Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám
tXf, IJESZTÉS SZEMPONTJÁBÓL cnccMwniT vabrtci »mc SUStMVULI, VAKAI iLftlUS HATVANAS ÉVEKET VIZIONÁLÓ NEM VEfflK ÉSZRE M T* ^ CSAK EGY RETROZENE HANGBAN NEM IS, DE A BiHniilliRIIM luKillia — — i HHHSRH fírat band on the moon THE CARDIGANS PotOram Warner an it a Tikaram: ke Best Of Tanita Tikaram nyolcvanas évek végén, a nagy női áttörés idei - Suzanne Vega, Sinéad O’Connor, Tracy Kapman, Tony Childs, Enya, Gail Ann Dorsey és a többiek mellett - a mélységében is törékeny énekhanggal megáldott Tanita Tikaram volt az egyik legátütőbb tehetség. Az egzotikus vidékek - Malaysia, India, Fidzsi-szigetek - génállományát hordozó, münsteri születésű Tanita 18 évesen robbant be a londoni popéletbe. Sötét balladáiból és folkos popdalaiból összedobott egy albumot, amelyből aztán ■ négymillió példány fogyott Hogy az Ancient Heart ■ után mi történt vele, azóta is rejtély. Nem akart , vagy nem tudott több popslágert írni, 1990 és ‘92 kzött kiadott komoly és szép lemezei (The Sweet Everybody’s Angel, Eleven Kind Of Loneliness) nyomtalanul süllyedtek el, albumról alrövidebb lett a haja (volt egy kopasz periódusa is), egyre fiúsabban öltözködött, és egyre jobban elsajtította azok szívét, akik megpillantották. Nekem 1995-ben sikerült egy nyári fesztiválon, és majdnem elbőgtem magam. Addigra már túl volt Lovers In The City című amerikai lemezén, műsoramégis az 1988-as anyagra épült leginkább. Talán, mert nyár volt, talán mert fesztivál, és kedveskedni akart a sok embernek. A most megjelent retrosspektív albumon az utolsó két lemez már az elsővelegyenrangú teret kap, a második album slágere, az első receptjét újraolvasó We Almost Got It Together talán célzatosan hiányzik, van egy új dal is, egy feldolgozás, ám a végén a Twist In My Sobriety remixe csúnyán belerondít az alapkoncepcióba. T. Anita Catherine Uheel: Like Cats And up$$ Régi ismerős a cigánykerék együttes, még a kilencvenesek elejéről. Ott tapicskoltak ők is abban a bizonyos noszipop Francban, vagy akörül, vagy mittudomén, de a lényeg az, hogy nem kereszteztük egymás útját. Sőt, mi több, a régi albumok számával és címeivel sem vagyok pontosan képben. Egy biztos: most alaposan megérkeztek. Lehetne most itt bénázni arról, hogy, úristen, miként lehet popzenével költészetet (óóó!) csinálni, meg, hogy milyen az, amikor egy gitár nem riffel és zúz, hanem hálót sző dallamokból, hangszínekből, Furcsa hangokból és, hogy mi az erő (nem az...) és mi a dinamika. Most nekem, ahogy majd egy éve a Radiohead volt, a Fenti együttes az. Ez a váratlan letámadás. Nem véletlenül említettem a Radioheadet: a Like Cats And Dogs-on hallható muzsika, az oxFordi kvintett zenéjéhez hasonlóan, egyáltalán nem divatos, sem Angliában, Amerikában meg Főleg nem. Nem britpop, nem punk, más meg még annyira sem. Valami rockzene, éteri, kicsit a nyolcvanasokra néz vissza, sokgitáros, lassan agybakúszó, Finoman építkező. A lemez elején a dalok lassúsági versenyt játszanak, a húrok szégyenlősen pendülnek, hogy aztán fokozatosan jöjjön elő a gitárzaj. Szép a Wish You Were Here her FlissFeldolgozása, de a leglebilincselőbb az a Fajta gitárkezelés, amely végigkíséri az albumot. Az utóbbi idők legkellemesebb meglepetése: the best of Unite tikaram ■ -németh■Jtó! I Willy DeVille januári albuma, az elegáns és briliáns Loup Garou nem ítéltetett érdemesnek a hazai forgalmazásra, helyette viszont megkaptuk ezt a német piacra összeállított válogatást. Vigyázat, a borítóval: Willy mai népszerűsége és aktuális fotói mögé bújva a múltat sózza ránk! Ez nem egy Willyzólólemez, hanem régi zenekara, a Mink DeVille felvételeinek gyűjteménye. Mint az alcím (The Atlantic Wars) is jelzi, az együttes Atlantic cégnél töltött rövid időszakból szemelget, egészen pontosan az 1981- s Coup de Grace és az 1983-as Where Angels Fear To Trend bő kétharmadát gyűjti össze, illetve kétfeldolgozást (Stand By Me, Harlem Nocturne) a szintén ‘83-ban felvett Each Song Is A Beat Of My Heart minialbumról. A német szerző által jegyzett borítószöveg szerint ez a két év volt a romantikus latinos bluesban nyomuló Willy karrierjének legkreatívabb korszaka, ami azért túlzás: a Capitolnál 1977 és 80 között megjelent első három lemez sokkal erősebb, markánsabb anyagot tartalmazott, ám az biztos, hogy olyan komplex spanyolos csodákat még nem, mint a Demasiado Corazon. Ez a becsapós válogaásalbum azonban mégis kihagyhatatlan, tartalmazza ugyanis az eddig szinte teljesen hozzáférhetetlen Live at CBGB’s koncertlemez három Mink DeVille-dalát. Az állunk leesik: 1976-ban Willy még úgy énekelt, mint akiben egyesült Lou Reed, Tom Verlaine és Mick Jagger! Most már kicsit érthetőbb, hogy került a New York-i art-punk fészkébe az a bizonyos kakukkfióka (lásd: Wanted 1996/9). -dzsó- Willy DeUile: Love & Emotion