Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám
Most tényleg, mindentől függetlenül, nagyon úgy tűnik, hogy már megint itt van, megállíthatatlanul serken, tör előre, hódít a bajusz! Mike Patton, aki már old-school arc a bajusz témában, fehér striciöltönyében, sárga szegfűvel a gomblyukában épp az egyetlen, de nézhetetlen germán műholdas zenei csatornán ajánlja az év albumát. Te jó ég, mi jöhet ez után? Boogie-woogie, makkos cipő vagy esetleg forgó üveggömb? Nem kérem, mi nem megyünk le nyálba, mi csak kísérletezgetünk az Evidence, a Just a Man csupán ártatlan, komolytalan kísérletek... Aztán a roadból gitárossá lett Dean Mentael, majd kósza hírek a krízisről, később légből kapott információk egy új brutál-indusztriál albumról... Szóval a „brutál” az év legrosszabb vicce, az indusztriálból talán annyi igaz, hogy gyanítom Roddy Bottom többet agyait az anyagon, mint John Hudson a System Collapse nevezetű, véletlenül pont indusztriál bandából szalajtott gitáros. John úgy nyilatkozott valahol, hogy az Album Of The Year gyakorlatilag az anti-King For A Day... is lehetne. Lehet, ugyanis az a csöppnyi szikra is kiveszett belőle, az a rebellis fennhang, az a szinte művészi agresszivitás, amely a Faith NoWore-t gyakorlatilag a csúcsra emelte. Nem mondom, művészinek művészi, sőt mi több, igényes, egyfajta lebegős hangulatzene. Az első daltól az utolsóig azok az „ártatlanul komolytalan" kísérletek, a néhol soulba hajló hangulatos énektémák, füttyök, vokálok, mint a Helpless, a brilliáns Strip Search vagy a fellegekben járó Pristina. A több részből mesterien összepakolt nóták, mint a Collision, A Naked, In Front Of This Computer, a klipnóta a The Last Cup Of Sorrow és a súlyoskás, rendben súlyosabb Got That Feeling. Komolyan, ez egy korrekt album, profi munka, csakhogy már nem arról az angyalporos zenekarról szól, amelynek énekese, hírhedt frontemberhez méltóan a Be Agressive taktusaira nyilvánosan a bakancsába vizelt... Ha jobban belegondolok, még az is előfordulhat, hogy az egész egy jó vicc, egy adagnyi irónia... A cím alapján nem is elképzelhetetlen... -MÉDEAA világ legmenőbb rockbandájának dobosáról kiderül, hogy remek dalszerző, gitáros, énekes, frontember... Úgy van, Dave Grohlról, a Nirvana stílusteremtő technikájú dobosáról van szó, akit mostanában gitárral a nyakában látni, amint torka szakadtából ordít. Nagyon büszke Foo Fighters nevű zenekarára és a napokban megjelent bemutatkozó lemezükre... Várjunk csak, mintha már tett volna egy! Nos, a Foo Fighters első lemeze nem a Foo Fighters lemeze volt, hanem Dave Grohl szólóprodukciója: azokat a demókat tartalmazta, amiket öt nap leforgása alatt rögzített tök egyedül, bizony, ő maga játszotta fel az összes sávot, az összes hangszert, az összes vokált. Stevie Wonderhez, Prince-hez méltó bravúrmutatvány, csak úgy, szórakozásból, ami aztán olyan jól sikerült, hogy úgy, ahogy volt, a lemezen tejtött ki. Addigra Grohl már igazi zenekart is verbuvált maga köré, olyan hiteles figurákból, mint Pat Smear, a hetvenes évek végi punklegenda, a Los Angeles-i Germs túlélője, aki már az utolsó Nirvana-turnéfelállásban is gitározott, vagy Nate Mendel basszista a Sunny Day Real Estate-ből. Végigturnézták a következő másfél évet, a tavaly nyári fesztiválszezonban több alkalommal - például a belga Torhout/Werchter Fesztiválon (lásd: Wanted 1996/9) - is együtt játszottak Alanis Morissettetel, ami azért érdekes, mert nemrégiben az ő kísérőzenekarából nyúlták le a szőke Taylor Hawkins dobost, mivel eredeti ütősük, William Goldsmith kiszállt, „rákényszerítve” Grohlt, hogy az új lemezt is ő maga dobolja fel (képzelhetjük, hogy szívta a fogát a pluszmunka miatt). Az 1995-ös cím nélküli Foo Fighters-lemez nagyon hasonlított a Nirvánára, három jelentős különbséggel: újdonság volt a Beach Boys-i harmóniák beépülése, az örök optimista Grohl dalaiból hiányzott Kurt Cobain depressziója, és a szövegei nagyrészt kis nonszenszek voltak. Ez utóbbi szempontból azóta igen jelentős változás állt be, ami leginkább annak tudható be, hogy Dave-nek tönkrement a házassága. Az új dalok fele kapcsolatok felbomlásáról, illetve a felbomlás előérzetéről szól („Tudod, mióta együtt vagyunk, sosem féltem még ennyire” - ez a nyitósor), a másik felük meg a rock’n’roll életformáról és annak nevetséges sztereotípiáiról, de akad egy olyan is, amelyet az Arizonai álmodozók című Kusturicafilm ihletett (Enough Space), s elszállt a két évvel ezelőtti ufó-scifi-mánia is. Megkomolyodás van, és ez a zenében is érezhető. Oda az előző lemez lökött slágeressége, oda a „pozitív Nirvana” klisé, a Foo Fightersnek - egy-két markáns versszak/refrén váltást leszámítva - már nincs köze az időközben kiüresedett grunge-hoz, a dagonyát meghagyja a kopírbandáknak, a tradicionális amerikai melodikus rock most az igazi terepe. A korábban a Pixies meg a Terrorvision hangzását polírozó Gil Norton - ezúttal elég visszafogott - produceri bábáskodása mellett készült The Colour And The Shape összetettségében is markáns album, sok hangulatot egyesít, a mániákus gitársodrások között sok a lassú, finom betét, többször előjönnek akusztikus gitárok, a Grohltól szokatlan „hagyományos” énekstílus. A hajat vágott, bajuszt és némi szakállt növesztett Dave Grohlnak sikerült leküzdenie magát a grunge-trónról az erős, életképes amerikai rockzenekarok közé, és jobban érzi ott magát („Ott megy a példaképem, egy hétköznapi fickó” - ez a lemez központi dalának refrénje). Dave sohasem fog úgy járni, mint Kurt Cobain, bármi is történjék, mindig összeszedi magát. „Már nem félek” - ezzel a sorral zárja keretbe a zűrzavaros utolsó hónapokat summázó lemezt, ami, bár zenésztársakkal készült, sokkal személyesebb lett, mint szólóban összehozott elődje volt. - déli - június 19juanted