Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám
Az úgy volt, hogy egy hónappal ezelőtti szokásos agymenős pénteki értekezleteink egyikén rácsodálkozunk arra a tényre, hogy a Tankcsapda zenekar ismét turnéra indult, ráadásul május 1-jén az Eleven című koncertlemez is odakerül sok-sok zenehallgató ifjú gázzal töltött lufija mellé. Jó kis sztorizós két oldallal szerettük volna letudni penzumunkat, gondolván, a fiúk szájából amúgy is ömlik a szó. Éppen ezért meglehetősen elcsodálkoztunk, amikor Buzsik Gyuri szája harapófogóért kiáltott. A soványka eredmény után lapzárta napján még egyszer betuszkoltuk Gyurit és Lukács Lacit a szerkesztőségi szobába. W: Arra gondoltunk, a múltkori sikertelen kísérletet nézegetve, hogy a zenekar eddigi történetéből kellene összeállítást gyártani. L: Ez a legnehezebb kérdés. A sztorik kilencvenkilenc százalékát nem szívesen mondanánk el. Az a baj, hogy a történetek java nem bírja a sajtót, vagy mi nem bírnánk, ha megjelenne. Éppen ezért igen nehéz kitalálni, milyen elmondható történetek voltak. Lehetne kampó történeteket gyártani, hogy „és akkor olyan jó volt, mert tizenhárom lány jött be a szobába”, ami hülyeség, mert annyian még úgysem jöttek be egyszerre - vagy olyan régen volt, hogy nem emlékszem rá -, másrészt ilyen általános dolgot bármelyik rockzenekar tud mondani. Ez nem sztori. W: Olyan szituációkra gondolok, amelyek kimondottan a Tankcsapda tagjaival eshettek meg - jellemükből adódóan. Vannak például született vesztesek, velük mindig valami rossz történik. L: Akkor mi született győztesek vagyunk. Ha jól belegondolok, a zenekarról szóló sztorik jó részének a nyolcvan százalékát az újságírók találták ki, így aztán még nehezebb a helyzet. És akkor nem elég, hogy nem szeretjük a sztorikat elmesélni senki Na de hol vannak a sztorik ? nek, hanem ráadásul nagyon védjük a magánéletünket. Egymásról nem szoktunk nyilatkozni soha - nem is tudom, volt-e olyen eset valaha, hogy elmondtam, milyen a Bozsik Gyuri. B: Nem, de nem is ajánlom. L: Szóval meséljem el, hogy Cseresznye, amiko...? (Lukács kezével lefedi a diktafont, és a Wanted újságírójával megoszt némi bizalmas információt az olvasók nagy irigységére) L: Szóval ezt nem mondom el, mert ez főleg nekem poén. B: Ha be vagyunk állva, akkor rengeteg jó történet van... L: Érted, dehát többnyire azok a szituációból adódó helyzetkomikumok. Úgy vagyunk a sztorikkal, mint a videókazettával, amely végül is nem most, hanem ősszel jelenik meg. Túlságosan sok az anyag. W: Szemben azzal, hogy azt mondod, a zenén kívül nem igazán tárulkoztok ki, az a videó, amit készítetek, mennyire tud magatokból megmutatni valamit a zenén túl? L: Látod ez azért érdekes, mert amikor a videót kezdtük összeállítani, egy csomó olyan felvételt megnéztünk, amire mi sem emlékeztünk. Volt egy csomó olyan felvétel, hogy azt mondtuk, „úúúú, tényleg ez történt!“. Saját magunk számára is újdonság volt. Nyilván egy olyan ember számára, aki nem tudott ezekről az eseményekről, azok számára még inkább érdekes lesz. Végül is azt hiszem, hogy ez a videókazetta mindenféleképpen kielégítő lesz minden szempontból azok számára, akik a zenekar magánéletére kíváncsiak. Ezen aztán tényleg lesznek olyan felvételek, amelyeket nem mondunk el újságban. Egyrészt, mert úgy hiteles - látják, hogy valóban velünk történt meg -, másrészt pedig úgy tudtunk válogatni, hogy a rendelkezésünkre állt egy csomó kép, felvétel, helyszín, időpont, szituáció a zenekar hét évét felölelő időből, így közösen tudtunk rábólintani, hogy na, ez még belefér abba a határba, amit az emberek tudhatnak meg láthatnak, mittudomén, hogy vakarom-e a farkamat vagy sem. W: Milyen képet akartok mutatni magatokról? L: Hát olyat, amilyenek vagyunk. Az előbb beszélgettünk erről, az Őz Gyuri azt mondta, hogy régen jó milyen gyerek voltam. Az a gond, hogy az emberek túlnyomó része, akik esetleg régebben is ismertek minket - főleg ilyen laza kapcsolattartós szinten -, gyakran azt hiszik, hogy manapság nem akarunk velük találkozni, mert kurva nagy sztárok meg nagyképek lettünk, meg nem férünk be az ajtón a széles vádunktól. Nem az az oka, hogy őket most már nem ismerjük meg, hanem mert ezen a héten például a holnapi nap kivételével nem vagyunk otthon Debrecenben. Nem hiszem, hogy megváltoztunk volna. Nem vagyunk sztárok, az biztos, mondom ezt annak ellenére, hogy lassan már azért is megszólnak, ha ezt állítjuk magunkról. Azt mondják, „Nem kell ez az antisztár-duma, maradjatok már ezzel az álszerénységgel.“ Komolyan, most már mindegy, mit mondunk, mindegy, mit csinálunk, valakinek már biztos nem tetszik a dolog. Ha úgy állítanánk be magunkat, hogy fú, milyen királyok vagyunk, aranylemezünk van, turné - és ez mind igaz -, akkor azt mondanák ezek emberek: milyen nagyképű parasztok. Éppen ezért nem foglalkozunk azzal, hogy milyen az imágónk és a közönség mit gondol rólunk. Illetve érdekel, de tudatosan nem izgat minket, ugyanúgy, mint egy zenekari fényképezés. Mit csináljunk? Jó, leülünk, vigyorgunk. Katty. Van egy fénykép a zenekarról. Ennyi. W: Elégséges a sikerhez? L: Hát ha nem lenne az, akkor nem tartanánk itt, de mindig is így rendeztük magunk körül az eseményeket. Mondjuk mi mindenképpen a ritka kivételek közé tartozunk. Nem recept, az biztos. Ilyen értelemben is, meg más értelemben is biztosan egyedülállóak vagyunk Magyarországon, nem hiszem, hogy más zenekar hasonló zenei kvalitással - pontosabban annak hiányával - és hasonló hozzáállással ilyen sikereket tudna elérni. Igazából