Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1-2. szám
A nagy leülés A kilencvenes évek szomorú és tompa időszak a Cure pályáján. Az évtizedet rögtön egy személyi változás nyitja: Roger O’Donnell helyére a zenekar hűséges gitárroadja, a balkezes Perry Bamonte kerül, aki azelőtt sohasem billentyűzött, így első közös munkájuk egy szintimentes rockdal, a Never Enough. Novemberben a zenekar egy nem túl izgalmas remixalbummal nyer időt, majd 1991 januárjában egy MTV Unplugged fellépéssel, ami meglepő módon nem jelenik meg lemezen. Az időnyerés másik bevált módja a koncertlemez, amiből 1990 és 93 között hármat is kiadnak (Entreat, Show, Paris). Közben azért kijön egy igazi sorlemez is, az 1992-es Wish, ami nagyívű, de fáradt és unalmas, s mindössze egy - igaz, nagyon nagy - slágert fiadzik (Friday I’m In Love). A Cure ezután évekre eltűnik, és csak 1995 nyarán bukkan elő néhány fesztiválkoncert erejéig, jelentősen átalakulva: Boris Williams és Port Thompson lelépett (az utóbbi Jimmy Page és Robert Plant koncertzenekarába igazolt), Roger O’Donnell visszajött billentyűzni, a dobokhoz pedig a kicsattanóan egészséges, szőke Jason Cooper ült. A főleg Robert ihlethiányának betudható - bő két év késéssel, 1996 tavaszán megjelenő Wild Mood Swings album indíttatásában és formai gazdagságában a Kiss Me...-vel, kivitelezésében azonban sajnos a Wish-sel rokon. Jóval nagyobb szerepet kapnak az akusztikus gitárok (kezdetben felmerült egy tisztán akusztikus album ötlete is!), van egy mariachi-dal is kolumbiai fúvósokkal, de a Wish-t megülő tompaság az új albumot is jellemzi. A Cure-nak egy nagy erőssége azért még ma is van, és az a koncertezés. Egy kézen meg lehet számolni azokat az előadókat, akik hajlandóak két és fél órát, sőt néha annál is többet szívvel-lélekkel végigjátszani, és akiktől a közönség ezt el is tűri. Egy Cure-koncert nem rutinprogram, bőven becsúsznak olyan meglepetések, mint az őspunk Grinding Hall, az ősdark Cold, egy kis valcer a bécsi közönségnek vagy Bob herceg alászállása a nép közé. „Másnapos vagyok” - köszön be a rapcos, pufót Robert Smith, és ez látszik is rajta. A koncert előtt fél árat kapunk kérdéseinkre. - MÁR JÓNÉHÁNYSZOR FENYEGETŐZTÉL AZZAL, HOGY TÖBBÉ NEM FOGTOK ÉLŐBEN JÁTSZANI, MOST MÉGIS EGY TURNÉN TALÁLKOZUNK. CSAK NEM ÉLVEZED? - A Wish turné után komolyan úgy éreztem, hogy ennyi volt: a Cure leáll és befejezi. Már a Desintegration turnéja sem volt egy leányálom - utáltam mindent, még aludni is —, de a Wish utáni turné volt az utolsó csepp a pohárban. Nem láttam esélyt a továbblépésre, nem élveztem a koncertezést. Így viszszanézve, azt hiszem, ebben az is közrejátszott, hogy Simonnal, Porllal, Borissal és Perryvel is már vagy nyolc éve együtt voltunk. Mindenki előre tudta, hogy a másik mit fog mondani, és ez egy idő után nagyon unalmas tud lenni. Fura, mert a stúdiómunkát élveztem velük, de a turnézás csak nyűg volt. Aztán 1995-ben játszottunk egy pár európai fesztiválon — csak hogy lássam, akarok-e újra színpadon állni egyáltalán -, és túlságosan is élveztem. Az új felállás, az új Cure nagyon más, mint az eddigiek. Mindenki bírja a másikat, nincsenek vitáink, bunyóink — ez most van így először. A színpadon legtöbbször jó, ha van egy kis feszültség, de a Wish-turnén ez elért egy pontot, amikor mindenkit rühelltem a bandában, és más sem járt a fejemben, mint hogy mikor húzhatok a francba haza. Ezt a mostani turnét meg valahogy nem akarom abbahagyni... Biztos számít a négy év kihagyás a két album között, ami a lemezcég számára rémálom lehetett. Évekig csináltuk az album-turné-körforgást, de számomra teljesen normális, hogy