Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám
The Pop Group: V Általános meglepetést okozott a bristoli zenekar feltűnése szerkesztőségünk asztalán CD formátumban, hiszen a Pop Group közel tizenöt éve feloszlott, hogy amolyan belterjes legendává nőjön a Melody Maker és a New Musical Express zenei világában. A meglehetősen ironikus nevet választó csapat azonban sokkal több volt az angol zenei szaklapok fétisénél. Ez a lemez maga a Pop Group-sztori első felvonása, hiszen végre CD-n is hozzáférhető az 1979-es debütáló album. A címet takaró mássalhangzó a Dick O’Dell-korszakot is jelöli pályafutásukban, aki egy személyben menedzserük, producerük is volt, ráadásul Y Records nevű kiadóját is azért alapította, hogy a Pop Groupot és a punkkorszak nagy női zenekarát, a Slitset (lásd: márciusi Wanted, Csajok és zenekarok) támogassa. Mark Stewart (később Mafia), Simon Underwood (később Pigbag), John Waddington és Don Katsis (később Maximum Joy), Gareth Sager és Bruce Smith (később Rip Rig Panic) a hetvenhétben kiszabadult punk szellemét szabadította más zenei struktúrákra. Ebből aztán olyan úttörő dalok keletkeztek, amelyek harcos anarchista attitűdjükkel alaposan belemásztak a politikát aktívan formálók képébe, olyan, az idő próbáját kiálló muzsikával, amelynek kísérletezős free-dzsessz témái, funkos lüktetése, széttördelt ritmusai, szétaprított harmóniái egyaránt előképei az egyszerűbb struktúrákban mozgó Bauhausnak, az amerikai Pere Ubunek, vagy a későbbi no wave pionyíroknak. Alap is, mű is. (Radar) -bb- Th? Kampers.hif? Forever Or Di? Trying Ennek a fele sem tréfa. No Fun, ahogy a közismert sláger fogalmaz. E veterán Los Angeles-i garázsrock-zenekar leginkább a Stooges meg az MC5 által jó erősen kitaposott ösvényen halad már jó ideje. Nem cizellálnak a fickók: gyors, rövid punkszerzeményekkel másznak a hallójáratokba, penge gitárok, pengetővel erőszakolt négyhúros, énekdallamoknak nyoma sincs, helyette üvöltözés, gyomorból köpött tételmondatok erről a csodás világról, ha akarom hetvenes évek retro, ha akarom abszolút konzekvens, megalkuvás nélküli garázspunk. Ítélkezni az előbbi problémakörben nem fogok, mindenesetre ha már punk, akkor inkább ez, mint.. Ezek a faszik - mellesleg - nem nagy kiadónál adják ki munkáikat Ami eddig megjelent az mind kicsiknél: a Los Angeles-i Sympathy For The Recordnál (hallott már róluk valaki?), a horvát 2l Slusaj Najglasnijénél meg a Bad Religion révén is közismert Epitaph-nál. A Live Forever Or Die Trying nem reveláció, nem szolgál irtózatosan nagy meglepetésekkel Őszintén bevallom: nem fogom rongyosra hallgatni, ám aze-Kis*: ITVNJ Unplupd Akusztikus koncertet adni pompás dolog, hiszen nem igényel különösebb felkészültséget és remek alkalom, hogy az emberfia új lemezt dobjon a piacra anélkül, hogy ehhez új dalokat kellene kicsiholnia a bamba agyából. A Kisst a mai napig érthetetlen módon nagyon szerettem, legalábbis a korai, 1973-76 közötti lemezeket A frenetikus Alive! koncertalbum utániakat már nehezen tudtam végighallgatni és ezzel az MTV- produkcióval is hasonló a helyzet: az égvilágon semmi különlegességet nem tartogat a hallgató számára. Nem hat meg, hogy Simmons és Stanley, a két róka összecsődítette erre az estére a szétivott kövérre hízott ábrázatú régi tagokat is, mivel tudom, hogy egyébként látni se bírják egymást (Szívesen szemtanúja lettem volna annak, ahogy megbeszélték a lemezeladás után járó bevétel elosztását..) Kétségbeejtően helyes megítélésem szerint idáig egyedül a Nirvana tagjai fogták föl az akusztikus koncertlemez kínálta lehetőséget amely szerint ez alkalomból valóban egyedi, megismételhetetlen pillanatokkal lehet és kell megajándékozni a rajongókat például úgy, hogy az unásig ismert dalok helyett/mellé váratlan feldolgozásokat iktatunk a programba. Ezzel szemben a Kiss-lemez olyan hangulatot áraszt akár egy öreg futballista jutalomjátéka a stadionban: udvarias taps, kényszeredett mosolyok