Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1-2. szám

A nagy leülés A kilencvenes évek szomorú és tompa időszak a Cure pályáján. Az év­tizedet rögtön egy személyi változás nyitja: Roger O’Donnell helyére a ze­nekar hűséges gitárroadja, a balkezes Perry Bamonte kerül, aki azelőtt so­hasem billentyűzött, így első közös munkájuk egy szintimentes rockdal, a Never Enough. Novemberben a zenekar egy nem túl izgalmas remixalbummal nyer időt, majd 1991 januárjában egy MTV Unplugged fellépéssel, ami meg­lepő módon nem jelenik meg lemezen. Az időnyerés másik bevált módja a koncertlemez, amiből 1990 és 93 között hármat is kiadnak (Entreat, Show, Paris). Közben azért kijön egy igazi sorlemez is, az 1992-es Wish, ami nagyívű, de fáradt és unalmas, s mindössze egy - igaz, nagyon nagy - slágert fia­­dzik (Friday I’m In Love). A Cure ezután évekre eltűnik, és csak 1995 nyarán bukkan elő néhány fesztiválkoncert erejéig, jelentősen átalakulva: Boris Williams és Port Thompson lelépett (az utóbbi Jimmy Page és Robert Plant koncertzeneka­rába igazolt), Roger O’Donnell visszajött billentyűzni, a dobokhoz pedig a kicsattanóan egészséges, szőke Jason Cooper ült. A­­ főleg Robert ihlethiányának betudható - bő két év késéssel, 1996 tavaszán megjelenő Wild Mood Swings album indíttatásában és formai gaz­dagságában a Kiss Me...-vel, kivite­lezésében azonban sajnos a Wish-sel rokon. Jóval nagyobb szerepet kap­nak az akusztikus gitárok (kezdetben felmerült egy tisztán akusztikus al­bum ötlete is!), van egy mariachi-dal is kolumbiai fúvósokkal, de a Wish-t megülő tompaság az új albumot is jellemzi. A Cure-nak egy nagy erőssége azért még ma is van, és az a kon­certezés. Egy kézen meg lehet szá­molni azokat az előadókat, akik haj­landóak két és fél órát, sőt néha an­nál is többet szívvel-lélekkel végig­játszani, és akiktől a közönség ezt el is tűri. Egy Cure-koncert nem rutin­program, bőven becsúsznak olyan meglepetések, mint az őspunk Grinding Hall, az ősdark Cold, egy kis valcer a bécsi közönségnek vagy Bob herceg alászállása a nép közé. „Másnapos vagyok” - köszön be a rapcos, pufót­ Robert Smith, és ez látszik is rajta. A koncert előtt fél árat kapunk kérdéseink­re. - MÁR JÓNÉHÁNYSZOR FENYEGETŐZTÉL AZZAL, HOGY TÖBBÉ NEM FOGTOK ÉLŐBEN JÁTSZANI, MOST MÉGIS EGY TURNÉN TALÁLKOZUNK. CSAK NEM ÉLVEZED? - A Wish turné után komolyan úgy éreztem, hogy ennyi volt: a Cure leáll és befejezi. Már a Desintegration turnéja sem volt egy leányálom - utáltam mindent, még aludni is —, de a Wish utáni turné volt az utolsó csepp a pohár­ban. Nem láttam esélyt a továbblépésre, nem élveztem a koncertezést. Így visz­­szanézve, azt hiszem, ebben az is közrejátszott, hogy Simonnal, Porllal, Boris­sal és Perryvel is már vagy nyolc éve együtt voltunk. Mindenki előre tudta, hogy a másik mit fog mondani, és ez egy idő után nagyon unalmas tud lenni. Fura, mert a stúdiómunkát élveztem velük, de a turnézás csak nyűg volt. Az­tán 1995-ben játszottunk egy pár európai fesztiválon — csak hogy lássam, aka­­rok-e újra színpadon állni egyáltalán -, és túlságosan is élveztem. Az új felál­lás, az új Cure nagyon más, mint az eddigiek. Mindenki bírja a másikat, nin­csenek vitáink, bunyóink — ez most van így először. A színpadon legtöbbször jó, ha van egy kis feszültség, de a Wish-turnén ez elért egy pontot, amikor min­denkit rühelltem a bandában, és más sem járt a fejemben, mint hogy mikor húzhatok a francba haza. Ezt a mostani turnét meg valahogy nem akarom ab­bahagyni... Biztos számít a négy év kihagyás a két album között, ami a lemez­cég számára rémálom lehetett. Évekig csináltuk az album-turné-körforgást, de számomra teljesen normális, hogy leállok egy hosszabb időre, ha olyan kedvem van. Különben is, a Cure mindig akkor csinált új nagylemezt, ha én mondani akartam valamit, ha énekelni akartam. Szerintem, ha az ember elér ebbe a kor­ba, akkor már nem tud folyamatosan magas művészi értéket produkálni - én legalábbis nem tudok -, és ilyenkor természetes, hogy leáll, és mást csinál. Le­het, hogy a Cure soha többé nem fog lemezt kiadni, ha nem érzem úgy, hogy lenne mondanivalóm, akkor nem lesz több lemez.