Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám
pet CR HummuLl igazi kívüLálLó, a szó szoros értelmébeN vett magányos farkas, aki sohasem érezte, Hogy Része leNNe BármilyeN Rockmozgalomnak. 1978-ban megszűNt együttesét, a vaN DeR gRaaf geNeRatoRt a kiNg CRimsoNnal együtt emlegetik a kritikusok, mint a Hetvenes évek egyik legfontosabB, kísérletező, progresszív Rock zenekarát. zenésztársaiRa óriási Hatást gyakorolt, mégsem Lett Belőle sztár. az 1948. november 8-án, a Nyugat-LoNDO- meaLingBeN született peteR Hammill számára a Rock Nem más, mint a kompromisszummentes művészi önkifejezés intelLektuális móDja. Negyven Lemezzel, számtalan koncerttel és költői esttel a Háta mögött augusztus 17-én — magyaRORSzágon először — a Nép sí-szigeten is fellépett, ebből az alkalomból készített vele interjút a waNteD. - Sikeres művésznek tartod magad? - Természetesen, de a hagyományos értelemben vett sikerhez ellentmondásos a viszonyom. A rockzene objektív szempontjai szerint nem vagyok sikeres, mert nem vagyok sok lemezt eladó sztár. Sikeres abból a szempontból vagyok, hogy még mindig szeretek zenélni. Nem érzem úgy, hogy az önismétlés csapdájába estem. Számomra mindig az volt a fontos, hogy az emberek inkább a zenémet szeressék, semmint engem. Az én generációmból azok, akik még élnek, nagyon kevés kivétellel vagy nemzetközi sztárok lettek, vagy teljesen leálltak a zenéléssel. Egyetlen rokonom Robert Fripp. A zenénk nagyon különböző, de ő is ugyanúgy ódzkodik a sztárságtól, mint én, és jobban érdekli maga a munka. Fripp és én túlélők vagyunk, akiket annyi idő után is szenvedélyesen érdekel a zene. Mindketten abba a helyzetbe kerültünk, hogy saját magunk lemezkiadói is vagyunk. Ez is párhuzam köztünk. Kezdetben fogalmam sem volt róla, hogy az első lemezek elkészítése után öt év zenei működésnél tovább jutok majd, s hogy akarom-e még ezt csinálni. A józan észnek mind a mai napig ellentmond a dolog, s ez már önmagában is siker! Sztárként nem lenne ekkora szabadságom, mint most. Nem kell minden albumnak hasonlítania az előzőre, és készíthetek teljesen experimentális lemezeket is. Egy interjúban említetted, hogy a Van der Graaf Generator időszakában a felelősség a zenészek között oszlott meg, de már akkor is te írtad a zenét és a szövegeket, éppen úgy, mint most, akár több zenésszel dolgozol, akár egyedül. Ez nem azt jelenti, hogy a sikertelenség miatt kezdtél szólókarrierbe? - A Van der Graaf Generator megalakulása előtt is írtam már dalokat. Az első, egyetemi formációnkkal kilenc hónapig játszottunk. A körülmények hatására (rossz szerződések, nem tudtunk előrelépni, lemezt felvenni, ellopták az összes felszerelésünket stb.) megértük az első feloszlást. Ekkor kezdtem el szólóban játszani a dalaimat. Ez eltartott hat hónapig, aztán újjáalakultunk. Egyébként így ment ez időről időre, a VoGG sosem létezett folyamatosan. A fő különbség az, hogy amíg létezett az együttes, közös volt a felelősség. Bár 95%-ban én voltam a zeneszerző, a zene akkor is egy csoport kollektív erőfeszítése volt. Azóta én döntöm el, milyen zenészekkel játszom, szólóban turnézom-e, ami persze egy másfajta felelősség. Számomra a kollektív felelősségen alapuló csoportetika olyasvalami, amivel csak a huszas éveimben tudtam dolgozni. Később, főleg amikor már családot alapítottam, lehetetlen és szemét dolog lett volna magammal, a családommal és másokkal szemben, ha azt gondoltam volna, az együttes van az életem központjában, és