Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám

C­D . Az ismétléses, repetitív minimalizmus napjainkra két­ségtelenül leghíresebbé vált alkotója Philip Glass - akit a magyar közönség szélesebb rétege a Koyaanisquatsi- és Powaqqatsi-filmek zeneszerzőiként ismerhet - 1937- ben született az Amerikai Egyesült Államokban, Balti­­more-ban. Glass hatévesen kezdett hegedülni, két évvel később pedig fuvolázni. A hangszervirtuóó csodagyermek még egy évtizeddel később sem tudta eldönteni, hogy a University of Chicago-n fejezze-e be matematika és filo­zófia tanulmányait vagy pedig, akkor már végképp a zon­gora mellett döntve, Ives-re és Webernre figyelve, zene­szerző legyen-e. A pályáját eldöntő, sorsfordító hatást a New York-i Juillard Schoolnak köszönhette, ahol Aaron Copeland és William Schuman zenéjével ismerkedett meg. Innen már csak egyetlen lépés volt a zenemű ele­meinek, eszközeinek és egységeinek számszerű, mérta­ni vagy jelleg szerinti csoportosítását alkalmazó szeria­­lizmussal és az úgynevezett független amerikai zene­szerzőkkel (Harry Partch, Moondog, Henry Cowell, Virgil Thomson) való közvetlen, művészi kapcsolata. A még ön­álló hangját kereső művész 1965-ben Párizsban találko­zott az akkor már repetitív zenét játszó „gesztusmű­­vésszel", a fluxus-mozgalom egyik központi alakjával, La Monte Younggal és Ravi Shankarral. Ez utóbbi ismertette meg vele az indiai zene technikáit, a jellegzetes keleti ritmikai struktúrákat, a mik­­rotonalitást, az észak-afrikai és a tibeti zenét. 1974-ben, visszatérve New Yorkba Glass Mabou Minesszal avantgárd színházi társulatot hozott létre és megalakította a Philip Glass En­­semble-t. Első, azóta klasszikussá vált művét Robert Wilsonnal együtt­működve 1976-ban mutatták be: az Einstein on the Beach négy és fél órás epikus mű, amely már a mai Philip Glass-hangzás valamennyi je­gyét magán viseli és amely fordulópontot jelentett a XX. századi ze­nei színházban. Az Einstein on the Beach után operák (Satyagraha, Akhnaten). Filmzenék, szimfonikus művek (The Light, Itaipu, Low), vo­nósnégyesek (a Kronos Quartettes) és táncszínházi művek (Descent in­to the Maelstrom, In the Upper Room) hosszú sora következett. Glass amellett, hogy megszüntette a zenés színház, az opera és a rockkon­cert közötti határokat, a modern minimalista zene egyik ágának mar­káns alakjává vált. Míg az elsősorban a mozdulatlan hangképekben, időtlen, homogén zenei terekben, apró, kottázhatatlan zajok dinami­kus viszonyaiban gondolkodó Tony Conrad és a fiatal Jim ORourke az intellektuálisabb minimalizmus képviselői, addig Glass - Terry Riley és Steve Reich mellett - a populárisabb, klasszikusan szép hangélményt nyújtó minimalista áramlat alkotója. Philip Glass szúrós staccatoi (egymást követő hangok szaggatott játékmóddal történő éles elkülö­nítése), a végtelenségbe elúszó, befejezhetetlen zenei struktúrái, motorikus ritmusai, az énekbeszédet elbeszélő narrációvá változtató, ugyanakkor a hagyományos opera áriáit, kórusait is megőrző, hosszan kitartott, melankolikus hangcsoportok morajlást idéző, örvénylő, de kristályosan pontos és szigorúan szerkesztett, ugráló ritmikájú, meditatív zenéjének hátterében - mint annyi amerikai komponista esetében - sajátos tartalmi háttér is áll. Néhány évtizeddel ezelőtt Colin McPhee és Lou Harrison nyu­gati hangszereken alkotta újjá a távol-keleti, orientalista zenét, John Cage viszont már a zenei környezet létrejöttének hogyanja helyett annak miértjére kérdezett rá és ennek a filozófiai attitűdnek a jegyében írta műveit. A mindeddig inkább elektronikus hangszereken, nagyobb zenekarokban gondolkodó Glass most egyetlen akusztikus zon­gora kíséretében érkezik Budapestre: talán ez garancia lehet arra, hogy március 28- án a PeCsában valami mást, 1996-ban is élő, de örökké kristálytiszta zenét hallha­tunk majd tőle. Sörös Zsolt pattport április A gonosz ceruzájú grafikus, a szamurájharcosok elszántságával és erkölcsi fölényével tapintja ki az amerikai földalatti zene neu­ralgikus pontjait, és metsző gúnnyal formázza meg apró kép­regényeiben mulatságos fősze­replőit: a rockzenészt, a rajongót, a kiadót és mindenekelőtt a mé­dia „szakértőjét”, a „kritikusok gyöngyét”, akit csak az ingyenle­mez érdekel, meg hogy a koncer­tek alkalmával rákerüljön a ven­déglistára, a tűz közelében sündö­röghessen és „forogjon a neve”... A humor öl, butít és nyomorba dönt - így hát nem meglepő, hogy sokan igen rossz néven vették, amikor bekerültek Crawford „em­lékkönyvébe”. Hősünk a színtér szent teheneit is célba vette: Robert Christgau-t, a New York-i Village Voice magazin hadurát éppúgy, mint Jello Biafrát, a Dead Kennedys idomárát, és álta­lában a jobboldali eszközökkel fellépő baloldali zenei vezetőket. Tim Yohannan, a nagy példányszá­mú Maximumrocknroll punkmaga­­zin Központi Bizottságának Főtit­kára például megtiltotta, hogy akár egy olvasói levél kapcsán megjelenjék a pimasz rajzoló neve a lap hasábjain. Persze ez csak a zajos kisebbség kaffogása, hiszen az amerikai és nemzetközi gerillasajtó örömmel fogadta a Baboon-történeteket, még akkor is, ha egyik-másik figurában ma­gukra ismerhettek a szerkesztők Máig közel háromszáz lapban tűnt fel Baboon Dooley sziluettje, és megilletődve jelentjük be, hogy a Wanted magazin csatlakozik hozzájuk, közlünk egy Baboon-tan­­mesét. A jelen számban látható epizód Magyarországon először az Isten malaca című mezőgazdasá­gi szaklapban jelentt meg. A fordításokat Lévay Free Tamás követte el. *

Next