Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám
„feGGAL-KéRémniEi.” Cowboy Közel egy évtizede velünk vannak melankolikus, néhol a countryt, néhol a Velvet Underground finom hangulatait idéző muzsikájukkal. A kanadaiak nemzeti büszkeségeit hazai terepen sikerült becserkészni, észak-amerikai turnéjuk során két koncertet is adtak Vancouverben. Amíg a zenekar férfi tagjai (a basszusgitáros Alan Anton, illetve a Timmins-fivérek, a gitáros Michael és a dobos Peter) az esti koncert előkészületeivel foglalatoskodtak, húgocskájuk, Margo Timmins énekesnő fogadta a Wantedet - Tudomásom szerint te egy kicsit megkésve csatlakoztál a zenekarhoz, amikor Michaelék már javában zenéltek. Nem egészen így történt. Akkoriban a Cowboy Junkies még el sem indult igazából. Michael és Alan más zenészekkel, más együttesekben játszottak, de azok mind szétestek hamar. Később Peter öcsém is hozzájuk csapódott, hogy csak a saját szórakozásukra zenélgessenek. Ez már Torontóban történt, ahol azóta is élünk. Amikor már nagyjából kialakult a hangzásuk, megkértek, hogy énekeljek velük, de ez nem csatlakozás volt egy zenekarhoz, inkább csak olyan játékféle. Munka után összejöttünk és zenélgettünk. Ám ahogy elkezdtem velük énekelni, lassacskán kezdték komolyan venni a dolgot. Egy napon aztán Michael felvetette, hogy megpróbálkozhatnánk egy fellépéssel. Azelőtt sohasem gondoltam arra, hogy énekesnő legyek. Nagyon zavart, hogy közönség előtt kell énekelnem. Még a barátaim jelenlétében is lámpalázas voltam, egyedül Michaelben bíztam meg. - Mi akartál lenni, ha nem énekesnő? - Nem is tudom. Egyetemre jártam, itt-ott dolgozgattam, de úgy igazán nem akartam én lenni semmi sem. Ám amikor a bátyám elhatározta, hogy fellépünk, hirtelen zenészekké váltunk. - Az új lemezeteken a Musical Key című dalban mintha arra utalnál, hogy a szüleid megérezték, előre látták volna zenei pályafutásotokat - Ez csak amolyan... metafora. A szüleink úgy tartották: akármi is lakozik benned, vedd észre, hallgass rá, mert ez az, amivé lenned kell. Ha a festés tesz boldoggá, légy festő, és így tovább. Ebben a hitben nevelték mind a hatunkat, és egyikünk sem választott szokványos hivatást. - ők maguk sohasem foglalkoztak zenével? - Nem, és éppen erről szól a Musical Key. Azért írtam ezt a dalt, mert Junkit, az újságírók rendszeresen megkérdik, volt-e a szüleinknek zenei tapasztalatuk. Nos, nem volt nekik, pedig szerintem nagyon muzikális emberek, és megvan a maguk egyedi zenéje. Ezért írtam, hogy Anyám éneke a legédesebb melódia. Noha nem szólt dalban soha. Mert nem énekelt, de az út, amin apámmal jártak, ahogy szerették egymást és ahogy felneveltek bennünket, az nekem a legcsodálatosabb muzsika. Ott tartottunk, hogy elkezdtetek zenekarként működni. Aztán nagyon hamar elkészült az első nagylemezetek is, a Whites Off Earth Now! - Igen, hét-nyolc hónappal az első klubkoncertünk után vettük fel. Egy garázsban. Abban a garázsban, ahová próbálni jártunk. - Meglehetősen furcsa lemez lett - Nagyon bluesosra sikerült. Nem raktuk rá egyetlen saját dalunkat sem, mind feldolgozás. Felismerhetetlen feldolgozások olyanoktól, mint John Lee Hooker vagy Robert Johnson. Leszedtük a dalszövegeket, és összeraktunk egy nagyon pszichedelikus albumot. - Az eddig megjelent lemezeitek mindegyikén megemlítitek néhány muzsikus nevét, akik inspirálták a zenéteket - Mielőtt még zenész lennél, mielőtt még játszanál egy zenekarban, egy darabig csak rajongó vagy. Amit hallgatsz és szeretsz, legyen az Leonard Cohen, Neil Young, Bob Dylan vagy