­­ AZT MONDOD, AKKOR VAN CURE-ALBUM, AMIKOR NEKED KED­VED VAN HOZZÁ. HOGY MEGY MOSTANÁBAN A DALSZERZÉS? HASON­LÓ A KISS ME... KORSZAKHOZ, AMIKOR MINDENKI BEDOBTA A DOLGA­IT A KÖZÖSBE, ÉS UTÁNA EGYÜTT DÖNTÖTTETEK? DEMOKRÁCIA VAN? — Soha nem volt demokrácia. Persze mindenki beleszól a dalok alakulásá­ba, és én meg is hallgatom a véleményüket, de a Cure dalai mindig is inkább szövegközpontúak voltak. Ha tehát el akarok mondani valamit, akkor van dal, ha pedig nem, akkor nincs. Ez ilyen egyszerű. Ha demokrácia lenne is, nem jelentene semmit, mert nem lenne más, aki elénekelje a dalt. Mondjuk csinál­hatnánk akár két instrumentális dance-albumot évente, de abban nem lenne túl nagy örömöm. - AZ ÚJ LEMEZ DALAIHOZ MIÉRT VÁLASZTOTTÁL ENNYI KÜLÖN­BÖZŐ HANGMÉRNÖKÖT? AZ ÚJ TAGOK MELLÉ ÚJ HANGMÉRNÖKÖK? AZ VOLT A CÉLOD, HOGY MINDEN DALT MÁSMILYENNÉ TEGYÉL? — Részben. Steve Lyonnal például most dolgoztunk először, Dave Alennel meg már vagy tíz éve. A Steve-vel készült mixek nem lettek olyan jók, mint vártam, úgyhogy néhány dalt odaadtam olyan embereknek, akiknek ismerem és szeretem a munkáit, és a visszaküldött dalok kurva jól hangzottak. Az lett a vége, hogy az összes számot kiadtam „bérmunkára”. A Strange Attraction mixe, amit Adrian Sherwood csinált, egyszerűen porba fingatja a mi verzión­kat. Rá kellett jönnöm, hogy igenis vannak emberek, akik egy bizonyos dalt jobbá tudnak formálni, mint én. Mindig vannak megérzéseim, hogy­ egy dalomnak hogyan kellene szólnia, régebben a közelébe nem engedtem senkit a Cure-da­­loknak, de mára úgy tűnik, megváltoztam. Szerintem így­ az album is jobb lett. Örülj, hogy nem mutatom meg az ere­deti mixeket, mert azok egyszerűen szarok.­­ ÉS MI VAN A SLÁGERLISTÁKKAL? AZ ÚJ LEMEZ MEG SEM KÖZELÍTI A WISH ALBUM NO.1 POZÍCIÓJÁT, ÉS A KISLEMEZEK SEM ÉRTÉK EL A KORÁBBIAK SIKERÉT. FOGLALKOZTAT EZ EGYÁLTALÁN, VAGY TOJSZ AZ EGÉSZRE? - Ha a sikerességet nézem - márpedig nézem —, akkor igaz, hogy ez a lemez nem fogy úgy, mint a Wish. De iga­zából ez nem számít, hiszen most sem csinálnám másként. Szerepe van ebben a hosszú kihagyásnak is. A kritikusok mondhatják, hogy ennyi maradt a Cure-ból 1996-ra. De ha mondjuk ez lenne az első albumunk, le­het, hogy ez lenne az év legfontosabb lemeze. Ha visszatekintek, azt látom, hogy a Wild Moods Swingsből többet adtunk el, mint az első öt vagy hat Cure-lemezből összesen! Márpedig a Seventeen­ Seconds, a Faith vagy a Pornography mindent jelentettek nekem, amikor csináltam őket, és rohadt­ jó albumok, csak senki nem vette őket Mégsem estem kétségbe, hogy „senki nem szereti a zenémet,­ inkább abba is hagyom!” Nem az alapján minősítem a dolgainkat, hogy mennyien veszik, mert ak­­­kor oda jutnék, hogy „hű, mennyire ál at ez a George Michael, mert egy vagonnyi lemezt ad el!” Mi­ ennek a felfogásnak mindig is ellene ve­ltünk... Egyébként nem vagyok sznob: ha valami nagyon nép­szerű, de nekem tetszik, mert jó dalnak tartom, akkor nem érdekel az sem, ha első... A lemeztársa­ságunk persze most okoskodik: „mi m­­elmondtuk, hogy már két évvel ezelőtt ki kellett volna adni­ ezt az albumot”. De mi nem csináltu­k meg, mert nem akartuk megcsinálni. Nem voltak dalaink. usantrd február©

Next