Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám

Mintha csak valami Jim Jarmusch filmben lennék, kávétól és cigarettától bűzölögve vonszoltam be magam hajnalban a szerkesztőségbe, hogy felhívjam Chadet. Alig néhány óra múl­va ki is csörgött, és ott volt a vonal másik végén az én Chad haverom, Chad Smith, a Red Hot Chili Peppersből, a dobos. Kis udvariaskodás, aztán belevágtunk az interjúba. Mindjárt az elején sikerült alaposan meglepnie: azt mondta, hogy az RHCP igazi családi szórakozás, olyan zenét csinálnak, amit mindenki szeret, elsősorban persze ők maguk, de mégis, az egész csa­ládnak szól. Különben is, a zenekarban mindenki nagyon sze­reti a gyerekeket, titkos vágyuk, hogy egyszer beszabadulja­nak a Sesame Streetbe. Felnőttesebb témákra térve megegyeztünk abban, hogy a társadalmi környezet alakulásával együtt változtak az évek so­rán az RHCP dalszövegei is. Chad szerint abból nem lehet baj, ha valaki nyersen, őszintén beszél az érzelmeiről. Egy művész­nél ugyanúgy előjönnek a személyes élmények, mint bárki másnál. Bár csaknem mindig Anthony [Kiedis, az Antkes] írja az összes szöveget, az új albumon Flea [a basszusos] is elkövetett néhányat. Mindketten leginkább saját magukról ír­nak, Chad szavaival: „mindannyian csak az vagyunk, amit lá­tunk, teszünk, eszünk, szarunk, baszunk, benyelünk, elmula­tunk." Amikor megemlítettem neki, hogy a Wanted különböző forrásokból szerzett értesüléssei szerint tárgyalások folynak az RHCP, Nina Hagen és Wim Wenders esetleges együttműködé­séről, Chad meglepődött. Ez hozzá még nem jutott el. „Nem, nem... nem hallottam erről. Szeretjük Nina Hagent. Jóba van a zenekarral. Azt hittem,...hol is van most? Budapesten? Azt hit­tem Párizsban van." Sikerült teljesen zavarba hozni, aztán ma­gához tért és pletykának nyilvánította az egészet. Mindazonál­tal elárulta, hogy Anthony és Flea írt pár számot Nina Hagen egyik lemezére. „Olyan furcsán működnek a dolgok, nem lehet kiszámítani..." Aztán hozzátette, hogy szívesen dolgozna együtt Nina Hagennel. Na jó, térjünk rá a mozira. Mindegyikük nagy moziőrült, játszottak is már filmekben. „Egészen más érzés filmezni, mint zenélni. Sokkal kevesebb múlik rajtad. Csinálod, amit monda­nak. Mondod, ami le van írva." Az ő igazi világuk azonban a zene, ahol nincsenek kötöttségek. Egy színész soha nem él­vezhet akkora szabadságot, mint egy zenész. Az újabb filmek közül a Dead Man Walking a kedvence, ajánlja mindenkinek, meg kell nézni. És akkor a kábítószer. Manapság egyre egyszerűbb hozzá­jutni, s a könnyű drogok használatának dekriminalizálásával egyre nagyobbnak tűnik a drogprobléma. A rockzene pedig az egyik elsődleges terepe a narkónak. Chad szerint senkinek nem tesz jót, de az a filozófiája, hogy „mindenki önmagáért felel". Az együttesen belüli tapasztalatai azt mutatták, hogy elég az is, ha az ember totálisan őszinte önmagával szemben. Anthony és Dave [Navarro, a gitáros - a szerk.] szedtek ke­mény drogokat, ő csak belekóstolt. „Azt hiszem, egy kemény junkie-t kéne megkérdezned arról, hogy a zenének használ-e a drog." Viszont a a legközelebbi barátai közül nem egynek az életét teljesen tönkretette. Az új album megjelenését kimerítő turnézás kíséri. Szeret­nek olyan helyekre eljutni, ahol még nem jártak. Magyarország is ilyen, várja is nagyon Chad. A telefont is épp Új-Zélandon vette fel, három napja vannak ott. Ez a legjobb dolog, új helyek, új emberek. Délelőtt egy dobszemináriumot tar­tott, jól összehaverkodott a helybéliekkel. Amikor elmeséltem neki, hogy Phil Collins, amikor itt járt, hosszú mondatokat mondott magyarul, közbevágott: „valószínűleg jól el is baszta", aztán megkérdezte, értéke­lik-e a magyarok az ilyen extra erőfeszítéseket. Naná. Er­re azt mondta, szól Anthonynak és Flea-nek, hogy mondjanak majd pár szót magyarul, amikor itt játszanak, szóval számítha­tMegkérdeztem, mit csinálna szívesebben, tanítana vagy tanulna-e inkább zenét. Hát ezt nem tudja, most éppen mindkettőt csi­nálja. De az a véleménye, hogy egy zenész­nek csak jót tesz, ha minden nap tanul va­lamit. Ez a zene lényege. Különben, ezt ő mondta, ha nem zenész volna, bűnöző lenne. Ült is börtönben. Hu­­szonvalahány éves korában, amikor felfüg­gesztett büntetést kapott, valami rossz fát tett a tűzre a próbaidő alatt, ezért egyből bevarrták. Na, az alatt a hónap alatt rájött, hogy kint azért többet tud adni az élet. Az­óta jó fiú. A legtöbb nő nagyon szexis fickóknak tartja az RHCP tagjait. És az is biztos, hogy na­gyon nyíltan vállalják a szexualitásukat. Semmit nem rejtenek el. Ha lenne egy fia, Chad megmondaná neki, kérdezze meg Ant­hony bácsit, miért ír olyan szexes szövege­ket. Aztán hozzátette, mindegyikük csinálta­tott AIDS-tesztet. „Évekig zoknit húztunk a tökünkre, úgy léptünk fel, ez pedig bizton­ságos szex, nemdebár?“ Nem bírja az elfoj­tásokat. „Minden normális amerikai férfi­nak... vagyis minden normális férfinak ké­pesnek kellene lennie, hogy kifejezze saját szexualitását Mi nem is rejtjük el!“ Az interjú vége felé közeledve az ideáljairól kérdeztem. Azt felelte, nem jó, ha sokat vársz valakitől, mert aztán csalódás lesz a vége. Neki nincs is ideálja, bár akad, akit tisztel, Jimi Hendrix például vagy Beetho­ven, mindkettő nagyon cool, fasza gyerek volt. És vajon önmagát rocksztárnak tartja? Mulatságos kérdés, de a válasz: nem. Vi­szont szerencsés ember, mert azt csinálhat­ja, amit szeret. Búcsúzóul még megkért, úgy a következőket szó szerint idézzem, az íme: „Olyan bulit fogunk kapni, amilyen jó magyarok !^iflfi^Ez^betne a cikk * g| A jó magyarok. N, tessek, elvegzem helyetted a 4AkQnkre, Agy El ugyan nem végezte, de ezt az ocsmány * lülAfik 4$ át% 1 a alt kellemes reggellé varázsolta, az­ tunk pár HBBBSBSHB9I BSSSBBH-re­ény. Jöhet a következő kávé és cigaretta. ed oitsé o* szex, emdebAr?*

Next