leállok egy hosszabb időre, ha olyan kedvem van. Különben is, a Cure mindig akkor csinált új nagylemezt, ha én mondani akartam valamit, ha énekelni akartam. Szerintem, ha az ember elér ebbe a korba, akkor már nem tud folyamatosan magas művészi értéket produkálni - én legalábbis nem tudok -, és ilyenkor természetes, hogy leáll, és mást csinál. Lehet, hogy a Cure soha többé nem fog lemezt kiadni, ha nem érzem úgy, hogy lenne mondanivalóm, akkor nem lesz több lemez. AZT MONDOD, AKKOR VAN CURE-ALBUM, AMIKOR NEKED KEDVED VAN HOZZÁ. HOGY MEGY MOSTANÁBAN A DALSZERZÉS? HASONLÓ A KISS ME... KORSZAKHOZ, AMIKOR MINDENKI BEDOBTA A DOLGAIT A KÖZÖSBE, ÉS UTÁNA EGYÜTT DÖNTÖTTETEK? DEMOKRÁCIA VAN? — Soha nem volt demokrácia. Persze mindenki beleszól a dalok alakulásába, és én meg is hallgatom a véleményüket, de a Cure dalai mindig is inkább szövegközpontúak voltak. Ha tehát el akarok mondani valamit, akkor van dal, ha pedig nem, akkor nincs. Ez ilyen egyszerű. Ha demokrácia lenne is, nem jelentene semmit, mert nem lenne más, aki elénekelje a dalt. Mondjuk csinálhatnánk akár két instrumentális dance-albumot évente, de abban nem lenne túl nagy örömöm. - AZ ÚJ LEMEZ DALAIHOZ MIÉRT VÁLASZTOTTÁL ENNYI KÜLÖNBÖZŐ HANGMÉRNÖKÖT? AZ ÚJ TAGOK MELLÉ ÚJ HANGMÉRNÖKÖK? AZ VOLT A CÉLOD, HOGY MINDEN DALT MÁSMILYENNÉ TEGYÉL? — Részben. Steve Lyonnal például most dolgoztunk először, Dave Alennel meg már vagy tíz éve. A Steve-vel készült mixek nem lettek olyan jók, mint vártam, úgyhogy néhány dalt odaadtam olyan embereknek, akiknek ismerem és szeretem a munkáit, és a visszaküldött dalok kurva jól hangzottak. Az lett a vége, hogy az összes számot kiadtam „bérmunkára”. A Strange Attraction mixe, amit Adrian Sherwood csinált, egyszerűen porba fingatja a mi verziónkat. Rá kellett jönnöm, hogy igenis vannak emberek, akik egy bizonyos dalt jobbá tudnak formálni, mint én. Mindig vannak megérzéseim, hogy egy dalomnak hogyan kellene szólnia, régebben a közelébe nem engedtem senkit a Cure-daloknak, de mára úgy tűnik, megváltoztam. Szerintem így az album is jobb lett. Örülj, hogy nem mutatom meg az eredeti mixeket, mert azok egyszerűen szarok. ÉS MI VAN A SLÁGERLISTÁKKAL? AZ ÚJ LEMEZ MEG SEM KÖZELÍTI A WISH ALBUM NO.1 POZÍCIÓJÁT, ÉS A KISLEMEZEK SEM ÉRTÉK EL A KORÁBBIAK SIKERÉT. FOGLALKOZTAT EZ EGYÁLTALÁN, VAGY TOJSZ AZ EGÉSZRE? - Ha a sikerességet nézem - márpedig nézem —, akkor igaz, hogy ez a lemez nem fogy úgy, mint a Wish. De igazából ez nem számít, hiszen most sem csinálnám másként. Szerepe van ebben a hosszú kihagyásnak is. A kritikusok mondhatják, hogy ennyi maradt a Cure-ból 1996-ra. De ha mondjuk ez lenne az első albumunk, lehet, hogy ez lenne az év legfontosabb lemeze. Ha visszatekintek, azt látom, hogy a Wild Moods Swingsből többet adtunk el, mint az első öt vagy hat Cure-lemezből összesen! Márpedig a Seventeen Seconds, a Faith vagy a Pornography mindent jelentettek nekem, amikor csináltam őket, és rohadt jó albumok, csak senki nem vette őket Mégsem estem kétségbe, hogy „senki nem szereti a zenémet, inkább abba is hagyom!” Nem az alapján minősítem a dolgainkat, hogy mennyien veszik, mert akkor oda jutnék, hogy „hű, mennyire ál at ez a George Michael, mert egy vagonnyi lemezt ad el!” Mi ennek a felfogásnak mindig is ellene veltünk... Egyébként nem vagyok sznob: ha valami nagyon népszerű, de nekem tetszik, mert jó dalnak tartom, akkor nem érdekel az sem, ha első... A lemeztársaságunk persze most okoskodik: „mi melmondtuk, hogy már két évvel ezelőtt ki kellett volna adni ezt az albumot”. De mi nem csináltuk meg, mert nem akartuk megcsinálni. Nem voltak dalaink. usantrd február©