olyanok vagyunk, mint egy galeri. - Mindig ugyanazzal a néhány zenésszel dolgozol. Mi az oka ennek? Nem gondolod, hogy ezáltal elkülönülsz attól, ami a zenei világ többi részében folyik? - Mindig is elkülönültem attól, ami a zenei világ többi részében folyt. A zenei világgal sosem volt kapcsolatom. Azért dolgozom ezekkel a muzsiku-sokkal, mert megvan a magam speciális munkamódszere, a magam hozzáállása, stílusa és a kívánalmaim is. Hosszú időbe telik, mire kialakítok az emberekkel egy zenei kommunikációs rendszert. Nehéz a helyzetük nekik is, és nehéz nekem is kiválasztani a megfelelő zenészeket. Nem adok túl sok utasítást a zenészeknek, mert azt akarom, hogy a saját lelkükkel játsszanak., Meg kell tanulniuk, hogy milyen korlátok között mozoghatnak. Tudom azt is, hogy a zenészeknek milyenek a képességeik, mit képesek megcsinálni, és a kombinációjuk milyen új zenét adhat. Ez a mostani felállás egyébként a rám jellemző klasszikus példa is, mert nincsen benne basszushangszer, csak két szólóhangszer - őrült ötlet ez a maga módján, de szerintem működik. Nem lenne elképzelhető ez a felállás, ha csak annyit kértem volna, hogy kell egy hegedűs és egy fúvós. Csak Stuart Gordonra és David Jacksonra gondolhattam, mert tudtam, hogy válaszolni fognak a kihívásra, és én képes leszek bátorítani őket. Lezell, iNteNfives eBeR - Néhány éve megjelent egy intergyűjtemény német nyelven. Az új zene szematikája volt a címe. Ebben Chris CutlerreU Fred Frithszel, John Zomnal és 'más avantgárd művészekkel voltak interjúk. Veled is szerepel ebben a könyvben egy riport közéjük tartozónak érzed magad? - Nem, az övék más világ, mint az enyém. Velük csak filozófiai szinten van kapcsolatom. - Hallgatod a zenéjüket? - Nagyon ritkán hallgatok zenét. Saját stúdióm van, tehát vagy írok, vagy t turnézok, vagy lemezt veszek fel. Napponta tíz órát foglakozom zenével, és mikor hazamegyek, az utolsó dolgom zenehallgatás. A zenészeknek más dolog zenét hallgatni, mint a közönségnek. Tudják, hogy a zene miképpen működik, és tudják, hogy csak két fajta - jó és rossz - muzsika létezik. Ennek egyedüli feltétele az, hogy szívvel csinálják-e vagy nem. Létezhet fantasztius és szennyes popzene, de ha szível csinálják, akkor jó. Ugyanígy létezhet pocsék komolyzene, ha az csak egy érzéketlen gesztus. Bár azt mondtam, hogy filozófiai szintű a kötődésem a Chris Cutler- és Fred Frith-féle zenékhez, ez így mégsem igaz, mert látszólag normális popdalaim közepén konkrét zenei (musiqueconcrete - a szerk.) zajok törnek elő, s tizenkétfokúság nyomai jelennek meg s hirtelen egy riffben, tehát fél szemmel rájuk is kacsintok. Egyébként szeretem a régi kóruszenét, a tangót és a bluest is. -- Szerinted mi az oka annak, hogy olyan sok, más-más területen dolgozó zenész hivatkozik rád, mint fontos elő pére? Marc Almond, David Bowie, a TSex Pistols, Diamanda Galas, a The Ex, 'hogy csak néhány nevet említsek a sorból. - Azt hiszem, mindegyikük munkásságom más-más aspektusát élvezi, amely igen széleskörű, a konkrét zenétől a három akkordos őrjöngésig terjed. Ezen már régebben is gondolkodtam, amikor ezek a zenészek arról beszéltek, hogy hatottam rájuk. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez elsősorban a hozzáállásom miatt van. Ebben az első ’és legfontosabb dolog: van-e értelme ’annak, hogy ezt a zenét csinálom?, és ha van, akkor pedig meg kell csinálni ezt a zenét valahogy. Ez nem ugyanaz, mintha azt mondanám, hogy nem va n interjú -reköte-