Rockinform, 1997 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1997-09-01 / 7. szám

szokott technikusoknak. Például nemigen van fogalmuk arról, hogy hogyan kellene megszólalni ezeknek a furcsa kinézetű micsodáknak, amiket - Isten tudja, mi végből - oszlopgitárnak meg hegedűnek meg billentyűs hangszernek (ez utóbbi mondjuk egyér­telmű, billentyűk vannak rakta, bár írógépnek néz ki­­( valaha az is volt) neveznek, mi­lyen legyen a hangszínü­k, mekkora jelet adnak ki, ilyesmi. Ez a probléma természetesen most is fennállt, amellett - mint koncert után az egy­üttes tagjai elmndták - a kontrollban időnként nem hallották magukat, ezért volt, hogy Silye Ákos hegedűs például egyes­­ki­lókban egyszerűen leállt, mert nem tudta, hol is tartanak. Mindemellett az odagyűlt né­hány száz - meglehetősen vegyes korosztályt képviselt­ - ember körében nagy sikere volt a produkciónak, amiben bizonyára jelentős szerepe volt a két jóhangú énekesnőnek. Leginkább a Kon-tiki hajótöröttei közben mutatkozott meg, hogy a két énekhang meny­nyire passzol egymáshoz, mivel a többi dalban többnyire külön szólamot improvizálnak - Hangfürdő, Bálványbál - vagy felváltva énekelnek - llótalpakkal szteppelünk -, ez az egyetlen dal, ahol kéttagú kórust alkotnak. Csak a hangszerek tökéletesre kevert megszó­lalása hiányzott időnként a koncert során. Stones AUGUSZTUS 14. CSÜTÖRTÖK, BAHIA SZÍNPAD Mindjárt az első napon, épp indultam a sajtóirodából becserkészni David Bóvlit a Nagyszínpadon, mikor a közeli Bahia színpadról valami fura zene ütötte meg a fülemet. Ha má' itt vagyok, megnézem - gondoltam, így is tettem. A színpadon öt fura figura - mint kiderült, a nevük Stones. Igen érdekes muzsikát produkált ez a formáció, valami egészséges ötvözete volt ez a hatvanas-hetvenes évek magyar presszópop-zenéjének (Ambrus Kyri, Aradszky, Szécsi Pál, meg egy-két általam ismeretlen név olyan slágerek­kel, mint Ajjaj, fekete vonat, meg­­Almát eszem, ropog a fogam alatt) és a Kontroll Cso­port new wave-punk hangvételének, kellemes, dallamos kiszerelés, időnként ötletes, időnként jópofa, néha kicsit idétlen szövegekkel, jó torkú énekes lánnyal, és meglehető­sen jó zenészekkel. Egyes számokban a nyolcvanas évek technikai csodájának számító Casio zsebszintetizátor is fel lett vonultatva, nem tudom, hangzásszínesítésnek vagy vicc­nek szánták-e. A zene mindenesetre táncra ingerlő, két tini lány eleinte fikázta­­ egymást közt­­ az együttest, ők a kertre jöttek, akiknek a kiírás szerint ekkor már a színpadon kellett volna lenniük, aztán tíz perc múlva már önfeledtek táncoltak. Meg lettek nyerve. Én még kicsit tartom magam, de biztosan megnézem még őket valahol. A könnyedsé­gük, lazaságuk nagyon tetszett. Mii­ásfél AUGUSZTUS 14. CSÜTÖRTÖK, BAHIA SZÍNPAD Másfélék úgy lettek betervezve, hogy Bowie után még kényelmesen átérjen a közön­ség, aztán aki iderohant, még alhatott egy verset, mire a zenekar a színpadra lépett, a Balk­án ekkora időbeli csúszászok voltak (egyébként egész héten). Mivel biztos voltam benne, hogy másnapi nagyszínpadi matinébulijukra nem tudok elmenni, itt hallgattam meg őket. Sajnos, a színpad megszólalása (ezt hívják beszélő színpadnak - a szerk.) vala­mi elképesztően gyenge volt - nem hangerőre, ez még a polgármester előtti időszámítás - , ennek ellenére ez a négy fiú - meg időnként egy lány - ilyen körülmény­ek között is em­lékezeteset tudott alakítani. A zenéjükről