Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám

t­X­f, IJESZTÉS SZEMPONTJÁBÓL cnccMwniT vabrtci »mc SUStMVULI, VAKAI­ iLftlUS HATVANAS ÉVEKET VIZIONÁLÓ NEM VEfflK ÉSZRE M T* ^ CSAK EGY RETROZENE HANG­BA­N NEM IS, DE A BiHniilliRIIM luKillia — — i HHHSRH fírat band on the moon THE CARDIGANS PotOram Warner an it a Tikaram: ke Best Of Tanita Tikaram nyolcvanas évek végén, a nagy női áttörés ide­­i - Suzanne Vega, Sinéad O’Connor, Tracy Kapman, Tony Childs, Enya, Gail Ann Dorsey és a többiek mellett - a mélységében is törékeny ének­hanggal megáldott Tanita Tikaram volt az egyik leg­­átütőbb tehetség. Az egzotikus vidékek - Malaysia, India, Fidzsi-szigetek - génállományát hordozó, münsteri születésű Tanita 18 évesen robbant be a londoni popéletbe. Sötét balladáiból és folkos pop­dalaiból összedobott egy albumot, amelyből aztán ■ négymillió példány fogyott Hogy az Ancient Heart ■ után mi történt vele, azóta is rejtély. Nem akart , vagy nem tudott több popslágert írni, 1990 és ‘92 kzött kiadott komoly és szép lemezei (The Sweet Everybody’s Angel, Eleven Kind Of Loneliness) nyomtalanul süllyedtek el, albumról al­­rövidebb lett a haja (volt egy kopasz peri­ódusa is), egyre fiúsabban öltözködött, és egyre jobban elsajtította azok szívét, akik megpillantot­ták. Nekem 1995-ben sikerült egy nyári fesztiválon, és majdnem elbőgtem magam. Addigra már túl volt Lovers In The City című amerikai lemezén, műsora­­mégis az 1988-as anyagra épült leginkább. Talán, mert nyár volt, talán mert fesztivál, és kedvesked­ni akart a sok embernek. A most megjelent retros­­spektív albumon az utolsó két lemez már az elsővel­­egyenrangú teret kap, a második album slágere, az első receptjét újraolvasó We Almost Got It Together talán célzatosan hiányzik, van egy új dal is, egy feldolgozás, ám a végén a Twist In My Sobriety remixe csúnyán belerondít az alapkoncepcióba. T. Anita Catherine U­heel: Like Cats And up$$ Régi ismerős a cigánykerék együttes, még a kilencvenesek elejéről. Ott tapicskoltak ők is abban a bizonyos noszipop Francban, vagy akö­rül, vagy mittudomén, de a lényeg az, hogy nem kereszteztük egymás útját. Sőt, mi több, a régi albumok számával és címeivel sem va­gyok pontosan képben. Egy biztos: most ala­posan megérkeztek. Lehetne most itt bénáz­­ni arról, hogy, úristen, miként lehet popzené­vel költészetet (óóó!) csinálni, meg, hogy mi­lyen az, amikor egy gitár nem riffel és zúz, hanem hálót sző dallamokból, hangszínekből, Furcsa hangokból és, hogy mi az erő (nem az...) és mi a dinamika. Most nekem, ahogy majd egy éve a Radiohead volt, a Fenti együt­tes az. Ez a váratlan letámadás. Nem vélet­lenül említettem a Radioheadet: a Like Cats And Dogs-on hallható muzsika, az oxFordi kvintett zenéjéhez hasonlóan, egyáltalán nem divatos, sem Angliában, Amerikában meg Fő­leg nem. Nem britpop, nem punk, más meg még annyira sem. Valami rockzene, éteri, ki­csit a nyolcvanasokra néz vissza, sokgitáros, lassan agybakúszó, Finoman építkező. A le­mez elején a dalok lassúsági versenyt játsza­nak, a húrok szégyenlősen pendülnek, hogy az­tán fokozatosan jöjjön elő a gitárzaj. Szép a Wish You Were Here her FlissFeldolgozása, de a leglebilincselőbb az a Fajta gitárkezelés, amely végigkíséri az albumot. Az utóbbi idők legkellemesebb meglepetése: the best of Unite tikaram ■ -németh­■Jtó! I Willy DeVille januári albuma, az elegáns és briliáns Loup Garou nem ítéltetett érdemesnek a hazai for­galmazásra, helyette viszont megkaptuk ezt a német piacra összeállított válogatást. Vigyázat, a borító­val: Willy mai népszerűsége és aktuális fotói mögé bújva a múltat sózza ránk! Ez nem egy Willy­­zólólemez, hanem régi zenekara, a Mink DeVille felvételeinek gyűjteménye. Mint az alcím (The Atlantic Wars) is jelzi, az együttes Atlantic cégnél töltött rövid időszakból szemelget, egészen pontosan az 1981- s Coup de Grace és az 1983-as Where Angels Fear To Trend bő kétharmadát gyűjti össze, illetve két­­feldolgozást (Stand By Me, Harlem Nocturne) a szintén ‘83-ban felvett Each Song Is A Beat Of My Heart minialbumról. A német szerző által jegyzett borítószöveg szerint ez a két év volt a romantikus latinos bluesban nyomuló Willy karrierjének legkreatívabb korszaka, ami azért túlzás: a Capitolnál 1977 és 80 között megjelent első három lemez sokkal erősebb, markánsabb anyagot tartalmazott, ám az biztos, hogy olyan komplex spanyolos csodákat még nem, mint a Demasiado Corazon. Ez a becsapós váloga­­ásalbum azonban mégis kihagyhatatlan, tartalmazza ugyanis az eddig szinte teljesen hozzáférhetetlen Live at CBGB’s koncertlemez három Mink DeVille-dalát. Az állunk leesik: 1976-ban Willy még úgy éne­kelt, mint akiben egyesült Lou Reed, Tom Verlaine és Mick Jagger! Most már kicsit érthetőbb, hogy ke­rült a New York-i art-punk fészkébe az a bizonyos kakukkfióka (lásd: Wanted 1996/9). -dzsó- Willy DeUile: Love & Emotion

Next