a Nirvana, óhatatlanul hatást gyakorol rád. Nem tudunk elég köszönetet mondani ezeknek a zenészeknek, mert nélkülük most nem lennénk itt. Ha valaki hatással van rád, az nem feltétlenül jelenti, hogy másolod a számait. Bosszant, amikor azt hallom, hogy valaki fogja egy másik művész szerzeményét, és hangról hangra lekopírozza azt feldolgozás címén. Ennek semmi értelme. Amikor mi feldolgozunk egy dalt Lou Reedtől, Neil Youngtól vagy bárki mástól, ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy például Lou Reed és a Velvet Underground milyen sokat jelent számunkra. De kizárólag a magunk egyedi módján akarjuk ezt éreztetni. Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy a kanadai táj, éghajlat és időjárás fontos meghatározója a zenéteknek. Tipikus kanadai együttesnek tartjátok magatokat? Van-e egyáltalán tipikus kanadai hangzás? Az itteni zenekarok nagy része erősen amerikanizálódni látszik... - Amit az Amerika-majmolásról mondtál, sajnos igaz. Pedig szerintem, ha az amerikai zenéhez próbálsz idomulni, mindenképpen becsapod magad, hiszen valójában nem tartozol oda. Imádom az Egyesült Államokat, de mi nagyon mások vagyunk, abszolút távol érzem magam tőlük. Sokan mégis amerikaiaknak hisznek benneteket, még itt Kanadában is. így igaz, de megértem őket, mert az Államokban sokkal népszerűbbek vagyunk. Az biztos, hogy ha Magyarországon valaki feltesz egy Cowboy Junkieslemezt, nem fog felkiáltani: Jé, menynyire kanadai ez a hangzás! Számomra azonban a kanadai zene teljesen egyedi. Legyünk csak őszinték magunkhoz! Ha nem a jól bevált stílusokat, imágókat akarod majmolni, ha a dalaidat az önkifejezés kedvéért, magáért a zenecsinálás kedvéért írod, akkor megkaphatod azt az egyedi hangzást, ami minden mástól különbözik. ||- A legfrissebb albumotok, a Lay It Down felvételei előtt énekórákat vették « . „ Igen, ezen egyébként már régóta morfondíroztam, de féltem rávenni magamat. Szeretem a hangomat, és tartottam az énekstílusom elvesztésétől. A legutóbbi turnénk után viszont már elég biztosnak érzetem magam, tudtam, hogy néhány énekóra nem tehet semmi kárt. Közben pedig tudatában voltam a hiányosságaimnak is, amelyeket magamtól sohasem tudtam volna kijavítani. A helyes légzéstechnikára és hasonlókra gondolok. Végül csuda jól sikerült a kísérlet: az énekórák óta sokkal nagyobb öröm az éneklés. El sem tudom mondani a különbséget. - Jelenleg dolgoztok valamin? - Nem, most csak koncertezünk, turné közben pedig sohasem írunk dalokat. Majd ha befejezzük a turnét, elkezdünk az új albumon dolgozni. - Várhatunk újabb két évet? - Valószínűleg így lesz. Mondjuk a Lay It Down másfél évvel az előző után készen volt, de a kiadó még viszszatartotta néhány hónapig. - Nem féltek attól, hogy a zene üzleti oldala a fejetekre nő? - Egyáltalán nem. Tudod, már lassan tíz éve zenélünk együtt, és amikor próbálunk, csak mi négyen, még mindig ugyanúgy működik minden, mint régen. Élvezettel írjuk és játsszuk a dalainkat. El sem tudnám képzelni, hogy ezt a harmóniát bárki megtörje. Bárki is követelne beleszólást az alkotói munkánkba, nem engednénk. Számunkra ez egy olyan intim és meghitt dolog, hogy foggal-körömmel védjük. Ez megőrjíti a kiadó embereit, de ebből nem engedünk. A kompromiszszum kedvéért igent mondunk a kiadó minden egyéb kérésére: fellépünk a tévében, interjúkat adunk, fényképezkedünk és sok egyéb kellemetlenséget vállalunk, csak azért, hogy amikor az albumot készítjük, maradjanak távol. Szerintem jó üzlet. Csorba Gábor (Köszönet Theresa Blackwellnek) júliuti winterjú