nemigen tudnék semmi olyat elmondani, ami a Rockinformban nem lett még megemlítve, végül is az utolsó két album - Viperagarzon és Kínai nátha - számai voltak műsoron, a csellista Eszter lány időnként megint alig-alig hallatszott, de ennek oka lehetett az is, hogy a színpad előtt a Misfélre összegyűltek kö­zé szinte csak erőszakkal lehetett volna bepréselődni, azt meg nem akartam, így meglehetősen oldalra kiszorítva tudtam csak hallgatni Lukács Leventéék­­ sorát. Ami legjobb a zenéjükben, az az, hogy bármikor hallgatom, mindig képes kiszakítani - legalább egy időre - a környezetemből, az itt és most unalmas valóságából, amit a barátaim nem is vesznek néha jó néven, hogy ilyenkor testileg mellettük állok ugyan, de egyébként valahol a zenével utazom, ami behatol a mell­kasomba és ott belül lüktet. Mindezt mindenféle gyorsítók nélkül. Ide tartozó hír, h­a minden igaz, a legjobb gitárosnak a közönségszavazásán Bácsi At­tilát, a Másfél gitárosát választoták meg. Voltak nála technikailag jobb húrnyűvők a Szigeten, de ma­gyarázd ezt meg a közönségnek. A magam nevében csak gratulálni tudok. Az utóbbi időben a sok tagcsere miatt kezdtem azt gondolni, vége, a VHK is kifulladt, emiatt mennek el az emberek - vagy küldik el őket a többiek -, olyan régi kocsmabúto­rok is, mint Soós, aki több, mint tíz éve a csapat tagja volt. Mára két alapító maradt, Grandpierre és Ipacs, meg elég régen csépeli köztük az üstdobot Boli, akiről már hu­morból se merek rosszat írni, mert hátha félreérti. Úgy látszik azonban, a vérfrissítés jót tett az együttesnek, mert Luja gitárjátéka új színt vitt a zenébe - megjelentek a gitárszólók -, és az új basszusgitáros­­ Grandpierre-ék a szülei lehetnének­­, bár nem annyira ösztönös, mint Szónusz volt, remekül beilleszke­dett a Halottkémek közé. Igaz, a zene teljesen ösztönösről némileg tudatossá válása már az A semmi kapuma... anyagnál észrevehető volt, de most a tudatos zenei részek még na­gyobb helyet kaptak, rengeteg etnozenei elem épült be a zenekar újabb számaiba. Ezért például nagyon jól illeszkedett a vendégként meghívott folkos Téka (koboz és hasonló hangszerek) produkciója is a VN­K műsorába. A koncerten elhangzottak olyan dalok is, amelyek csak a következő VHK-albumon lesznek majd hallhatóak. Természetesen a folkos elemek beépítése mellett a zene lendülete nem veszett el, olyannyira nem, hogy Ipacs és Bol­ mellé sokszor beszáll még egy-egy tag, de volt olyan pillanat, amikor mindenki valami fllős hangszerrel foglalta el magát. A koncert alatt végig érezhető volt az a vibrálás, lüktetés, elszabadulni vágyó, de valahogy mégis kordában tartott energia, ami ennyire belsőleg fel­szabadítóvá, sámánisztikus erejűvé teszi a zenéjüket, ami miatt Nyugaton is elismerően nyilatkoznak a zenekarról, és tűnt a lemezeiken sajnos nem mindig üt át. Sabot AUGUSZTUS 15. PÉNTEK, BAHIA SZÍNPAD Számomra mindezidáig ismeretlen volt ez a kéttagú zenekar. A felállás: basszusgitár és dob. Bár a nevük francia­­ jelentése facipő, innen ered a szabotázs szó, ugyanis az ipa­ri forradalom idején a munkások facipőket dobáltak a gépekbe, hogy tönkretegyék azo­kat­­, az együttes amerikai. Azt hiszem már a felállásból is egyértelmű, hogy a zenéjük alapvetően ritmuscent­­rikus. A dobos lány játéka kivitelezésben is figyelemreméltó, mind kézmozdulatai, mind arcjátéka tekintetében. Hobbit jobb dobosiskolákban szerintem úgy tanítják, hogy na, ezekről