Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám

Szerbusztok, újra itt van Öregróka, a poptu­dományok doktora, hogy jó tanácsaival kiossza a tiniket! Ma nosztalgikus hangulatban exhumáltak, úgyhogy a témánk: „Mit tegyünk, ha szeretnénk valamely kedves előadónk lemezét vagy kazettá­ját megvásárolni, ám ennek abszolválásában a le­mezbolti eladó, noha az utolsó, mégis a legjelen­tősebb akadályt képezi?” Nos, górcső alá véve hősünk nem is olyan fé­lelmetes már: látjuk, hogy szeret nagyzolni, szar­díniát cethalnak tüntetni föl, egyszóval hazudni. Azt is látjuk, hogy szereti letagadni, hogy szabad­idejében kazettákra másolgat és nem is karitatív céllal, hogy hamis kazettát ad el valódi áron, és hogy pultja alatt csempészáru lapul. Szeret tehát a tinik bálványaként fellépni és ebben a szerep­ben tetszelegni a tinitudatalattiban. Tüzetesebb vizsgálatnak kitéve észre­vehetjük, hogy a lemez­bolti eladónak sajátja egyfajta fennebb stíl, affé­le fennhéjázó modor, valamint hogy igencsak ke­véssé ura a minduntalan felszínre törő hatalmas tudásanyag gejzírseregnek, amely olyan, tört angol­sággal előadott, általában az adott kontextusban in Sydney” című korongját. Ily módon felvérteződ­­vén a siker is közel már. Eleinte, hogy a boltba toppanánk, tegyünk fel­tétlenül úgy, mint akinek gőze nincsen, hol fog­ják az MTV-t, vagy hogy ki az a Rudi Schenker, s csak éveknek tűnő percek múltán szegezzük neki a „Van?” szócskával kiegészített együttesneveket, gyors egymásutánban hősünknek, a lemezbolti el­adónak. Erre a válasz: beszólás („Anyád van”, „Mi van?", stb.). Ekkor üssük a lemezbolti eladót gyomorszá­jon, és ballal horgot helyezzünk állkapcsára. A ki­folyt vért européer módra itassuk fel Padödő­­lemezborítóval, és ha maradt még egy kis időnk, döntsük rá a kétezer darabos CD-állványt. Aki nem szeretne félúton megtorpanni, java­soljuk, hogy rakjon máglyát zsiráftalan hanghor­dozókból, majd csipetnyi só, bors és mustár fel­­használásával készítsen ízletes steaket emberünk bicepszéből vagy combjából. Angolosan vagy át­sütve, kinek-kinek ízlése szerint. Nézzétek, én nem cifrázom: ez itt Sipos F. Tamás, afrikai turnéján, Mombasában. A jó énekes két polgárháború között és egy kor­mányellenes puccs kellős közepén érkezett a városba, hogy előadja Nincs baj, bébi! meg Táncolj plébáj! című dalait egy szupermar­ket megnyitóján. Sajnálatos módon a szu­permarket porig égett, mielőtt F. egyet böf­­fenhetett volna, így karizmatikus hősünk úti­laput kötött saját talpára, és sietve elmene­kült. Hazafelé azonban kiesett a repülőből, hiába mondták neki, hogy ne tehénkedjen rá a vészkijárat kilincsére, ő csakazértis, és ez lett a vége. Sipos F. landolás közben - igazi sztár­hoz méltóan - hatalmas lyukat szakított egy törzsfőnök kunyhójának tetején, kissé za­bossá téve ezzel a helyieket. A törzsfőnök súlyosbító körülményként fogta föl az esős évszak közeledtét, minek folytán fejébe vet­te, hogy az echte jamaikai reppert friss pa­radicsommal körítve, banánlevélbe tekert szalonna formájában bemutatja a többieknek is. Az aranytorkú ex-exotic-csalogány mond­ta ugyan, hogy: Ne!!, ám azt nem tudhatta, hogy éppen azt üvölti kannibálul, hogy: Oké, csak fotózzatok le a bográcsban! teljesen inadekvát együttesnevekben ölt formát, mint például Kránberiesz vagy Szimpel red. Ezek után térjünk rá végre a módszertani kérdésekre. Tehát, hogy a lemezbolti eladót sikeresen lecsa­logathassuk az Olümposzról, szedjük tele tarso­lyunkat néhány olyan lemez és előadó nevével, amelyről a kutya se hallott. Ha nem is fog, az még jobb. Ilyenekkel például, mint: Opal, Skeleton Crew, Debile Menthol, sok helyen a Beatles is meg­ teszi, vagy végső esetben kérjük az AC/DC „Live ! ! Ez a vasárnap délelőtt is csak úgy indul,­­ mint a többi. A metróülés műbőrjén jam­­pik pettingelnek, szemből bomba csajok úsznak le a mozgólépcsőn. És mindegyik valaki mással... Neonkék arccal bukok ki a felszínre, merev, hideg kézzel veszem át He­gedűs Lászlótól a Tina (sic!) Turner szórólapot, és valahonnan a távolból ismerős hang kezdi me­sélni, hány lámpa és kóristalány lép ezúttal szín­padra, hogy ez most tényleg felül, fog múlni min­den eddigit, és én tudom jól, hogy húsz éve a Spandau Ballet múlt felül mindent, aztán a Mo­dern Talking és így tovább... - Avétos a dumád, papa - vetem oda fog­hegyről, és megcélzok egy napsütötte, üres pa­­­ ­ dot, ahol nincs metróneon, nincs Varilight, nincs megakoncert se, nincs „valóban fantasztikus”, nincs­­Hegedűs László, csak napfény van és kussolás... Magam sem tudom, hogyan, a napfény, vagy László hipnotikus hangja tette, de el­­­szenderedtem, és hogy mit álmodtam, azt most elmondom. 1j Hirtelen sötét lett és zuhanni kezdtem valami mélységes mély anyagi csőd felé, úgy léteztem, aztán kiderült: a Tina Turner-koncert előtti napon tartott sajtótájékoztatón eresz­­­kedtem le. Vakuk villogtak és idegbeteg firkászok ékes igék nélküli telexben kürtölték szét­­a szenzációs hírt: Tina Turner, a rocksatrafa versenyre hívta ki II. János Pál pápát!­­ A Hungaroring tátongó kihasználatlansága volt az alkalom, amelyen Tina és szemfüles­­csapat kapva kapott, no meg a különleges gépjárművek iránti vonzalom, amely mindkét S fél részéről fennáll. Tina, a valóban fantasztikus tinamobilon a második, míg őszentsége a pápamobilon az első rajtkockából indul majd a délutáni futamon. „Hatalmas reklámér­téke lehet egy ilyen futamnak Magyarország és a művésznő szempontjából ugyanúgy, mint a Vatikánéból - gondoltam magamban, de ekkor hirtelen felriadtam, és nem tudtam meg­álmodni, hogy végül ki nyerte meg a valóban fantasztikus a versenyt. Valami még dereng öregszek. Szem, tjrpti mbf rw of y?tufor blama je o ! a t egy kollégáról, aki fizetéslevonást kapott, amiért a Goldeneye-t Old and l-nak értve a té­mába vágó kérdést intézett a művésznőhöz, de semmi más. Sajnálom, gyerekek. Én is T­iniagy: Szabó Tamás

Next