Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám

„feGGAL-KéRémniEi.” Cowboy Közel egy évtizede velünk vannak melankolikus, néhol a countryt, néhol a Velvet Underground finom hangulatait idéző mu­zsikájukkal. A kanadaiak nemzeti büszkeségeit hazai terepen sike­rült becserkészni, észak-amerikai turnéjuk során két koncertet is ad­tak Vancouverben. Amíg a zenekar férfi tagjai (a basszusgitáros Alan Anton, illetve a Timmins-fivérek, a gitáros Michael és a do­bos Peter) az esti koncert előkészületeivel foglalatoskodtak, húgocs­­kájuk, Margo Timmins énekesnő fogadta a Wantedet - Tudomásom szerint te egy ki­csit megkésve csatlakoztál a zenekar­hoz, amikor Michaelék már javában zenéltek.­­ Nem egészen így történt. Akko­riban a Cowboy Junkies még el sem indult igazából. Michael és Alan más zenészekkel, más együttesekben ját­szottak, de azok mind szétestek ha­mar. Később Peter öcsém is hozzájuk csapódott, hogy csak a saját szórako­zásukra zenélgessenek. Ez már Toron­tóban történt, ahol azóta is élünk. Amikor már nagyjából kialakult a hangzásuk, megkértek, hogy énekel­jek velük, de ez nem csatlakozás volt egy zenekarhoz, inkább csak olyan já­tékféle. Munka után összejöttünk és zenélgettünk. Ám ahogy elkezdtem velük énekelni, lassacskán kezdték komolyan venni a dolgot. Egy napon aztán Michael felvetette, hogy meg­próbálkozhatnánk egy fellépéssel. Az­előtt sohasem gondoltam arra, hogy énekesnő legyek. Nagyon zavart, hogy közönség előtt kell énekelnem. Még a barátaim jelenlétében is lámpalázas voltam, egyedül Michaelben bíztam meg. - Mi akartál lenni, ha nem énekesnő? - Nem is tudom. Egyetemre jár­tam, itt-ott dolgozgattam, de úgy iga­zán nem akartam én lenni semmi sem. Ám amikor a bátyám elhatározta, hogy fellépünk, hirtelen zenészekké vál­tunk. - Az új lemezeteken a Musical Key című dalban mintha arra utalnál, hogy a szüleid megérezték, előre lát­ták volna zenei pályafutásotokat - Ez csak amolyan... metafora. A szüleink úgy tartották: akármi is lako­zik benned, vedd észre, hallgass rá, mert ez az, amivé lenned kell. Ha a festés tesz boldoggá, légy festő, és így tovább. Ebben a hitben nevelték mind a hatunkat, és egyikünk sem vá­lasztott szokványos hivatást. - ők maguk sohasem foglalkoz­tak zenével? - Nem, és éppen erről szól a Mu­sical Key. Azért írtam ezt a dalt, mert Junkit, az újságírók rendszeresen megkérdik, volt-e a szüleinknek zenei tapaszta­latuk. Nos, nem volt nekik, pedig sze­rintem nagyon muzikális emberek, és megvan a maguk egyedi zenéje. Ezért írtam, hogy Anyám éneke a legéde­sebb melódia. Noha nem szólt dalban soha. Mert nem énekelt, de az út, amin apámmal jártak, ahogy szerették egymást és ahogy felneveltek bennün­ket, az nekem a legcsodálatosabb mu­zsika.­­ Ott tartottunk, hogy elkezdtetek zenekarként működni. Aztán nagyon hamar elkészült az első nagylemezetek is, a Whites Off Earth Now! - Igen, hét-nyolc hónappal az első klubkoncertünk után vettük fel. Egy garázsban. Abban a garázsban, ahová próbálni jártunk. - Meglehetősen furcsa lemez lett - Nagyon bluesosra sikerült. Nem raktuk rá egyetlen saját dalunkat sem, mind feldolgozás. Felismerhetetlen feldolgozások olyanoktól, mint John Lee Hooker vagy Robert Johnson. Leszedtük a dalszövegeket, és összeraktunk egy nagyon pszichedelikus albumot. - Az eddig megjelent lemezeitek mindegyikén megemlítitek néhány mu­zsikus nevét, akik inspirálták a zenéteket - Mielőtt még zenész lennél, mielőtt még játszanál egy zenekarban, egy darabig csak rajongó vagy. Amit hallgatsz és szeretsz, legyen az Leonard Cohen, Neil Young, Bob Dylan vagy a