagyon olcsón jött: 2000 német márkáért. Ha Győrből, vagy Szegedről lép fel egy baritonista, nem sokkal több forintot kap. Ez tarthatatlan. Domingo, mint tudod, nagyon olcsón énekelt nálunk: 10 000 dollárért, ami jóval több, mint fél millió forint, s ott énekelt mellette Tokody és Polgár... - Szintén a világszínpadok főszereplői!...5500-5700 forintért. Mert várik - nemcsak most, a mai nehéz helyzetben, de évtizedek óta a maradékelv szerint jut, vagy nem jut pénz. Miért vagy akkor optimista ? - Ha azon a hangulati úton haladtam volna, amely a mai magyar közéletet és a közgondolkodást, enyhén szólva, sötét kamrába löki, a szemrehányások és siránkozások, a rettegések és aggodalmak útján, akkor valószínűleg már le kellett volna mondanom. De konkrétan elemezve a képet: ma még megvalósíthatónak látom azokat az elképzeléseimet, amelyekért érdemes lehet az életemből éveket feláldoznom. Nem biztos, hogy jövőre is megvalósíthatóak lesznek. Ingmar Bergman írja, hogy nekünk művészeknek megbocsátóaknak kell lennünk, ha a politikusok önhibájukon kívül megbízhatatlanok. Ha már egyszer taktikai optimizmust emlegettem, hadd említsem meg az optimizmusnak a kulturális életünkben gyakori másik fajtáját: a kivételezettségben reménykedést. - Ez valami félreértés... Én nem reménykedem a kivételezettségben, én megkövetelem. Operát nem lehet enélkül sehol fenntartani. Az opera egy nemzet luxusa. A szellemi élet, a szellemi tartalmak, szellemi közlendők intézménye, amelyet az állam köteles fenntartani. Semmi olyan kompromisszumba, szerkezetváltásba nem megyek bele, amely a piac törvényeire bízná az Operaház létét. Nem vagyok hajlandó irreálisra emelni a belépőket, hogy abból tartsuk fenn magunkat, mert ez úgyis lehetetlen, s legfeljebb azok fizetnék meg, akiknek nem nagyon akarok operát csinálni. Én azt a kulturális demokratizmust, azt az eszményt, amiről évtizedeken keresztül szövegeltünk - nem adom fel. Azoknak akarok operát csinálni, akiknek szükségük van az élményre, akiknek fontos, akik szeretik Verdi, Mozart, Puccini színpadát. E tekintetben nem bocsájtkozom alkuba: ilyen színházat nem lehet a belépőkből üzemeltetni, ezt el kell tartani. Takarékosan gazdálkodunk a legrosszabbul fizetett művészek színházában, pazarlás nélkül, szerény eszközökkel törekszünk létrehozni kiemelkedő produkciókat, jó átlagos előadásokat és elkerülni a gyengéket. Szeretnénk hitelesebb visszajelzések alapján alkalmazkodni a közönséghez annál, amit a bérletrendszer meg a közönségszervezés biztosít; abban keressük a struktúraváltás lehetőségét, ami jobban kiszolgáltat bennünket a közönségnek. Nem félek a közönség uszályától, mert az igények skálája nagyon széles, van réteg, amelyik komolyan követeli az újat, a sablontól eltérőt, az érdekességeket. S erre érdemes odafigyelni, oda kell figyelni. Itt ez jelentheti a nyitottságot és megújulást, a friss kontaktust a közönséggel, a világgal. Ilyen színházat pedig anélkül, hogy az állam ennyi és ennyi fedezetet biztosít hozzá - nem lehet csinálni... Ma! ...ma. Fodor Lajos (Fotó: Müller László) Nézők Átlag belyár Támo-Bevétel száma Opera Erkel gatás jegyekből támogatás 1979 744.019 32.03 22.60 116,19,505.711 86,486.000 1988 776.920 103.46 60.69 260,58,639.567 201.336.000 aQUdffiQ 3