Rockinform, 2011 (19. évfolyam, 180-187. szám)

2011-04-01 / 182. szám

LEMEZTELENÍTÉS CHRONOLOGY: THE EYE OF TIME NAIL/HMP (2011) L­ehet, hogy most meg fogtok kövezni, de ki nem állhatom a tribute zenekarokat, sőt a feldolgozás-bandákat sem szeretem. Nem mintha bármi bajom lenne velük, de én úgy gondolom, hogy aki hangszert vesz a kezébe, azt azért teszi, mert szeretne kifejezni vele valamit. Lehet, hogy nem tud beszélni, járni, esetleg nem lát, de a zenész a zenével közölni akar valamit, vagy legalábbis azt kel­lene tennie. Követendő példaként szeretném ajánlani jelen kritika tárgyát minden tribute bandáknak. Egy új albumot, amelyet nemcsak meghallgatni érdemes, hanem elmélyed­ni tartalmában, és elgondolkodni azon, hogy így is lehet... Ezért is volt öröm számomra, amikor megérkezett a szerkesztőségbe az Iron Majdnem tagjaiból álló Chronology zenekar debütáló CD-je. Végre! Reménysugár gyűlt, hogy van élet az agyonját­szott és jól ismert szerzeményeken túl. Örülök, hogy végre itt egy tribute csapat, akik rászánták magukat saját dalok írására, amelyek köré saját koncepciót építettek, és letettek az asztalra egy tisztességes booklettel megtámogatott 75 percnyi saját anyagot. Félreértés ne essék: semmi bajom az Iron Maidnemmel, hiszen annyira hitelesen és profin adják vissza a Vasszűz dalait, ami sokszor már jobb, mint az eredeti. Sőt, vérprofi zenészek alkotják a csapatot és furcsálltak, hogy eddig nem volt igényük saját dalok írására. De eljött az idő, és amit ezen a korongon hallok, az tetszik, nagyon tetszik. A The Eye Of Time egy fantasy-jellegű történet, amely 1791-ben kezdődik, és egy fiatalemberről szól, aki egy kis faluban tengeti szürke hétköznapjait. A fiú anya és apa nélkül nőtt fel, a nagybátyja családja ne­velte, de a 21. születésnapján minden megváltozik. A sztori folytatása a CD 17 trackjére szerkesztett mesterműben található, amely természetesen nem áll távol a Vasszűz műfajától, de annál azt hiszem jóval többet kapunk tartalmilag és zeneileg egyaránt. A monumentális intro után szélse­bes iramban robban be a címadó nóta, amelyet a Warning közép­tempós döngölése követ, hogy aztán átadja a helyet a Forbidden Path szövevényes témázgatásának. Felesleges is tovább részletez­nem a dalokat, hiszen szorosan egymásba kapcsolódva hömpö­lyögnek egymás után a jobbnál jobb témák. Ugyan megfogadtam, hogy nem fogok hasonlítgatni, de nem tudok menekülni a gondolat­tól, hogy ez az album olyan, mint­ha a Helloween 2011-ben adta volna ki a Keeper Of The Seven Keys l­ll.-t. A Chronologynál nem találunk olyan vicces dalokat, mint pl. a Dr. Stein, de technika­ilag, dallamvilágát tekintve ez a hasonlat jutott eszembe. Akad ugyan néhány ismertebb dal­lam, zenei megoldás, amelyet már hallhattunk a nagy elődök lemezein, ám mindez egy per­cig sem zavaró, inkább olyasmi ez, mintha a „Zene Nagyköny­véből” idéznének. Nem tudom, Töfi mester és Boros Béla meddig ügyködtek ezen a CD-n, de a felvétel egészen egyszerűen baromi jól szól. Minden hangszer kris­tálytiszta, a szintik gyönyörűen simulnak a gitárokhoz, és sehol nem vész el az energia, amely a dalokból árad. A mai generáció fiataljai sokszor gyilkos tekintettel néznek rám, ha azt mondom, hogy ezt, meg azt a CD-t megvettem a boltban. Én elhiszem, hogy az internetről minden letölthető, de ez a CD megcsonkítottá válik a Sallai-Polgár-Boros trió által megálmo­dott 16 oldalas booklet nélkül. A The Eye Of Time-ban fülhallgatóval, kezünkben a dalszövegekkel, egy sötét szobában fülelve érdemes elmélyedni, ami felér egy kiruc­canással a XXI. század szürke hétköznapjaiból. DESTRUCTION: DAY OF RECKONING NUCLEAR BLAST (2011) A nagy germán thrash trió egyik prominens tagja, a Destruction elég mélyen visszaette magát a kollektív metalos köztudatba a '90-es évek végének nagy összeölelkezése óta. A trió olyan aktív részese az európai színtérnek, hogy az embernek ma már olyan érzése van velük kapcsolatban, mintha nem is járt volna majdnem egy évtizeden át külön utakat a két főember, Marcel „Schmier” Schirmer basszusgitá­ros és Mike Sifringer gitáros. A lendület egy pillanatra sem lankadt, vagyis szó sincs arról, mint sok hasonló korú legendánál: a Destruction valóban visszatért, és nem négyévente kiadott lemezek közötti nosztalgia­turnékkal aratnak babérokat, hanem komoly munkával. A Day Of Reckoning - a régi dalok újrajátszott verzióit rejtő Thrash Anthems gyűjteményt nem számítva - immáron a hatodik stúdiólemez Mike és Schmier nagy összeölelkezé­se óta, és hajlamos vagyok azt mondani, hogy talán a legerősebb az új korszakból. A régi dolgokat most inkább azért hagyjuk, mert az a tapasztalatom, hogy aki nem élte meg a '80-as években a thrash hőskorát, az nem feltétlenül tud mit kezdeni a korai Destruction cuccok­­kal... Magyarán szólva a két főarc elég nagy utat tett meg a Sentence Of Death és az Infernal Overkill amatőr módon feljátszott, borzalmas hangzású őskáosza óta, de úgy sikerült végrehajtaniuk ezt a nagy mutatványt, hogy közben totálisan megőrizték a klasszikus szellemiséget, sőt, az érzésvilágot és a féktelen, vadállati agressziót is. A mostani dolgaikat emiatt aztán elég nehéz bármilyen szempontból is vállalhatatlannak bélyegezni. Wawrzyniec „Waaver” Dramowicz személyében ugyan új ütést köszönt­hetünk a fedélzeten, de a gépezet maradt, ami volt. Ha beteszel egy újkori Destruction lemezt, nem kell attól tartanod, hogy old school thrash helyett modern brutál zenét kapsz, a banda azonban úgy hagyományőrző, hogy közben naprakészek is. Eb­ben nyilván az ízig-vérig 21. századi atomhangzás is közrejátszik, de Mike szúró-horzsoló, reszelős riffjeit sem érzem porosnak egy cseppet sem. Ez a zenei világ a maga barátságtalan, rideg voltában is abszolút időtálló. Az újkori Destruction anyagok némelyikének egyet­len baja volt: az összefolyós jelleg, amit jelentős mértékben a töltelékek számlájára írhattunk. Épp azért találom az új korszak legjobbjának a Day Of Reckoninget, mert itt egyelőre nem igazán fedez­tem fel üresjáratot. Schmierék továbbra sem a világ legváltozatosabb zenéjében utaznak, a témák azonban kivétel nélkül elég karakteresek ahhoz, hogy az ember már aránylag rövid ismerkedés után is el tudja őket különíteni egymástól. És ugyan mindvégig a fűrészelős tempók, a kétlábdobos nyaktörések dominálnak, folyamatosan jó érzékkel oldják az állandó szélvész szigort egy-egy lassabb betonozással, neadjisten harmóniával, Schmier pedig még a maga szokásos hisztérikusságában is megjegyezhető énektémákat (sőt, itt-ott már szinte egyenesen dallamokat) hoz. A leggyorsabban egyértelműen a klipes Hate Is My Fuel mászik be a hallójáratokba, mert veszett jó az irama, és az acsar­­gó refrén is fogós. De nem kell sokat várni, és azon kapjuk magunkat, hogy ugyanígy összebarátkoztunk a belassultabb, megfontoltabb témákat is csatasorba állító Armageddonizerrel, a kel­lemesen nosztalgikus emlékeket idéző Sorcerer Of Black Magic-kel, netán a záró Destroyer Or Creator­­ Sheep Of The Regime kettőssel. Minden további szófosás felesleges, ez egy több mint korrekt thrash lemez. Élőben pedig továbbra is állatok, ahogy azt március 11-én ismét bebizonyították. 28 ! ROCKINFORM - 2011. ÁPRILIS SzegPisti Draveczki-Ury Ádám

Next