és a vágy, hogy kiérjünk a büfébe, de szaporán. Csak rajongóknak! (PolyGram) -Lévay nekaz egy jó kis punklemezt vett szalagra, és olyan jó nyolc unalmas munkaóra után belehallgatni. (Epitaph/HMK) -NR Bad Religion: An A$e$ Punkalifornia félig föld alatt, félig a föld felett. A Bad Religion a nyugati parti punkrobbanás (Green Day, Offspring és társai) melletti legjelentősebb nem igazán befutott zenekar manapság, lekörözték a nyikhajok, ami mondjuk, ismerve a helyzetet, egyáltalán nem ciki. Egy biztos: ez a zenekar lassacskán punkdinoszaurusz-státuszba lép. A Bad Religion-sztorit kilenc kiadott lemezzel nem lehet vékony életműnek nevezni. A fickókat meg nem is nagyon érdekli az egész, azt mondják, hogy a népszerűvé válás csak a talajt húzná ki a lábuk alól, ami viszont már kifejezetten hátrányos egy vállaltan punk banda esetében. A szőlő savanyúsága, az más kérdés. A Bad Religion közben bekocogott a Sony istállóba, ami, mint tudjuk, nem egy kifejezett szegényház. Na ezt csak úgy, a képet árnyalandó... Ez a lemez a Bad Religion epitaphos (az egy független kiadó korszakát hívatott dokumentálni (Suffer, No Control, Generator), nem először, volt itt már Singles 1980-85, többek közt, ha jól látom a rókáról lehúzott bőrök esete forog fönn itten. Dallamos, nem is igazán brutál, viszont hihetetlenül lendületes nyugati parti punk. Pörgős meg minden, jó sok rövid szám, beindulás garantálva, de - bocs! - nekem annyira nem jön be, kicsit felületes és hosszú távon uncsi a szentem, a Kennedys, azt hiszem, holtában is még mindig sokkal-sokkal jobb. Közepes mai punkféleség mélyhűtve, slágergyanú (21st Century Digital Boy), aztán semmi több. (Epitaph) - NéRó - Válogatói: Ain* t Nuthin But fl She Thin? Mért csupán egy női dolog, amikor tulajdonképpen tíz? És ki bírt a borítóra keverni egy ilyen gyanús rózsát? És mit keres a Levis és az MTV emblémája mellett Sinéad O’Connor, Melissa Etheridge, Patti Smith, a Come, a Salt-N-Pepa és a Luscious Jackson? Kinek kell így együtt hip-hop és ír folk és rock és funky és jazz?Az első körben ennyi hülye kérdés jutott az eszembe. Aztán a kísérő jegyzetből összeállt a kép: jótékonyság, alapítvány ,- rákos nők. És hát ugye, ilyenkor az éles hallásnak annyi, és ez így szerintem rendben is van. (Plusz lássuk be, baromira érdektelen, hogy amúgy is mit gondol zenéről?, nőkről?, halálról? a kritikus. Mindazonáltal hadd szabadjon két mondatot a forma kedvéért. A kritikus a fekete ízű darabokat, halld: Salt-N-Pepa és Andi Oliver bátran ajánlja a barátainak, szívesen megerősíti, hogy a Come már rég nem csak ígéret, na jó, Sinéad O’Connor kicsit unalmaska, de a tavaly reaktivizálódott Patti Smith-nek hátborzongatóan zseniális a sanzonja. Mars a boltba! (London Records/PolyGram) -bandra-Soundgarden: Doom On The Upside Amikor Seattle-ben már csendesedtek a hullámok és a laza kaliforniai punkzene nyomult a helyére az MTV-n, a seattle-i Soundgarden akkor hozta ki legsikeresebb albumát, a Superunknownt, a Black Hole Sunnal, és rögtön egy Grammyt is leakasztott. Jó formát futnak. Ezt hozzák az új lemezen, a Down On The Upside-on is; a Superunknown egyenes folytatásáról van szó. A nagyvonalú mozdulattal grunge stílusúnak nevezett csoportból a Soundgarden mindig a hagyományos rock felé lógott ki, ami persze nem feltétlenül vált az előnyére. Unalmasabb volt, na, mint a többi, inkább punkos sodrású seattle-i. A Soundgarden viszont nem csapkodott, csinálta szépen a maga rockját, és végül letisztult a dolog, a Superunknownra teljesen beérett, és itt még élőbb, még csupaszabb, lendületes, dühös számok, rendes hard rocklemez, a Seattle-sablonok mögött-mellett életerő és invenció. Ki várna ilyet 1996- ban Seattle-ből? És rokonszenves tartózkodás, nyomulásmentesség. Jót tesz az ilyesmi egy zenekar hitelének. A Stone Temple rossz, az Alice In Chains beteg, a Pearl Jam más irányokba kapirgál. A Soundgarden az utolsó mohikán. (A&M/PolyGram) U. P. u/-f iilbrmáwó májút