Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám
CD . Az ismétléses, repetitív minimalizmus napjainkra kétségtelenül leghíresebbé vált alkotója Philip Glass - akit a magyar közönség szélesebb rétege a Koyaanisquatsi- és Powaqqatsi-filmek zeneszerzőiként ismerhet - 1937- ben született az Amerikai Egyesült Államokban, Baltimore-ban. Glass hatévesen kezdett hegedülni, két évvel később pedig fuvolázni. A hangszervirtuóó csodagyermek még egy évtizeddel később sem tudta eldönteni, hogy a University of Chicago-n fejezze-e be matematika és filozófia tanulmányait vagy pedig, akkor már végképp a zongora mellett döntve, Ives-re és Webernre figyelve, zeneszerző legyen-e. A pályáját eldöntő, sorsfordító hatást a New York-i Juillard Schoolnak köszönhette, ahol Aaron Copeland és William Schuman zenéjével ismerkedett meg. Innen már csak egyetlen lépés volt a zenemű elemeinek, eszközeinek és egységeinek számszerű, mértani vagy jelleg szerinti csoportosítását alkalmazó szerializmussal és az úgynevezett független amerikai zeneszerzőkkel (Harry Partch, Moondog, Henry Cowell, Virgil Thomson) való közvetlen, művészi kapcsolata. A még önálló hangját kereső művész 1965-ben Párizsban találkozott az akkor már repetitív zenét játszó „gesztusművésszel", a fluxus-mozgalom egyik központi alakjával, La Monte Younggal és Ravi Shankarral. Ez utóbbi ismertette meg vele az indiai zene technikáit, a jellegzetes keleti ritmikai struktúrákat, a mikrotonalitást, az észak-afrikai és a tibeti zenét. 1974-ben, visszatérve New Yorkba Glass Mabou Minesszal avantgárd színházi társulatot hozott létre és megalakította a Philip Glass Ensemble-t. Első, azóta klasszikussá vált művét Robert Wilsonnal együttműködve 1976-ban mutatták be: az Einstein on the Beach négy és fél órás epikus mű, amely már a mai Philip Glass-hangzás valamennyi jegyét magán viseli és amely fordulópontot jelentett a XX. századi zenei színházban. Az Einstein on the Beach után operák (Satyagraha, Akhnaten). Filmzenék, szimfonikus művek (The Light, Itaipu, Low), vonósnégyesek (a Kronos Quartettes) és táncszínházi művek (Descent into the Maelstrom, In the Upper Room) hosszú sora következett. Glass amellett, hogy megszüntette a zenés színház, az opera és a rockkoncert közötti határokat, a modern minimalista zene egyik ágának markáns alakjává vált. Míg az elsősorban a mozdulatlan hangképekben, időtlen, homogén zenei terekben, apró, kottázhatatlan zajok dinamikus viszonyaiban gondolkodó Tony Conrad és a fiatal Jim ORourke az intellektuálisabb minimalizmus képviselői, addig Glass - Terry Riley és Steve Reich mellett - a populárisabb, klasszikusan szép hangélményt nyújtó minimalista áramlat alkotója. Philip Glass szúrós staccatoi (egymást követő hangok szaggatott játékmóddal történő éles elkülönítése), a végtelenségbe elúszó, befejezhetetlen zenei struktúrái, motorikus ritmusai, az énekbeszédet elbeszélő narrációvá változtató, ugyanakkor a hagyományos opera áriáit, kórusait is megőrző, hosszan kitartott, melankolikus hangcsoportok morajlást idéző, örvénylő, de kristályosan pontos és szigorúan szerkesztett, ugráló ritmikájú, meditatív zenéjének hátterében - mint annyi amerikai komponista esetében - sajátos tartalmi háttér is áll. Néhány évtizeddel ezelőtt Colin McPhee és Lou Harrison nyugati hangszereken alkotta újjá a távol-keleti, orientalista zenét, John Cage viszont már a zenei környezet létrejöttének hogyanja helyett annak miértjére kérdezett rá és ennek a filozófiai attitűdnek a jegyében írta műveit. A mindeddig inkább elektronikus hangszereken, nagyobb zenekarokban gondolkodó Glass most egyetlen akusztikus zongora kíséretében érkezik Budapestre: talán ez garancia lehet arra, hogy március 28- án a PeCsában valami mást, 1996-ban is élő, de örökké kristálytiszta zenét hallhatunk majd tőle. Sörös Zsolt pattport április A gonosz ceruzájú grafikus, a szamurájharcosok elszántságával és erkölcsi fölényével tapintja ki az amerikai földalatti zene neuralgikus pontjait, és metsző gúnnyal formázza meg apró képregényeiben mulatságos főszereplőit: a rockzenészt, a rajongót, a kiadót és mindenekelőtt a média „szakértőjét”, a „kritikusok gyöngyét”, akit csak az ingyenlemez érdekel, meg hogy a koncertek alkalmával rákerüljön a vendéglistára, a tűz közelében sündöröghessen és „forogjon a neve”... A humor öl, butít és nyomorba dönt - így hát nem meglepő, hogy sokan igen rossz néven vették, amikor bekerültek Crawford „emlékkönyvébe”. Hősünk a színtér szent teheneit is célba vette: Robert Christgau-t, a New York-i Village Voice magazin hadurát éppúgy, mint Jello Biafrát, a Dead Kennedys idomárát, és általában a jobboldali eszközökkel fellépő baloldali zenei vezetőket. Tim Yohannan, a nagy példányszámú Maximumrocknroll punkmagazin Központi Bizottságának Főtitkára például megtiltotta, hogy akár egy olvasói levél kapcsán megjelenjék a pimasz rajzoló neve a lap hasábjain. Persze ez csak a zajos kisebbség kaffogása, hiszen az amerikai és nemzetközi gerillasajtó örömmel fogadta a Baboon-történeteket, még akkor is, ha egyik-másik figurában magukra ismerhettek a szerkesztők Máig közel háromszáz lapban tűnt fel Baboon Dooley sziluettje, és megilletődve jelentjük be, hogy a Wanted magazin csatlakozik hozzájuk, közlünk egy Baboon-tanmesét. A jelen számban látható epizód Magyarországon először az Isten malaca című mezőgazdasági szaklapban jelentt meg. A fordításokat Lévay Free Tamás követte el. *