Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám
san jellemző pszichedélia is, de az is jóval elszálltabb és valószínűtlenebb hangörvényekkel. Bár a zenekar mindig is rendelkezett sajátos zenei és gondolati világgal, mégis ez az album az, ahol igazán összeállt minden. És a hangszeres játék: a dzsesszen iskolázott dobos a gitártémákat, még néhány szólónál is ütemről ütemre követi (ha a zenekart hallgatják, erre érdemes figyelni), amitől a zene hihetetlen intenzitást kap. Corgan és Iha végletesen kizsigereli a hathúros hangszert a finomtól a durváig, a basszercsaj meg épp annyi, amennyi, de azt precízen és keményen. Finom lassúk (Mayonaise) és állatgyorsak (Silverfuck) váltják egymást a lemezen, és egy-egy számon belül is olyan váltások, hogy hűha. A közreműködő társaság sem semmi: a producer, az újabban Garbage-dobos, sztárproducer (Nirvana, Soul Asylum) Butch Vig, a keverést a szintén közismert Bob Moulder végzi. A zenekarra nehezedő feszültség, az elvárások, meg Corgan nehezen viselhető pszichéje aztán majdnem szétrepíti a Smashing Pumpkinst - sokan azt emlegetik, hogy az egy személyben Billy Corgan - de valahogy átevickélnek a konfliktusokon. A magasra rakott léc aztán még feljebb kerül. 1995-ben megjelenik a 28 szerzeményt tartalmazó dupla album, a cikk elején már említett Mellon Collie And The Infinite Sadness, amely a tökéletes 22-es csapdája a cikkíró számára, ugyanis beszélni róla nem túl könnyű. Ha azt mondom, hogy a kilencvenes évek egyik legjelentősebb rocklemeze, akkor csak a kötelező visszafogottság tart vissza attól, hogy az „egyik” szót a fenébe elhajítsam. A zenekar eddig is széles zenei látóhatárát ez az album szinte a végtelenségig tágítja. Felbukkan az addig nem használt nagyzenekar, a billentyűs hangszerek immár központi szerepet kapnak, elhangzanak eddig nem jellemző akusztikus gitáros-dobgépes dolgok is ugyanakkor a másik véglet, a brutalitás is fokozhatónak bizonyul. Mindez aztán úgy alkot egészet, hogy a végeredmény fogyasztható zene, amelyből a mai napig jóval tíz millió felett adtak el a világon. (Minden idők legnagyobb példányszámú dupla albuma, legyalázva Michael Jackson HIStoryját.) _______A corgani eklektika azonnal szembeötlő: az intro, a lemez címével azonos szerzemény, még egy nagyzenekaros zongorás gyöngyszem, melyet a klipjével a Video Awardson taroló himnikus Tonight, Tonight követ, aztán viszont a szuicid hajlamokat csont nélkül előhívó Zero - Corgan rendszeresen Zero feliratú pólóban virít, biztos jól megvan magával döngöl földbe. És aztán ez megy végig: a Siamese Dream kapcsán említett hangszeres intenzitással és százhúsz százalékos kompetenciával, egymással totál ellentétes számok sorjáznak, bár a lemez első felére, melynek From Dawn To Dusk az alcíme, inkább a hagyományos hangszerelés a jellemző és itt vannak a keményebb számok - bár vannak kivételek, teszem azt a Porcelina Of The Vast Ocean című gyönyörűség -, míg a kísérletező, akusztikus és finomabb darabok a második félidőben - From Twilight To Starlight - kerülnek pályára. A szövegekről se feledkezzünk el: lélekboncolást, néha lélekkiokádást kapunk, hosszasan lehetne idézgetni. Egy hiperérzékeny fiatalember adja ki magát, és ír olyan szövegeket, melyek egy generáció érzéseire reflektálnak (itt van például a We Only Come Out At Night, hogyaszongya: Csak éjszaka jövünk elő/a nappalok nem olyan világosak...). Unalomról, szomorúságról, elbaszott érzelmekről, ürességről, nullaságról meg szárnyalásról és zuhanásról ír (Az idő sohasem idő/ sohasem mehetsz el úgy/hogy ne hagynál itt/egy darabka ifjúságot...) és ez nagyon szerethető. Aztán a turné: nagyon bejön a dupla lemez, körbe-körbe mennek a világon, mindenhol lelkes fogadtatás, tömeg és tombolás. A Smashing Pumpkins koncerten, ha lehet, még intenzívebb, mint lemezen. Corgan pörög, mint állat. A számok egynémelyikét hosszúra nyújtják, zenei és szöveges improvizációkat pakolnak bele. Én, mondjuk, csak videón láttam régebbi koncertjeiket, de az egyiken a régi I Am One-t fordítják ki fenekestül, a frontember percekig hörgi: adj nekem... semmit, miközben vérző ujját, mint egy dühös próféta, a magasba emeli. Aztán, a fickó, akiből kijön az állat, minden maszturbatív manírtól mentesen ripityára töri, a láthatóan addig sem kényeztetett Fendert. Szóval abszolút hihető, hogy a Mellon Collie... turnéja is égszakadás-földindulás. És akkor jön a hír: New York, szállodaszoba, turnébillentyűs meghalt, túladagolás. Kicsit morbid talán, de a zenekar tájáról érkező hír nem meglepő, évek óta sutyorognak a fickók a narkódolgairól, de mindenki Billy Corganre tippelt. Jimmy Chamberlaint, a banda dobosát - aki már évek óta alkohol és kábítószerfüggő - a rendőrség lekapcsolja. A zenészek már nem bírják cérnával: a dobost kiteszik a zenekarból. Új dobos van és új billentyűs, tovább, tovább. A zenekar pedig most mindent elvitt, és az az igazság, hogy a Smashing Pumpkins a jelenleg létező legnagyobb rockzenekar. Lehet másokat imádni - én is... -, de punktum. -némethrobi Irtf Maisé - Iks Inis Ird Bus Collection Fistkicki - isw Mnsiiis In Saim Morcheebi Mim Cm 1» Imit? c,0tKgj Heléinkéin tér kitton clotk Ürme lm Imiit Int Bettys - Int Bettjis R.E.M. Ken Idveitires ii Bi Fi wanted © drtrmbrr