Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám
Szerbusztok, újra itt van Öregróka, a poptudományok doktora, hogy jó tanácsaival kiossza a tiniket! Ma nosztalgikus hangulatban exhumáltak, úgyhogy a témánk: „Mit tegyünk, ha szeretnénk valamely kedves előadónk lemezét vagy kazettáját megvásárolni, ám ennek abszolválásában a lemezbolti eladó, noha az utolsó, mégis a legjelentősebb akadályt képezi?” Nos, górcső alá véve hősünk nem is olyan félelmetes már: látjuk, hogy szeret nagyzolni, szardíniát cethalnak tüntetni föl, egyszóval hazudni. Azt is látjuk, hogy szereti letagadni, hogy szabadidejében kazettákra másolgat és nem is karitatív céllal, hogy hamis kazettát ad el valódi áron, és hogy pultja alatt csempészáru lapul. Szeret tehát a tinik bálványaként fellépni és ebben a szerepben tetszelegni a tinitudatalattiban. Tüzetesebb vizsgálatnak kitéve észrevehetjük, hogy a lemezbolti eladónak sajátja egyfajta fennebb stíl, afféle fennhéjázó modor, valamint hogy igencsak kevéssé ura a minduntalan felszínre törő hatalmas tudásanyag gejzírseregnek, amely olyan, tört angolsággal előadott, általában az adott kontextusban in Sydney” című korongját. Ily módon felvérteződvén a siker is közel már. Eleinte, hogy a boltba toppanánk, tegyünk feltétlenül úgy, mint akinek gőze nincsen, hol fogják az MTV-t, vagy hogy ki az a Rudi Schenker, s csak éveknek tűnő percek múltán szegezzük neki a „Van?” szócskával kiegészített együttesneveket, gyors egymásutánban hősünknek, a lemezbolti eladónak. Erre a válasz: beszólás („Anyád van”, „Mi van?", stb.). Ekkor üssük a lemezbolti eladót gyomorszájon, és ballal horgot helyezzünk állkapcsára. A kifolyt vért européer módra itassuk fel Padödőlemezborítóval, és ha maradt még egy kis időnk, döntsük rá a kétezer darabos CD-állványt. Aki nem szeretne félúton megtorpanni, javasoljuk, hogy rakjon máglyát zsiráftalan hanghordozókból, majd csipetnyi só, bors és mustár felhasználásával készítsen ízletes steaket emberünk bicepszéből vagy combjából. Angolosan vagy átsütve, kinek-kinek ízlése szerint. Nézzétek, én nem cifrázom: ez itt Sipos F. Tamás, afrikai turnéján, Mombasában. A jó énekes két polgárháború között és egy kormányellenes puccs kellős közepén érkezett a városba, hogy előadja Nincs baj, bébi! meg Táncolj plébáj! című dalait egy szupermarket megnyitóján. Sajnálatos módon a szupermarket porig égett, mielőtt F. egyet böffenhetett volna, így karizmatikus hősünk útilaput kötött saját talpára, és sietve elmenekült. Hazafelé azonban kiesett a repülőből, hiába mondták neki, hogy ne tehénkedjen rá a vészkijárat kilincsére, ő csakazértis, és ez lett a vége. Sipos F. landolás közben - igazi sztárhoz méltóan - hatalmas lyukat szakított egy törzsfőnök kunyhójának tetején, kissé zabossá téve ezzel a helyieket. A törzsfőnök súlyosbító körülményként fogta föl az esős évszak közeledtét, minek folytán fejébe vette, hogy az echte jamaikai reppert friss paradicsommal körítve, banánlevélbe tekert szalonna formájában bemutatja a többieknek is. Az aranytorkú ex-exotic-csalogány mondta ugyan, hogy: Ne!!, ám azt nem tudhatta, hogy éppen azt üvölti kannibálul, hogy: Oké, csak fotózzatok le a bográcsban! teljesen inadekvát együttesnevekben ölt formát, mint például Kránberiesz vagy Szimpel red. Ezek után térjünk rá végre a módszertani kérdésekre. Tehát, hogy a lemezbolti eladót sikeresen lecsalogathassuk az Olümposzról, szedjük tele tarsolyunkat néhány olyan lemez és előadó nevével, amelyről a kutya se hallott. Ha nem is fog, az még jobb. Ilyenekkel például, mint: Opal, Skeleton Crew, Debile Menthol, sok helyen a Beatles is meg teszi, vagy végső esetben kérjük az AC/DC „Live ! ! Ez a vasárnap délelőtt is csak úgy indul, mint a többi. A metróülés műbőrjén jampik pettingelnek, szemből bomba csajok úsznak le a mozgólépcsőn. És mindegyik valaki mással... Neonkék arccal bukok ki a felszínre, merev, hideg kézzel veszem át Hegedűs Lászlótól a Tina (sic!) Turner szórólapot, és valahonnan a távolból ismerős hang kezdi mesélni, hány lámpa és kóristalány lép ezúttal színpadra, hogy ez most tényleg felül, fog múlni minden eddigit, és én tudom jól, hogy húsz éve a Spandau Ballet múlt felül mindent, aztán a Modern Talking és így tovább... - Avétos a dumád, papa - vetem oda foghegyről, és megcélzok egy napsütötte, üres pa dot, ahol nincs metróneon, nincs Varilight, nincs megakoncert se, nincs „valóban fantasztikus”, nincsHegedűs László, csak napfény van és kussolás... Magam sem tudom, hogyan, a napfény, vagy László hipnotikus hangja tette, de elszenderedtem, és hogy mit álmodtam, azt most elmondom. 1j Hirtelen sötét lett és zuhanni kezdtem valami mélységes mély anyagi csőd felé, úgy léteztem, aztán kiderült: a Tina Turner-koncert előtti napon tartott sajtótájékoztatón ereszkedtem le. Vakuk villogtak és idegbeteg firkászok ékes igék nélküli telexben kürtölték széta szenzációs hírt: Tina Turner, a rocksatrafa versenyre hívta ki II. János Pál pápát! A Hungaroring tátongó kihasználatlansága volt az alkalom, amelyen Tina és szemfülescsapat kapva kapott, no meg a különleges gépjárművek iránti vonzalom, amely mindkét S fél részéről fennáll. Tina, a valóban fantasztikus tinamobilon a második, míg őszentsége a pápamobilon az első rajtkockából indul majd a délutáni futamon. „Hatalmas reklámértéke lehet egy ilyen futamnak Magyarország és a művésznő szempontjából ugyanúgy, mint a Vatikánéból - gondoltam magamban, de ekkor hirtelen felriadtam, és nem tudtam megálmodni, hogy végül ki nyerte meg a valóban fantasztikus a versenyt. Valami még dereng öregszek. Szem, tjrpti mbf rw of y?tufor blama je o ! a t egy kollégáról, aki fizetéslevonást kapott, amiért a Goldeneye-t Old and l-nak értve a témába vágó kérdést intézett a művésznőhöz, de semmi más. Sajnálom, gyerekek. Én is Tiniagy: Szabó Tamás