Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám
Spearhead: Chocolate Supa Highway Az áldott emlékű Disposable Heroes Of Hiphoprisy rosszarcú, de annál szellemesebb alapembere Michael Franti második lemezét csinálta Spearhead nevű társulatával. Franti a legizgalmasabb, legváltozatosabb hiphopokat termeli, az első alapműnek számító Spearhead-album után nagy dolgokra lehetett számítani. De igazán nagy dolgokról sajna nincs szó. Van jó kis mély, dzsesszes hiphop, reggae, van hátték, vannak elképesztő énekhangok és szövegelések, gyönyörű hangszerelések, még Bob Marley is van, egy nagyon jó kis feldolgozás erejéig, és persze van mozgalom, rámutatás komoly problémákra, fajüldözés, minden, csak éppen átütés nincs, vérpezsdítés, izzás, sőt kétszer is nagyon elálmosodik az album, ledől néhány percre. Mindegy. Micheál Frantiben azért lehet bízni, majd a következőre. pop JReef: Glow Amennyire benne van a Beatles az angol popfiúk vérében, annyira bizony a Rolling Stones is ott kering. E vérkörről sodródott az angol rocklapok címlapjaira az elmúlt hetekben a négytagú Reef. Az ügyeletes rakendrollmentő. Hát koszi. A hallgató bluesos-soulos-rockos hetvenes éveket kap, koszos gitárhangokat, odakent, maszatolt riffeket és retró dobhangzást. Na igen, megismerni a producert... A hasonszőrű angol és amerikai bandákat (lásd: Ride, Primal Scream, Black Crowes) keverő/felügyelő csúcsproducer George Drakoulias nevét olvashatjuk a borítón. A várépítés azonban még a Drakulás Gyurinak se megy, ha kétes állagú az alapanyag. Oké, korrekt és kedves a Reef dalosokra, csak éppen szagtalan és sószínű. Sorjáznak egymás után a szó-se-róla-ügyesen öszszeeszkábált középtempós dalok, kábultan utazunk a 70-es retrómetrón, aztán amikor kiszállunk, egyetlen állomás nevére sem emlékezünk. A négy srácnak azért jó, még legalább egy hónapig övék minden címlap. - metró -The Bates: What A Beautiful Noise A Sziget idején úgy gondoltam, balszerencsés faszi vagyok, mivel munkaköri kötelesség miatt kénytelen voltam kihagyni a német Bates koncertjét. Végighallgatva új koncertcédéjüket, most már végre nyugodtan fogok aludni. Egyetlen koncerten rögzítették mind a huszonnégy dalt, de nagy valószínűséggel akkor is ugyanilyen hangulatú lett volna a koncertlemezük, ha egy egész turné anyagából szemezgettek volna. A német sörpunkkal az a baj, hogy baromira fantáziátlan, olyan mint a focijuk, csak darálnak, darálnak rendületlenül. A Bates tagjai ráadásul még elkövetik azt a hibát, hogy humorizálgatnak a számok közben, nem kéne. A Billie Jean feldolgozás jó poén volt, de a végén a Runaway már egy kicsit erőltetettnek tűnik. Az agresszív fizimiskájú, konyhakést markoló öregaszszony fotója pedig már elég lejáratott ötlet. Jó volna, ha a zenétek bosszantaná az öregeket, mi, fiúk? Pedig nem őket bosszantja. John Lee Hooker: Don’t look back Nézz vissza: a Mississippi államból származó gitáros, énekes augusztus 17-én lesz nyolcvan éves! Még térni is sok(k). Nagy gegman a Mester, az ötvenes években nyolc különböző álnéven leszerződött több konkurens lemezcéghez... Jelenleg a Virgin a befutó. A nyitódal némi ritmizálással a népszerű Boom, Boom című J.L.H.-szerzeményre emlékeztet. A The Healing Game-et Van Morrison jegyzi és az Öreggel együtt énekli. Van az egész lemezen jelen van mint gitáros, énekes és producer. Simon kis bluesok vannak itt túlsúlyban, mintha egy füstös New York-i csehóban szólna. Korrekt, intelligens hangszerkezelés, akusztikus basszus az ínyenceknek, ilyesmi. Tiszteletadás Jimi Hendrixnek: Red House. Szép, egységes, kerek lemez. Csodálatos érzés lehet, ha egy zenésznek megadatik, hogy nyolcvan éves korában is alkothat (és nem is akármilyet!). Erőt, egészséget. Tom Lee Hooker Helmet: Aftertaste Amilyen nagyot alakított a Helmet a New York-i színtéren a kilencvenes évek elején, annyira lapos volt Betty című utolsó albuma. Page Hamilton zenekara számomra egy mértanilag megkomponált riffekből és feszes dobtémákból álló matematikai feladvány volt, ami már első hallásra is különbözött a többi New York-i HD- és noise-zenekartól. Az idő azonban telik, a Helmet stílusát már illik kopírozni, így az Aftertaste-lemez változtatott a recepten és Hamilton mellett is egy új gitáros, Chris Traynor mutatkozik be. Az a szónikus zsezsegés, ami Hamilton gitárjának annyira a védjegye, egy potméter odébbcsavarásával a kásásabb grunge hangzás felé tolta a továbbra is egyszerű, de agyament témákat, ellenben az a sokkoló feszesség, azok a nüansznyi szünetek, amitől a Strap It On-lemeznek vagy a Meantime-nak olyan magával rántó húzása van, az eltűnt, hozzáfinomodott a korhoz. Ezért az Aftertaste végighallgatása után erős hiányérzetem támadt, az újdonság élménye nem csapott meg - és noha a dallamok továbbra is a Helmet koordinátáin mozognak -, ha katarzist szeretnék kicsiholni magamból, akkor a már említett korábbi lemezekhez fordulok. -fülöp Luscious Jackson: Fever In, Fever Out Négy csaj az amerikai indie-rock színtérről, a jó öreg Iggy fater kedvenc zenekara. Nem, téved a kedves olvasó, nem valami dühös blitrock, hanem annál sokkal-sokkal jobb. Nagyon finom, puha, loopokkal és más ritmus- meg hangkeltő hangmintákkal, továbbá analóg billentyűkkel megtűzdelt, szolid gitárokat és többszólamú vokálokat felvonultató muzsika ez. Mellesleg univerzális, ebéd utáni cigarettázáshoz éppúgy kiváló, mint táncikáláshoz, merthogy - szavamat nem feledvén - a puhasággal az L.J.-lányoknál táncos ritmusok társulnak, oldalágilag még a triphop is be-beköszön. A kiváló végeredmény, a négy ihletett hölgyzenész mellett Daniel Lanois producernek - Az, Dylan - köszönhető, akinek neve garancia, mi több védjegy, így együtt, ötös fölé. - TiTiTiTá -- németh -