kell leszoknod, fiam, de ez a csaj erényt, egyben látványelemet tudott belőle ko­vácsolni. A basszusgitáros fickó szintén nem tehetségtelen kezdő, akkordozva játszik hangszerén, mintegy önmagát kísérve, olyannyira hatásosan, hogy nem hiszem, hogy hallgatóik közül bárkinek is megfordult volna a fejében, hogy valaki hiányzik a bandából. C.fl.FB AUGUSZTUS 17. VASÁRNAP, MARLBORO SZÍNPAD Egyszer régen írtam az együttes kazettájáról egy recenziót, akkoriban még hard core­­ban adták elő. Szakácsi „Greg" Gabi (nem Szakcsi!) gitáros-énekes-zenekarvezető azóta nyaggat, hogy nézzem már meg őket élőben. Állítja, hogy már tök más műfajt nyomnak. Na jó, gondoltam, majd a Szigeten. Hát csakugyan más a műfaj. Valamiféle klasszikus punkzene, némi billentyűs hang­zással felhígítva. Szólóra mondjuk véletlenül se ragadtatják magukat, de ez nem is a vir­tuózok terepe. Szó se róla, tetszett a műsoruk, bár az egyetlen dal, ami igazán megragolt bennem, egy Rituális Rémtettek-feldolgozás volt, Nő vagy címmel, de a C.A.F.B. sajátjai se voltak rosszabbak, valami olyasmi, ami a Tankcsapda egyik fejlődési iránya le­hetett volna a Legjobb méreg album után. Lendületesek, feszesek, egész jó. És amennyire így csaknem egy hét távlatából visszaemlékszem, még a szövege­ik is tűrhetőek, a basszusgitáros is egész jó­­ punkban kiváló - énekes, és­zt kihasználják, nagyon jó vokálokat írtak a dalaik többségéhez. Farkas Marcsi kiszállása óta keresi magát, illetve a meg­felelő helyettesítőt a zenekar. Jelen koncerten a két régi fiú - akik régen tudják - közül Majoros Gyula maradt eredeti szerepkörében­­ mindenféle fú­vós hangszerek plusz doromb, Homoki Pét­­­ter viszont - szerintem sajnos - felcserélte a gitárját egy leginkább dobgép + perka (percussion) szerepkörre kárhozta­tott szinti billentyűsre, igaz, dobgépet használtak Mogyoró Győző távozása után is, de Marcsi hegedűjével és énekével plusz egy gitár­ral sokkal színesebb volt a zenéjük, mint így, még ak­kor is, ha új színként beszállt Pajzs Miklós különféle fúvós bizgentyűkön, amelyek egyike leginkább házi készítésű fagott­ra, másika az ausztrál bennszülöttek által használt didgeridoo-ra, a harmadik egy összetekert slagra hasonlított, legalábbis kinézetre. Emellett dorombozott is, valamint nevezetességét, a tibeti szerzetesek által használt torokéneket kölcsönözte a zenekarnak. Összességében nem volt rossz az Yzgin Over koncertje, ha nem hallottam volna őket régebben, fenntartás nélkül tetszett volna (pontosabban egy fenntartással, hogy alig több, mint fél órát játszottak). De hallottam - még eredeti felállásban is, 1991-ben -, és az elvárásaimhoz képest sze­rény volt a kapott produkció, a zene vezető szerepét átvette a ritmus dominanciája. Nem volt rossz, csak más. Aki kiválót is tud alkotni, attól az egyszerűen csak jót nehezen tud­juk elfogadni, márpedig Gyuláék bizonyították, hogy ők képesek erre, akár hosszabb időn át is. Vágtázó Halottkém­ek +Téka AUGUSZTUS 19- KEDD, NAGYSZÍNPAD Még mondják azt, hogy­ a történelem nem ismétli önma­gát! Pedig aki elég öreg - mondjuk úgy, időben született - és régóta jár koncertekre, emlékezhet, hogy volt már olyan, hogy a VHK Henry Rollins előtt lépett fel, mégpedig a későbbi Fekete Lyuk fölötti Vörösmartyi Műv. Házban. Aztán, igaz, vagy tíz évet várni kellett, de most újra ez volt a helyzet a Sziget '97 keretében Úzgín Uver AUGUSZTUS 17. VASÁRNAP, BAHIA SZÍNPAD 39

Next