Nirvana, óhatatlanul hatást gyakorol rád. Nem tudunk elég köszönetet mondani ezeknek a zenészeknek, mert nél­külük most nem lennénk itt. Ha valaki hatással van rád, az nem feltétlenül jelenti, hogy másolod a számait. Bosszant, amikor azt hallom, hogy valaki fogja egy másik művész szerzeményét, és hangról hangra lekopírozza azt fel­dolgozás címén. Ennek semmi értelme. Amikor mi feldolgozunk egy dalt Lou Reedtől, Neil Youngtól vagy bárki mástól, ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy például Lou Reed és a Velvet Underground milyen sokat jelent számunkra. De kizárólag a magunk egyedi módján akarjuk ezt éreztetni.­­ Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy a kanadai táj, éghajlat és időjárás fontos meghatározója a zenéteknek. Tipikus kanadai együttesnek tart­játok magatokat? Van-e egyáltalán tipikus kanadai hangzás? Az itteni zene­karok nagy része erősen amerikanizálódni látszik... - Amit az Amerika-majmolásról mondtál, sajnos igaz. Pedig szerintem, ha az amerikai zenéhez próbálsz idomulni, mindenképpen becsapod magad, hi­szen valójában nem tartozol oda. Imádom az Egyesült Államokat, de mi na­gyon mások vagyunk, abszolút távol érzem magam tőlük.­­ Sokan mégis amerikaiaknak hisznek benneteket, még itt Kanadában is.­­ így igaz, de megértem őket, mert az Államokban sokkal népszerűbbek vagyunk. Az biztos, hogy ha Magyarországon valaki feltesz egy Cowboy Junkies­lemezt, nem fog felkiáltani: Jé, meny­nyire kanadai ez a hangzás! Számom­ra azonban a kanadai zene teljesen egyedi. Legyünk csak őszinték ma­gunkhoz! Ha nem a jól bevált stíluso­kat, imágókat akarod majmolni, ha a dalaidat az önkifejezés kedvéért, ma­gáért a zenecsinálás kedvéért írod, ak­kor megkaphatod azt az egyedi hang­zást, ami minden mástól különbözik. ||- A legfrissebb albumotok, a Lay It Down felvételei előtt énekórákat vet­­ték « . „ Igen, ezen egyébként már rég­óta morfondíroztam, de féltem ráven­ni magamat. Szeretem a hangomat, és tartottam az énekstílusom elvesztésé­től. A legutóbbi turnénk után viszont már elég biztosnak érzetem magam, tudtam, hogy néhány énekóra nem te­het semmi kárt. Közben pedig tuda­tában voltam a hiányosságaimnak is, amelyeket magamtól sohasem tudtam volna kijavítani. A helyes légzéstech­nikára és hasonlókra gondolok. Végül csuda jól sikerült a kísérlet: az ének­órák óta sokkal nagyobb öröm az éneklés. El sem tudom mondani a kü­lönbséget. - Jelenleg dolgoztok valamin? - Nem, most csak koncertezünk, turné közben pedig sohasem írunk da­lokat. Majd ha befejezzük a turnét, el­kezdünk az új albumon dolgozni. - Várhatunk újabb két évet? - Valószínűleg így lesz. Mondjuk a Lay It Down másfél évvel az előző után készen volt, de a kiadó még visz­­szatartotta néhány hónapig. - Nem féltek attól, hogy a zene üzleti oldala a fejetekre nő? - Egyáltalán nem. Tudod, már las­san tíz éve zenélünk együtt, és ami­kor próbálunk, csak mi négyen, még mindig ugyanúgy működik minden, mint régen. Élvezettel írjuk és játsszuk a dalainkat. El sem tudnám képzelni, hogy ezt a harmóniát bárki megtörje. Bárki is követelne beleszólást az al­kotói munkánkba, nem engednénk. Számunkra ez egy olyan intim és meg­hitt dolog, hogy foggal-körömmel véd­jük. Ez megőrjíti a kiadó embereit, de ebből nem engedünk. A kompromisz­­szum kedvéért igent mondunk a ki­adó minden egyéb kérésére: fellépünk a tévében, interjúkat adunk, fényké­­pezkedünk és sok egyéb kellemetlen­séget vállalunk, csak azért, hogy ami­kor az albumot készítjük, maradjanak távol. Szerintem jó üzlet. Csorba Gábor (Köszönet Theresa Blackwellnek) júliut­i winterjú

Next